Túratárs és Túra kereső, túrázás, szervezett túrák - Túratárs.com » Blog » Keresztül-kasul a Pádison 2. rész

TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link

Cím: Keresztül-kasul a Pádison 2. rész
Címkék: Pádis Bihar
Blog Beljegyzés: "A ló vigye el a törölköződet!" (pádisi átok) Negyedik nap A negyedik nap deklaráltan a pihenésé. Fakultatív program, mindenki azt csinál, amit akar. Gyorsan – még előző este – kitaláltam hát, hogy mit is akarok? A Bársza-katlant akarom látni, meg az Eszkimó-jégbarlangot, meg az Elveszett Világot. Ez remek pihenő-program: 21,7km táv, kb. 750m szintkülönbség. Aki bújt, aki nem, reggel megyek. Reggel Hangi, Zoli és Anikó, az eltökélt mindent megnézők csatlakoztak hozzám, s azonmód neki is iramodtunk, a Glavoj felé. A Pádis-menedékház mögötti réten egy nagyobb társaság tábort bont, a környék félvad lovainak aktív részvételével. Kotorásznak a hátizsákokban, az előhagyott dolgokat szanaszét kotorják és nem nagyon lehet őket elzavarni. Az „a ló vigye el a törölköződet” és „a ló legelje le a sátrad tetejét” szövegű ősi pádisi átkok gyakorlati szemléltetése folyik itt. Kicsit gyönyörködünk a látványban, majd lelépünk, mielőtt mi magunk is felkeltenénk a lovak érdeklődését. A Glavoj-rét A Glavoj-rétig illetve a Porcika-gerinc oldaláig a tegnapelőtti hazafelé vezető utunkkal azonos útvonalat járjuk be, majd a táblával jól jelzett elágazásnál jobbra fordulunk, s megkezdjük az ereszkedést a Bársza-katlanba. Bal kéz felől magas sziklafal ér mellénk, s ennek tövében ásít a Fekete-barlang kettős bejárata. A több, mint 10 kilométeres barlangot a legnehezebben járható, ruhaszaggató barlangként tartják nyilván, a bal oldali ág vízszintes labirintus járatai azonban nehézség nélkül, számunkra is járhatók néhány tíz méteren – és valóban feketék. Fekete-barlang Töbörről töbörre járunk, fel-le, megnézzük a Feneketlen/Fekete-tavat, amely tulajdonképpen egy forrás, patakja azonban alig 30 méter után eltűnik egy barlangban, melynek bejárata előtt terített asztal vár reánk: rengeteg zamatos szamóca. Még csak le sem kell hajolni, mert szanaszét heverő hatalmas sziklák mohapárnáin nőtt. Technikai megálló: legelünk. Bársza-jégbarlang Aztán tovább a Bársza-jégbarlanghoz. Ez az irodalom szerint valami 200m hosszban turisták számára is járható, a bejárati kürtőből induló meredek és síkos lejtőhöz azonban nem sok bizalmunk van. Nem erőltetjük a dolgot, bejárjuk viszont a bal oldali oldalágat – már ez is kellően vadregényes a számunkra. Bársza-jégbarlang A Bársza-katlanból a járt úton visszatérünk az elágazáshoz. Innen indul egy táblával és kezdetben turistajelzéssel sem jelzett, ám eléggé egyértelmű ösvény az Eszkimó-jégbarlanghoz. Rajta hát! A barlang körül tömeg: románok, meg egy eléggé punnyadt (másnapos-forma) cseh osztálykirándulás. Mindenki beszélget, vagy kókad a negyven fokban, a barlanggal senki sem foglalkozik. Lemegyünk a korláthoz, s lám, ez a nap is tartogatott a Galbinához, Csodavárhoz vagy a Szamos-bazárhoz fogható csodát. Hatalmas barlangterem, benne csúcsos jéghalom, amit így délidőn egy hatalmas kürtőn át bevilágító fénypászma világít meg. A jégre közvetlenül érkező napfény aztán beteríti a csarnokot. Felemelő látvány! Nagyon találó egyébként a barlang román elnevezése: Focul Viu – az Élő-tűz-barlangja. Az Eszkimó-jégbarlang (az élő tűzzel) Nehezen szabadulunk a jégcsarnok látványától, de mennünk kell! Lerobogunk a Glavoj-rétre.  Közben szembe jön sok-sok ember, nagyjából egyesével. Közös vonásuk, hogy rettenetesen szuszogtak felfelé az emelkedőn és egyik sem köszön vissza. Először bunkónak nézzük őket, aztán rájövünk, hogy víz van a szájukban...  Ez valami új szekta, vagy miről maradtam le már megint? A Glavojon letelepszünk a Fapuma napernyője alá. Hangiék ezt-azt rendelnek, én sajtot majszolok a zsákból. Jó hely ez, kétségtelenül, csak a patakban hűtött sörük nem eléggé hideg, de ez nem az én bajom. Nagy nehezen útnak indulunk a Csodavár-panzió (illetve az Elveszett Világ) felé. Közben találkozunk csapatunk Anettal megerősített nyugdíjas szekciójával, ők a Mócok-templomát járták meg, s most a Glavojon ejtőznek majd kicsit. Mi megyünk tovább. A Csodavár Ponor-rét felőli lejárója előtt a Salvamont (hegyimentők) kocsija áll. A hétvégi ügyelet, hogy kéznél legyen – hiszen szombat van, hivatalosan az utolsó nyári hétvége. Elágazáshoz érünk. Balra kellene mennünk, de jobbra, 100 méterre ott a Csodavár-panzió. Társaim azt mondják, nekik még erőt kell gyűjteniük az Elveszett Világhoz. Gyűjtsünk hát! Itt végre kapunk jéghideg sört meg kólát. Amíg ezeket elszopogatjuk, elmondom, hogy: Az Elveszett Világ nem tartozott a klasszikus magyar turista-területek közé. Czárán Gyuláék ismerték ugyan e vidéket, de nem nevezték el és nem vonták be a turistaút hálózatukba. Az Elveszett Világ nevet Marcian Bleahu geológus adta az 1950-es években a területnek. Akkoriban ez találó elnevezés volt, mert az addig érintetlen tájat még madarak sem lakták, így teljes csönd fogadta az idetévedő turistát. Sajnos mostanra a fakitermelés alapjában megváltoztatta a táj egyes részeinek képét. Erőgyűjtés a Csodavár-panziónál Bleahu professzorról azért kell szólnom egy pár szót, ha már személyesen ismerem őt, még ha csak futólag is. Egy ismerősöm, név szerint Galván Tivadar mutatott be neki, aki az autógyárban dolgozott. Akkor még nem sejtettem... (Mit nem sejtett?) ...hogy békaemberekkel fogok találkozni. Egészen pontosan az úgy volt, hogy 1990 tavaszán, egy hétköznapon, úgy délidőben, egy nagyon hosszú, kitolható alumínium létrának támaszkodva álltam a pesti Váci utcán és valami könyvet olvastam. A létra tetején Fekete Halfdan barátom állt és egy drága szálloda üvegportálját mosta, én meg azért álltam lent, hogy a létra nehogy elcsússzon, meg, hogy a sok bámészkodó balga belga neki ne gyalogoljon. Mert a csóró egyetemista dolgozik, sokat, hogy nyáron utazhasson, sokat. Aztán egyszer csak belehasított a Váci utca alapzajába egy jól artikulált üvöltés: „B...+ Robi bácsi! Hát ezért nem voltál ma előadáson!?” Legkedvesebb tanárom, és akkor már barátom, Péró Csaba, aki az egyetemen Magyarország, illetve a Kárpátok geológiáj át tanította nekünk, épp arra sétált, oldalán Marcian Bleahu professzorral, aki akkor (1985 és 1994 között) Bukarestben a Nemzeti Geológiai Múzeum igazgatója volt. A véletlen találkozás aktualitását az adta, hogy akkoriban én derékig beleástam magam a Szársomlyó (Villányi-hegység) geológiájába, s mivel az itteni kőzetek döntő többsége azonos időben és körülmények között keletkezett a Csodavár mészkövével, amivel Bleahu foglalkozott sokat, így a az általa e tárgyban írt szakirodalmat eléggé jól ismertem, volt hát rögtön közös téma … ott, a Váci utca közepén, a létra tövében, megfeledkezve a külvilágról: a hajdani meleg tengerek és jelenkori hideg sziklák világa. Bleahu (1924-ben, Brassóban született) legfőképpen az Erdélyi Szigethegység geológiájával foglalkozott, de emellett barlangászott is, és rengeteget tett – amit tehetett – a környék turizmusáért: geológiai és barlangász irodalmi tevékenysége mellett társszerzője volt a román Bihar-Vlegyásza kalauzoknak és turistatérképeknek (1967, 1974, 1981), s ő írta a Béli-hegység turistakalauzát (1978) is. Szóval – Marcian Bleahu többünk szemében egy élő legenda, egy ikon volt. És még az Elveszett Világot is elnevezte nekünk... Bleahu-kalauzok: ezekkel - és térképeikkel - kirándultunk régen mi is, ha sikerült szerezni egyet-egyet   Fecsketárnics és Szent László tárnics Na, közben a társaság benyakalta sörét, s az Ursus erejével vágtunk neki az Elveszett Világnak. Mindjárt az út elején Szent László tárnicsot láttunk, ami annyiban unikum, hogy a Pádis jobbára nem ezzel, hanem Fecsketárniccsal van tele (főleg a Porcika-gerinc Glavoj felőli oldala). Mindkettő rettenetesen el van tévedve itt a meszes váztalajokon, hiszen igazából savanyú talajon lenne a helyük. Ezek a virágok nyilván nem olvassák a szakirodalmat. Az Iker - zsomboly (Az alsó kép Ioan Caluser fényképe a Wikipédiáról) Első utunk a romantikus környezetben nyíló Iker-zsombolyhoz vezet. Tulajdonképpen egyetlen, gigászi üregről van itt szó, amelyet egy sziklahíd két részre oszt. Az alatta levő néhány kilométeres barlangrendszerhez tartozik a következő látnivalónk, a Fekete-zsomboly is. Majd sorra a Pionír- és a Fedett-zsomboly. Szépek, nagyok. Amúgy nem különösebben lenyűgöző táj, de azért bőven meg lennénk elégedve, ha ez pl. a Mecsekben lenne, Árpádtető és Zobákpuszta között. A Pionír- és a Fedett-zsomboly Az Elveszett Világból a Mócok-templomának nyugati oldalán, soha véget érni nem akaró emelkedőn mentünk haza, a szállásunkra. A negyedik nap képei: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/Padis4NapBarszaKatlanElveszettVilag?authuser=0&feat=directlink Ötödik nap Vasárnap a csapat többsége haza kívánkozott. Még Anikó autója is. Anikó maradt. Ő Hangival, Zolival meg velem a Nagy-Phaeton-vízeséshez jön, s mi csak este megyünk haza. Reggel elbúcsúzunk hát a társaságtól, négyen bepattanunk világjáró Skodámba, s elindulunk le, a Köves-Körös völgyébe. Vasaskőfalva határában aztán jobbra fordulunk az Aló-völgyébe és a rohamosan romló minőségű úton lépésben araszolunk az aló-völgyi erdészetig. Csak öt kilométer, de örök életnek tűnik, míg felérünk. Itt panziók is vannak, s egy tábla büszkén hirdeti, hogy ez az a hely, ahol „pisztrángászat”-ra is lehetőség nyílik. Az autót hátra hagyva gyalog indulunk tovább. 13Km-es távon 930m szintkülönbség vár ránk föl is, le is. Ebből 350m szint mászás, egy szuszra, szerencsére ez csak fölfelé. Előttünk a völgy, szemben fölöttünk a Mező-havas 1625m-es orma... szépen indul a túra és egyre szebb lesz, ahogy összeszűkül a völgy, elfogynak a rétek, s az erdőben a patak mellé érünk. Üde gránitban töri útját, hangulatos zúgókkal. A Filiszter vízesés medencéi megállásra késztetnek bennünket. Ej, ha több időnk volna, mekkorát lehetne itt pancsolni!   Feljebb tovább nemesedik az alapanyag, gyönyörű fehér márványból van a patakmeder. Nyilván a környező hegyoldalak is, csak ott jóval kevésbé látszik. Aztán a Vöröskő-vízesésnél még jobban összeszűkül, s megkezdődik a hegymászás, egyelőre még csak lájtos, erdei formában. A Kereszt-hegy pillérének lábára értünk, itt ágazik ki balra a Jozafát-völgye. Gyakorlatilag a Kereszt-hegy sziklás déli gerincén fogunk felmászni a havasra, 1480m-re. Biztos fogásokat és állásokat nyújtó, jól tapadó perm vörös homokkövön. Gyakorlatilag ez minden turista álma, csak nem tudja, amíg nem járt ott. Hihetetlenül élveztük! Aztán egyszer csak előttünk a Nagy-Phaeton-vízesés a maga 80m-ével. Persze nem egyben zuhan ennyit, hanem a meredek falon csúszik a víz. Látványos, gyönyörű. S hogy ki ez a „Nagy-Phaeton”? A történet kevésbé rejtélyes mint pl. a Nagy Levin kiléte. „ A görög mítosz szerint HÉLIOSZ kocsija hozza fel minden reggel testvére, a "rózsaujjú" ÉÓSZ jelzésére szekerén a napot a tengerből. Végighalad vele az égbolton, majd eltűnik nyugaton, az aranyalmákat őrző HESZPERISZEK kertje felé. Szárnyas lovai tüzesek, rakoncátlanok. Ha gyakorlatlan és nem elég erős kéz fogja gyeplőjüket, mint PHAETHÓNé, HÉLIOSZ fiáé, akkor elragadják a kocsit és könnyen tűzbe is borult volna a világ, ha ZEUSZ nem küldött volna hirtelen záport. PHAETHÓNt ZEUSZ villáma sújtotta le; nővéreinek érte hulló könnyeiből lett a borostyánkő.” (Mitológiai ABC, Gondolat 1970 ) A vízesés aljánál, ahol nézelődünk, balra egy kisebb üreg nyílik a homokkőben: az Anna-barlang. Mátyás Vilmos fedezte fel és nevezte el, 1932-ben. Görnyedten pár méter járható benne, kúszva valamivel több is.   Hosszan gyönyörködünk a víz játékában, aztán megkezdjük a tényleges mászást a láncokkal biztosított hegygerincen. Tábla figyelmeztet itt (románul és németül), hogy csak hegymászásban gyakorlattal rendelkezők menjenek itt Biharfüredre. Nekivágunk, s az első percétől az utolsóig rettentően élvezzük a mászással leküzdenő 350m szintkülönbséget. Már maga a mászóút is szép. Aztán a mindig változó kilátás a teraszokról a vízesésre, az Istenek-havasára, másik oldalon a Jozafát-völgyére, a sziklás Golgota-gerincre, továbbá mögöttünk, messze, a Belényesi-medence túloldalán húzódó Béli-hegységre! Közben fekete- és vörösáfonyát szedegetünk, néha borókát, vagy szedret, málnát. Teljes az idill. Már a mászás elején eldöntöttem, hogy mostantól a láncot legfeljebb, mint iránymutatást használom, s lám, remekül boldogulok a segédeszköz nélkül is. Felérünk a gyephavasra. Jobbra az Istenek-havasa (1654m), balra a Mező-havas (1625m), s távolabb velünk szemben is valami nagyobb hegy meredezik, talán a Bocsásza (1792m) az. Élvezzük a havasok békességét – amit csak két gerinctúrázó quados tör meg kis időre, hogy a ló vigye el a törölközőjüket! – aztán falatozunk is. Én rettentően otthon érzem magam és valami gerincvándorlás tervének a csírái telepednek óvatosan az agyamba. A vészjóslóan sötétlő fellegek csak a fényképezés kellékei, ez vitán felül áll. Jó itt. Igazából még le kell vergődnünk 930m-nyi szintet a Golgota-gerincen az Aló-völgybe, aztán az autóig, majd hajnali fél négyig még 700km-t vezetek hazáig, de ezek már lényegtelen, bár roppantul fárasztó technikai dolgok. A kirándulás eddig tartott, így a blog is itt ér véget. Az ötödik nap képei: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/Padis5NapNagyPhaetonKeresztHegy?authuser=0&feat=directlink