Cím: Fehér éjszakák
Címkék:
Blog Beljegyzés: Mikor kisfiú voltam Papa mesélt nekem erről a távoli országról, ahol az emberek a kandallóban felhevített kövekre vizet locsolva, egy kis házban izzadnak, közben meztelen testüket nyírfa vesszőkkel csapkodják. Azután, a hóba kifutva a tó jegébe vágott lékben fürdenek, hogy felfrissüljenek. Hittem is, nem is a történeteit. A harmincas évek derekán Ő volt a Finn-Magyar Baráti Társaság magyar elnöke. A Helsinki Egyetem Finnugor tanszékének meghívására többször járt ott előadásokat tartani. Tehette, hiszen a klasszikus és világnyelvek mellett a finnt, osztyákot, vogult és nyenyecet is beszélte. Haláláig dolgozott, tanult és tanított. Ferihegyen csak húsz perc késéssel tudunk beszállni. Szép, tiszta az idő, szinte végig láttuk merre repülünk. A Kárpátok vonulata után a Lengyel-síkság felett. Később a szántókat mind több erdő folt váltja fel. Ereszkedünk. Ezek már a balti államok. Alattunk fenyvesek borította apró szigetek, majd Helsinki. A repülőtérről a Centrumbusszal megyünk a városba. A sofőr látva, hogy együtt vagyunk, kedvezményes családi árat számít fel, s bár a stadionnál nincs megállója a kedvünkért lehúzódik az útról, míg kiszállunk. Ebben a sportközpontban tartották az 1952-es nyári olimpiát, mely a magyar csapat kiemelkedő eredményével végződött (16 arany, 10 ezüst, 16 bronz és 11 negyedik helyezés). A nagystadion oldalában alakították ki az Ifjúsági Hotelt. Elfoglaljuk a szállásunkat. Hosszúak még a napok, csak tíz után kezd sötétedni. A dimbes-dombos környéket a jégkorszak gleccserei által simára csiszolt sziklákra települt lomberdővel elegyes erdei fenyő nőtte be. Csak az utak, parkolók és sportpályák helyét gyalulták le. A Sibélius parkba igyekszünk. A Finn főváros három településből egyesült. Összességében közel akkora területen fekszik, mint Budapest, de csak 450.000-en lakják. Az utcák kihaltak, tiszták. A feliratok két nyelvűek. Az utca neveket a 10 %-os Svéd kisebbség nyelvén is kiírták. Sok a kerékpáros és mindenütt van kerékpárút. Az emlékmű környékén a ligetes erdő füvét lekaszálták. A tenger felől a nap laposan süt át a nyírfa törzsek között. Csend van. A kék égen sirályok köröznek. A zeneszerző emlékére a rozsdamentes acél csövekből összehegesztett orgonára emlékeztető kompozíció csillog a fényben. A part menti sétány padján pihenünk meg. Az öbölben énekes hattyúk és bukó madarak szelik a vizet. Kacsa mama alig süldő fiaival karnyújtásnyira tollászkodik mellettünk. Reggel az opera melletti parkon lesétálunk a Finnlandia palotához. Itt írták alá a „Helsinki záró okmányt”. Szemben a Nemzeti Múzeum tornyos épülete. Előbb az állattani múzeumot járjuk végig, majd az 1969-ben épült Szikla-templomban pihenünk meg. Az építményt egy hatalmas gránit tömbbe robbantották be. Kerek, üveggel kombinált vörösréz teteje a napot szimbolizálja. A hangszórókból halkan szól Sibélius csodálatos orgonára és csellóra írt muzsikája. A kitűnő akusztikájú teremben gyakran tartanak hangversenyeket, vasárnap délután pedig angol nyelvű Isten tiszteletet a külföldiek részére. Későn keltünk, sietve készülődünk. Ma a belvárost nézzük meg. A 81 m magas kupolájú Nagytemplom már messziről látszik. A téren II. Miklós cár szobra az orosz megszállást idézi. A kereszt alaprajzú, fehérfalú Lutheránus bazilika belülről leginkább a debreceni Nagytemplom egyszerűségére hasonlít. A szertartás már elkezdődött. A lelkipásztor Pál apostol Teszalonikiekhez írt leveléből olvas. A szépen hangsúlyozott szövegből csak elvétve értünk meg egy-egy latin vagy görög kifejezést. Főleg az „S, Ü és Ő” hangokat hallom ki a hosszú, dallamos, magánhangzókkal teli szavakból. Olyan ez a prédikáció, mintha valaki a Halotti beszédet élőszóval mondaná, csak még annál is sokkal régebbi eleink nyelvén. A mi közelebbi nyelvrokonaink az Ural lábánál élő Osztyákok, Uzok és Vogulok. A Finnek őseitől kb. 5.000 éve váltak el útjaink. Elöljárók helyett Ők is szóvégi ragokkal képzik mondataikat. Nyelvészeink közel százharminc szótőről mutatták ki a közös eredetet. Az Apostoli hitvallás szövegét már egész jól tudtuk követni. A kikötő felé indulunk tovább. A belváros házait régen egy-egy állatról nevezték el. Most is minden sarokra kifüggesztették a zászlókat melyeken, fehér alapon a névadó állat látható. Az utca végéből már ide látszik az Uspenskij székesegyház hagymakupolás tornya. A templomot csak mise idejére nyitják ki, így ha belülről is látni akarjuk, igyekeznünk kell. A gazdagon díszített templom, zsúfolásig megtelt. Szent Miklós képe körül a 20-25 főből álló fekete ruhás kórus gyönyörűen énekel. Az ablakokon besütő nap fényében gomolyogva száll a tömjénfüst. Az ortodox templomok belső terét az ikonosztázion, aranyozott kazettái osztják ketté. A hívek a nagyteremben állva hallgatják az igehirdetést. A középső ajtó kitárva, azon által belátni a szentek szentjébe, ahová csak a pópák léphetnek be. Az oltár körül a papok is állva celebrálják a misét. Aztán feltárul a baloldali kapu és hangos énekszó mellett körbe hordják a kelyhet és az ostyát. Zengve zúg a nagy boltozat. A hívek keresztet vetve együtt énekelnek a papokkal. A nők közül többen népviseletbe öltöztek az ünnepre. Hosszan leomló szőke hajukba széles piros szalagot kötöttek, mely elől homlokukat is takarja. Hozzá hímzett fehér blúzt és búzavirág kék szoknyát viselnek. Délután a Missisipi lapátkerekes gőzőseire emlékeztető hajóval az Északi-kikötőből kelünk át Korkesaarira, az állatkert huszonkét hektáros szigetére. Nem volt olyan érdekes, mint vártuk. Egyedül a skunk, az amerikai büdös borz jelentett kétes értékű érdekességet. Az üvegfal lég-, és szagmentesen elzárta őket, de ha valaki ezután is érdeklődött gombnyomásra a ventillátor tömény bűzt fújt az orra alá. Nekem csak a vapiti, az észak-amerikai szarvasok csordája volt új.
TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link