TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link
Cím: Életem/-ünk első saját tájékozódású túrája
Címkék:
Blog Beljegyzés: Nagyon késő van, ilyenkor én már rég aludni szoktam, legalább egy órája...:D Viszont, ha most nem írom le, akkor megint elmarad életem egy pici kis élményének maradandó nyoma. Nem leszek hosszú, viszont azt le szeretném szögezni, hogy készülőben van még egy blogocska, amit nemsokára közzé is teszek, már csak azért is, mert megígértem a szervezőnek, vagyis Gejzának és még sok más embernek a gömöri túrán részt vett csapatból. Talán még az idegenvezető is kíváncsi rá, pedig az ő információi alapján készül. Remélem hasznos lesz és valamennyire feleleveníti az emlékeket. A mostani hétvége élményeit viszont azért szeretném megosztani, mert most először törént olyan, hogy kettecskén mentünk el túrázni barátommal, Gabcsival, magunk mögött hagyva azokat az igen nagy helyismerettel rendelkező embereket, akikre egyébként általában számíthatunk a túrák során, mind térképolvasás, tájoló használat és egyszerű helyismeret alapján átadott információk szempontjából. Tehát nem jött velünk se Vili, se Vili2, se Gejza, így csak magunkra számíthattunk azon a helyen, ahol én életemben 3x voltam, a Gerecsében. Nem is, talán a Vértesben? Kíváncsi lennék rá, hogy ki honnan tekinti a gyönyörű adottságokkal megáldott hegységünk egyik részét Gerecsének, illetve Vértesnek... :) Tehát a lényeg az volt ezen a máshol esős, ott szuper kirándulóidőt hozó napon, hogy az internetről kiválasztott kb. 15 km-es (nem vagyunk azért telhetetlenek!:D) túrát ketten egy térkép és egy tájoló segítségével minél előbb teljesítsük. A túra egyébként fent van egy másik túrás oldalon is és nyár végére írták ki, mint lehetséges teljesítménytúrák egyikét (a Gerecsébe). Az időjárás már induláskor, pedig volt az vagy 11 óra, szupernek tűnt, kissé felhős ég, ami később, még derülhet, kb. 20 fok, esőmentes égbolt, kis légmozgás. A helyszín pedig gyönyörű, hiszen a Gerecsének annyi része szinte érintetlen még, nem lepik el a kedves túristák, akiket persze nagyon szeretünk, csak ne lennének annyian...:D A túra elején abszolút magabiztos voltam, hiszen az első fél órában elértük azt a bányász emlékművet és vas kilátót, ahol már kétszer is jártam, de sajnos a kilátóra még egyszer sem tudtam fellépcsőzni, mert eluralkodott rajtam a tériszony, pedig tényleg megpróbáltam... Most is hasonló volt a helyzet, nem néztük meg a szép tájat, Dunát és amit még onnan lehetne. Tulajdonképpen már minden irányból megközelítettem ezt a helyet, mert érkeztem egyszer a Turul madár felől, aztán a tavalyi jól sikerült túlélőtúra keretében a meredek hegyoldalról caplattunk fel. Most pedig ezen ereszkedtünk le. Ugyan előző nap esett az eső, de a sár nem tapadt annyira és nem volt túl vizes a föld, hogy a talpunkon cipeljünk fél métert ebből:). Az első ereszkedés után már volt egy kis zavar, olyan kereszteződés tévesztette meg minket, amely nem volt rajta a térképen vagy nem ott volt, ahol kéne lennie vagy máshogy ágaztak szét az utak, tehát kisebb ijedelem után, első iránytévesztésünkön (röpke fél órán belül) felülkerekedve tovább haladtunk egy irányba, ami később kiderült, jó irány volt. Útközben szép kis fotókat készítettünk megint, bár sajnos nem volt elég fény, így sok homályba veszett. Egyik kaptatón felfelé, hirtelen megijedtem, ugyanis egy idegen egy fegyvernek látszó tárggyal a kezében álldogált, majd ránk szólt, hogy menjünk nyugodtan, amikor is megnyugodva szemléltem, hogy a kezében nem puska látható, hanem egy ultra hosszú, saját készítésű fényképezőgép. Szerencsére nem akart minket lelőni:), hanem inkább memgutatott néhány képet, amit nemrég repülő madarakról készített. Megkérdeztem, hátha valamelyik újságnak fotóz, de nem, egyelőre csak magának. Gyönyörű fotók voltak a gépében... Következő szenzáció, hogy egy hosszú egyenes után meg kellett találnunk a térképen K+ - nek jelölt útvonalat, de valahogy nem jött össze, viszont találtunk helyette egy P+ - el jelölt utat az erdőből kiérve, ahol teljesen elbizonytalanodtam és kezdtem azt hinni, hogy Vértestolna helyett Tardoson vagyunk. Ezt pedig úgy próbáltuk meg kideríteni, hogy megkérdeztük a legközelebb lévő bácsitól, hogy vajon hol vagyunk és merre tartunk... Bácsi nagyon aranyos, kedves illető volt, így rögtön be is hívott minket a házába egy (később két) pohár borra. Én pesti banya lévén, nem is vagyok hozzászokva ehhez a kedvességhez és mindig abból indulok ki, hogy nem akarom a másikat kienni az ételéből, kiinni a borából, tehát már majdnem NEM-et mondtam, amikor már a házban voltunk (mert Gabcsitól megtudtam, hogy ilyen helyen nem szabad visszautasítani az invitálást, mert különben megsértődik az illető). Kicsit beszéltünk a helybéli vadásszal, közben az unokái bringáztak körülöttünk. Mondta, hogy sokszor szokott meginvitálni kirándulókat, valaki arra sem méltatja, hogy visszaköszönjön, így ők nem érdemlik meg a bort, nem is kapnak belőle. Beszéltünk pár dologról, de sajnos leginkább szomorúakról, mivel a vadász Úr szerint innen is kihalnak sajnos az öregek és eltávoznak a fiatalok vagy a nagyobb városok felé vagy pedig egészen külföldre. Tehát egyre kevesebb ember marad ott, de hát miért is maradna, ha nincs munka... :(( Mennyi kis falura igaz ez a szomrú történet.... :(( A két kis pohár bor olyan jó hatással volt rám, hogy egyből jó kedvre derültem és folytattuk utunkat a falun át be az erdőbe, ahol is (biztos a jó alkohol hatása képpen) sikerült úgy levágnunk egy kanyart (mint az később kiderült), hogy azt sem tudtuk hol vagyunk. Ilyenkor pedig mit csinál az ember? Előveszi a tájolót, amit ugye egy tereptárgyhoz viszonyítva kell bemérni, már ha van egy feltűnő tereptárgy... Itt ugyanis nem volt, csak egy hosszú erdei út és mindenhol sűrű bokros, ágas-bogas fák... Azt mondja meg nekem majd valaki, hogy lehet innen kijutni JÓ IRÁNYBA!!! Folytattuk utunkat, elővettem a túrabotom, a nemrég vásárolt szuper pótlábaimat és annyira felgyorsultam vele, hogy még most is érzem a combomban lévő izomlázat és megerőltetést. A következő nagyon nagy élmény pedig az volt, hogy már a visszafelé vezető utat kerestük, amikor is megint sikerült eltévednünk és egy véletlen folytán kissé levágnunk a kanyart, tehát sajnos a Bunchu-kutat sajnos nem volt lehetőségünk megtekinteni. Itt viszont egy őzt vettem észre, de olyan közel, hogy ilyet még soha nem tapasztaltam. Kb. 3 méterre állt tőlünk és legelt:D... Ezt Gabcsinak sikerült is lefényképeznie, miközben én megfogtam Pannácskát, az igen erős vadászösztönökkel bíró vizslakutyát, és az őz MÉG MINDIG OTT állt. Hihetetlen!!! Akkor izgatta csak magát miattunk, amikor Panna megrázta kicsit magát és csilingelt a nyakörve, egyébként már kezdtem becézgetni, ki tudja, egy idő után talán Bambi még egy simit is megengedett volna...:D:D Nagyjából azt hiszem nem is tudok több nagyobb élménnyel szolgálni, csak azt akartam még leírni, hogy ahhoz képest, hogy válltig állítottam, hogy én nem tudok tájékozódni, sokszor hagyatkozom másra, de a városban is, sokszor pedig nem találok vissza oda, ahonnan jöttem, most egész jól kezeltem a térképet, Gabcsi meg is dícsért, tehát ezek után jöhet a Kinizsi 40-es, majd pedig egyszer talán a 100-as is..., mert hogy erre gyúrunk...     Istennek pedig köszönjük azt, hogy nem pisilt le, csupán egyszer, amikor épp fa alatt voltunk, de mire elővettem volna az esőkabátom, már el is állt...