Túratárs és Túra kereső, túrázás, szervezett túrák - Túratárs.com » Blog » Retyezáti élmény túlcsordulás

TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link

Cím: Retyezáti élmény túlcsordulás
Címkék:
Blog Beljegyzés: Halihó! A hétvégén, - azt kicsit megtoldva, mivel a pénteket is felszabadítottuk a jeles alkalom kedvéért - ismét erdélyi túrán vettünk részt, a már jól megszokott csapattal, mintegy tízen. A tervezett uticél a Retyezát hegység festői és többünk által még sosem látott tájainak vidéke volt. A túrára természetesen alaposan felkészültünk, elterveztük a felszerelésünket, az élelmezésünket, összeválogattuk a legszükségesebbeket és a végén kidobáltuk a lényegtelenebb holmikat is. Mindez több nap idegörlő gondolkodás eredménye volt, ami meg is látszott a tudományosan összeválogatott alkotó elemeken, amik gyarapították a hátizsák súlyát. Meg kell mondjam, hogy szerintem jó munkát végeztünk, már, ami jómagamat illeti, mivel egy póló kivételével mindent felhasználtam a kiránduláson. Igaz ebben nem kis szerepet játszott az utolsó két kilométeren - szó szerint - nyakunkba szakadt felhőszakadás is... Arról, már inkább nem beszélek, hogy a magammal cipelt ennivalónak csak a töredékét fogyasztottam el, de nálam ez már a jól megszokott fogyókúra receptje. Ennek eredménye 3 nap alatt - 3 kg testtömeg. Most meg hazajőve, nem győzöm tömni magamba az ételt... No, de induljunk végre el: Pénteken reggel nem túl korán, fél 8 tájékában hagytuk el a várost, ahogy az a jól ismert nótában áll (ráadásul ugyanarról a településről is van szó...) Utunk eleinte a pályán, majd kisebb főutakon vezetett a határig, majd következtek a már jól megszokott román "sztrádák". A gps is jól működött, mármint azokban a pillanatokban, amikor nem az alábbi két mondat valamelyike hagyta el a "száját": ... a gps jel elveszett...; ... " az útvonal újraszámítása...". Leginkább az első mondatával nem tudtam egyetérteni, mivel a kézi - Garmin - kütyü folyamatosan vette az égi holdak adását és folyamatosan mutatta a helyes utat. Csak "ő" meg nem tud édes női hangon kommunikálni, így a bátor sofőrnek rá kellene pillantania a nem túl nagy képernyőjére, amitől a gépjármű utasait gyorsan kirázná a hideg. Így is volt olyan momentum, mikor a persona(l) navigátor utasítására hirtelen kellett sávot, utirányt és gatyát váltani... Nem beszélve a hirtelen szembe jövő teherautó fényszóróinak (meg a mögötte lévő x tonna rakomány) kikerüléséről. A nem túl gyakori megállások egyikének alkalmával szembesültünk a mai román valóság egyik töredékével, azaz az út menti házból előkerülő enyhén mosatlan arcú kislány kéregetéséről. Mintha nem is Európában, annak is az egyik uniós tagállamában lettünk volna, hanem a sötét Balkán egyik eldugott bugyrában... A sok közül a másik emlékezetes pillanat az odaútról, amikor a hegyek előtti utolsó faluban a "főutca" aszfaltozása közben autónkat megállásra felszólító fiatal úthengeres fiúcska, munkáját bevégezvén "ékes" angolsággal adta tudtunkra, hogy lassan és óvatosan átkelhetünk a még forró aszfaltcsíkon... No, de végre megérkeztünk álom utunk végpontjára a Rausor nevű - minek is nevezzem? - üdülőfaluba. Nem tudom, ki mennyire ismeri a már említett mai román valóságot, de számomra meglepő volt a kép, ami elénk tárult. Szemét hegyek, néhány szétesőben lévő bungaló, néhány épülő panzió és néhány padon alvó román munkásember. Szép, szép, mondhatnánk... De, nem volt az, mert akkor megjelentek az egész hétvégét megkeserítő undok, álnok, pokolravaló lények, a legyek! Szörnyű tömegekben döngtek az ember feje körül, szemtelenek voltak - pedig nem is volt a környéken piac - és csíptek!! Ez, már aztán több volt a sok(k)nál!!! Amíg megvártuk a másik autóval érkező és hozzánk csatlakozni vágyó túratársakat, vidámnak induló falatozással múlattuk az időt, amiből rövid idő múlva kezdett előtörni egy a NatGeo-n látható filmek "filingjét" idéző állapot, amikor is az ember szemét, száját, ételét ellepik az undok, repkedő életmegkeserítők....  Végre, mikor mindenki együtt volt, elindultunk a közeli sípálya mentén felfelé vezető ösvényen az ismeretlenbe. Jó tempóban, az útjelző táblákon feltüntetett időtávokat messze lecsökkentve haladtunk az erdei úton, majd az egyre gyakrabban előtűnő sziklákon, csermelyeken, patakokon átgázolva. Lassan, lassan elénk tárult a táj, a maga festői monumentalitásával büszkélkedő hegyekkel, fenyőerdőkkel, eget fenyegető szikla taréjokkal. Készültek a szebbnél szebb fotók, a lányok domborítottak, a fiúk homorítottak, a legyek keserítettek. Az izzadtság csorgott rólunk, a vizünk fogyott, a cél nem közeledett. Ellenben közeledtek az egyre feketébb fellegek, de optimizmusunknak hála "nem erre jönnek", nem kaptunk belőlük áldást. A nyeregbe felérve elkönyvelhettük a hétvége első nagy haditettét, legyűrtünk 600 m szintet, most már csak némi bizonytalan talajú hegyoldalon ebből 300-at veszítve meg kell keresnünk első táborhelyünket. A hegyoldal meglehetősen meredeken zuhant alánk, mi pedig bátran küzdöttünk a zsákjaink súlyával, az erdővel, a felázott talajjal, valamint a gravitációval. Végül leértünk egy némileg elhanyagolt völgybe, ahol a sok giz-gaz, lom, törmelék, kidűlt-bedűlt falú viskó egyike előtt ülve találkoztunk egy igazi magyar úrral, aki beszédünket meghallva fülig érő szájjal köszöntötte kicsiny csapatunkat. Ízes magyarságával szépen elnavigált bennünket egy sátorozó helyig, miután annak rendje-módja szerint kifaggatott a szokásos tudnivalókról (honnan-merre-meddig-stb). Öröm volt találkozni az Isten háta mögött magyarul beszélő, igazi jó emberrel. Aztán kiderült, hogy ezen a világvégi helyen nem is olyan nehéz magyar ajkú turistákkal találkozni, de legalábbis jóval többel, mint mondjuk egy átlagos hétvégén pl. a Bükkben, itthon.  Táborverést követően, ki-ki elfogyasztotta a vacsorácskáját, majd hálózsákba zuhant és annak komfortfokozatától függően álomba merült. Jut, eszembe, az álomba merülést megelőzően két bátor leányzó még megmerítkezett a közelben csordogáló hegyi patak jéghideg vízében is, amit tudtára is adtak mindenkinek, aki nem volt süket, pedig kb. 200 méterre történt mindez a táborhelytől... Hiába, no, a jéghideg víz simogatása a felhevült női testeken, kihozza az örömteli sikolyokat... Másnap reggeli készülődés a hegyek mögül kikandikáló napsugarak özönében, sátorszárítással, csomagolással egybekötve. A napi penzum lerovása a rosszul jelzett sárga háromszög megkeresésével indult, majd egy sebesen rohanó patakon való átkeléssel, illetve annak túlélésével folytatódott. Aztán elkezdtük a kapaszkodást feljebb, egyre csak feljebb. Utunkat némileg megkeserítette egy törpefenyvesen való átkelés, viszont megédesítette a társaság férfitagjainak hideg vízben történő megmerítése, természetesen önszántukból. Aztán feltüntek a Retyezát belsőbb hegyeinek csúcsai, néhol hófoltokkal tarkítva és feltünt egyre több apró, kristálytiszta vízű  tengerszem. Mikor idáig jutottunk, már a 2285 m magas Pelegii nyeregből tekintettünk körbe és aztán fel, fel az aznapi csúcs, a Peleaga irányába. Rövid - ha, ha! - kapaszkodást követően mindannyian felülről szagoltuk a felhőket, fotóztuk a körpanorámát, fogyasztottuk a csúcs csokikat. Alá tekintve kalkuláltuk a Bucura tóhoz való érkezésünk időpontját és számolgattuk a tóparton található kemping sátrainak számát. A jelzett úton elindulva a szembejövők közül egyre többen köszöntek vissza magyarul és ebből adódóan, egyre többször bonyolódtunk beszélgetésbe, mi a lefelé tartó út nehézségeit firtatva, a szembejövők pedig az ellenkező irány kihívásait tudakozva. Az esélyeink a kellemes túrázást illetően kiegynelítettek voltak, mert bár ők felfelé kapaszkodtak, nem volt a hátukon 20 kg körüli plusz súlyú hátizsákocska. És, az út megint csak nem akart fogyni, sőt több helyen egészen elkanyarodott a tóhoz vezető iránytól, amitől ugyan kétségbe nem estünk, viszont annál többször léptünk a vizenyős talajon átfolyó erecskékbe, zsombolyokba. Nagy sokára feltűnt a tó, a maga teljes borultságú mennyezetével és a környező hegyeket rejtő fekete-szürke felhő lepleivel. Na, de amikor eltűntek a felhők és kicsillant a napsugár, igazi csodás hegyvilág látványa tárult a szemünk elé! Persze a felhők sebesen kergették egymást, sebesebben, mint mi magunk a legyeket sátorállítás, vacsora készítés közben, így az igazi emléknek számító fotók készítése kuriózum számba ment. A tó partján volt egy hegyimentő állomás, egy fekete bundájú csatakos házörző kutya, egy bővizű forrás és egy útjelző tábla. A kutyával hamarosan jó barátságba kerültünk, a hegyimentőkkel szerencsére nem kellett. A klíma estére kicsit hűvöskéssé vált, a többség hamar nyugovóra tért volna, azonban az elalvást nagyban hátráltatta egy fejhangon sivitó román gyereklány, akinek a számolási tudománya az "...uno-dos-tres..."  kántálása után mindannyiszor éktelen visításba csapott át. Hogy az anyja csapott volna inkább a popójára és végre lett volna csend, hogy hallhattuk volna a hegyi fű növését... Hajnalban ébresztő, majd a csodálatosan tiszta reggel fényeinek megörökítése következett a környező hegycsúcsokon. Utolsó reggel lévén mindenki könnyíteni igyekezett a hátizsákja súlyán, ergo a hegyimentő kutyának egyre jobban gömbölyödött a pocakja. Az aznapi könnyed séta a Bucura és a Retyezát csúcsának megmászásával indult, majd folytatódott a parkolóban hagyott autók megtalálásának feladatával. Közben volt részünk több száz méter szintkülönbség leküzdésében, jónéhány pazar látnivaló megcsodálásában, csontig ható jeges szélben, egy bátor zerge csúcsmászásának megtekintésében, valamint sok ereszkedésben, nyaktörő mutatványban és a hátizsák kitalálójának nem túl dícsérő emlegetésében.  A végére nagyon elfáradtunk, még a kemények is kicsit "törődöttnek" tűntek, de abban mindenki megegyezett, hogy megérte ide eljönni és végig csinálni a túrát, sőt abban is egyetértettünk, hogy ennyi a Retyezátból kevés volt és vissza kell térni hamarosan. Egy ilyen út után ha mérleget kellene készíteni, az egyik oldalon szerepelnének a csodás látnivalók, a pazar környezet, a sátrazás "kalandja", a másik oldalon viszont csak egyetlen negatív tényező marad, amivel még sehol máshol magas hegységben nem találkoztam, a legyek! De, szerencsére az átélt élmények feledtetni tudják ezeket a bosszantó "apróságokat", csak ne viszketnének annyira a csípéseik!!! S.