Cím: Régi történet
Címkék: mont blanc, kirándulás
Blog Beljegyzés: v\:* {behavior:url(#default#VML);} o\:* {behavior:url(#default#VML);} w\:* {behavior:url(#default#VML);} .shape {behavior:url(#default#VML);} Normal 0 false 21 false false false HU X-NONE X-NONE st1\:*{behavior:url(#ieooui) } /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin-top:0cm; mso-para-margin-right:0cm; mso-para-margin-bottom:6.0pt; mso-para-margin-left:0cm; text-align:justify; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; font-family:"Calibri","sans-serif"; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-theme-font:minor-fareast; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin; mso-bidi-font-family:"Times New Roman"; mso-bidi-theme-font:minor-bidi;} Mont Blanc 2005 nyarán feleségemmel kettesben feljutottunk a Mont Blanc (4807 m) csúcsára. A túrának voltak előzményei. Tavaly feleségem 46 éves volt, én 48 múltam. 2004-ben ismerkedtünk meg, a mozgás öröme, a hasonló gondolkodás hozott össze bennünket. Világ életünkben szerettünk mindketten kirándulni, az én lábamon 43 éves koromtól hágóvas is volt. Esküvőnket is az erdőben tartottuk kettesben, itt fogadtunk örök hűséget egymásnak. Komoly, közös magashegyi tapasztalattal tehát nem rendelkeztünk, a Liptói Havasokban tettünk néhány túrát, hogy kipróbáljuk a téli sátrazást, vagy a sátor nélküli alvást 2004 őszén a Tri kopy sziklás csúcsán. Bevallom, már 3 alkalommal próbálkoztam sikertelenül a heggyel. Kemény férfitársaim mellett kétszer a rossz idő miatt fordultunk meg, egyszer pedig gyengének éreztem magam a „nagy napon” gyomorrontásom, éhségem és nem utolsó sorban tériszonyom miatt. Mert az bizony van, csak igyekszem legyűrni szégyenkezve, de el nem titkolva. Mániámmá nem vált, azért mégis vonzott a csúcs, ezért úgy gondoltam, a körülményeket már ismerem, vágjunk bele a normál útvonalon. Gyuri barátom (ő mutatta meg nekem az alapokat 41 évesen) tanácsára 4 napot Ausztriában, az Oetz völgyben töltöttünk akklimatizálódásképpen. Kati itt próbálta ki a hágóvasat, a jégcsákányt és a kötél által megkívánt alkalmazkodást 3 ezer méter fölött. Persze ez utóbbi volt a legnehezebb. Ha előre engedtem, akkor rángatott, mivel sokkal gyorsabban gyalogol nálam. Ha mögöttem ment, akkor mindig rálépett a kötélre, ugyanezen okból. De a legborzasztóbb mégis az volt, hogy nem volt hajlandó félni az éles gerinceken. Ilyet még nem láttam. Az orrom majdnem súrolta a havat, képes voltam akár négykézláb is mászni, de kérdésemre, hogy van-e benne félelem, mindig ugyanaz a válasz jött: „Mitől?”. Egy napos autókázás után érkeztünk meg Chamonix-ba, ahol egy olcsó magán kempingben találtunk szállást. A bájos idős tulajdonos hölgy – aki egy év alatt érthetetlen módon megtanult angolul – még emlékezett rám 2004-ből. Ez akkor derült ki, mikor fél órával érkezésünk után beállítottak régi túratársaim Siófokról minden meglepetés nélkül, hiszen a portánál a hölgy közölte, hogy Nándi már itt van. A mai napig nem tudom, minek köszönhetem ezt, talán fantasztikus memóriájának, amivel az angol szókincset is elsajátította. Laciéknak sikerült; napos, szeles időben feljutottak egy nappal korábban. A két agg róka – csaknem olyan öregek, mint én – egész jól nézett ki, két fiatal társukat azonban megviselte a magasság, elég gyorsan el is aludtak. Másnap, szerdai napon zuhogó esőre ébredtünk. Laciék elbúcsúztak, indultak haza, sok sikert kívántak nekünk, láthatóan elég kevés meggyőződéssel... Mivel könnyű útvonalon terveztük az indulást, úgy gondoltuk belevágunk. Puhány módon a közeli Les Houches-ból felvonóval a Béllevue La Chalette nevű fogaskerekű vasúti megállóig, onnan a végállomásig utaztunk. A gyaloglás így csak 2372 m magasról kezdődött. A hátizsákommal viszont elégedett voltam. Jó nehéz volt; sátor, hálózsákok, élelem, innivaló, vasak, kötelek, és még ami kell a „hegyi komforthoz”. Itt még reménykedtünk abban, hogy sátorban alhatunk a hegyen, erről később letettünk. Mivel folyamatosan esett, úgy gondoltuk, hogy az Egértanyáig sétálunk fel, ott majd meglátjuk. Így is történt, egy rövid séta után felértünk a pár éve felújított, kb. 2700 m magasan található kunyhóhoz. Alighogy becsuktuk az ajtót magunk mögött, kemény vihar mutatta meg, mit jelent a magas hegység. Tomboló szél, esőt váltó havazás órákon át. Reméltük, hogy a fogaskerekűn megismert amerikai fiúk gyorsan felértek kis hátizsákjaikkal a 3167 m magasan található Tete Rousse menedékházhoz. A vihar estefelé csillapodott, ám ekkor jöttek az igazi megpróbáltatások!!! Ez volt az a pont, amikor rettegésünket, félelmünket csak nagy nehézségek árán tudtuk legyűrni!!! Egy egér szaladt át a szobán!!! Most mi lesz? Azonnali menekülés, vagy felvesszük a harcot? Végül az utóbbi mellett döntöttünk. Végre megértettük, mi az a rengeteg szög a falon, a gerendákban. Azonnal felakasztottuk rájuk az összes cuccunkat. De mi lesz éjszaka? Cincogás? Falon is másznak, harapnak? Némileg helyreállította lelkiállapotunkat egy magyar csoport által falra akasztott zacskó, amiben egy teljes rúd téliszalámit találtunk. Ha olvassák ezt az írást az illetők, akkor nagyon köszönjük! Az egerek is kaptak egy picit, hogy ne bántsanak minket. De mi lesz a sötétben? Döntöttem. Fél tízkor besötétedett és mi lefeküdtünk a fapriccsre. Ám alvásról szó sem volt! Reggel 5 óra 17 percig a botommal ütemesen ütöttem a padlót!!! Ekkor kivilágosodott és mi gyorsan pakoltunk. Esőben, kemény szélben gyalogoltunk fel a Tete Rousse menedékházig. Az út köves terepen vezetett, végig könnyen követhető ösvényen. Talán a hátizsák okozott némi nehézséget, ami a meg-megújuló széllökések közepette állandóan le akart rántani a hegyoldalról. A kilátásról nemigen tudok lírai képekben beszámolni, mivel állandósult a köd. Útközben találkoztunk a lefelé tartó amerikai fiúkkal, akik nem mentek feljebb idő hiányában. Pár órás gyaloglás után értünk fel egy havas platóra, ahol nemsokára elértük a menedékházat. Sátor egy sem volt felverve a ház körül, ezért benéztünk. Aznap mi voltunk az első vendégek. Úgy döntöttünk, hogy bent éjszakázunk, és egész nap pihenünk. Egy „picit” álmos is voltam, de hősnek éreztem magam, aki megvédte asszonyát a vadállatoktól. Ráadásul ismét hihetetlen, de kellemes dolog történt; találtunk egy konyhát, egy csapot, és a csapból víz folyt! Ez újdonság volt, hiszen régen hóból kellett vizet olvasztani, vagy drága pénzen ásványvizet lehetett venni. Ami még ennél is fontosabb, gázfőzőnket is meggyújthattuk a konyhában, és elkészíthettük ebédünket, levest és tésztát. Mivel a téliszalámi a „bevétel oldalon” jelentkezett, ezért a konyhában egy erre a célra odakészített zsákban mi is hagytunk ott némi élelmet, hátha jól jön majd valakinek, akinek kevés maradt. Főzés közben ismerkedtünk meg egy hat fős szlovák társaság fiatal vezetőjével, aki készségesen válaszolt izgatott kérdéseimre, mi vár ránk feljebb a hegyen, milyen lesz az idő, félek-e majd az éles és kitett gerincen? Nos ez utóbbira nem tudott válaszolni, mivel életében először látott engem, viszont hasznos információkat tudtunk meg a ránk váró út nehézségeiről. Felajánlotta, hogy követhetjük a csapatukat, ha úgy érezzük, gondban vagyunk. Alaposan kikérdeztem, kiderült, hogy szeret sziklákon mászkálni, csoportokat vezetni, Himalájában utazgatni és a perec csomót is meg tudja némi nehézség árán kötni. Kívánok mindenkinek ilyen nyitott, kedves és szerény vezetőt! Délutánra egyre-másra érkeztek a csoportok, akikkel végül megtelt a 20 ágyas szoba. (Sátrat a későbbiekben sem vert kint senki a kemény szélben és zuhogó esőben.) Az újonnan érkezettek között volt Lenke is, akivel 4 éve már túráztam együtt. Tudtam róla, hogy már járt a Himalájában is, és nem ijed meg egy kis fizikai terheléstől. 4 fiúval együtt jött szerencsét próbálni. A nap második fele teljes semmittevéssel telt el, aminek számomra egy tanulsága volt: ha sokat fekszel, ilyen magasságban megfájdul a fejed. Éppen feküdtem és fájt a fejem, amikor Lenke csapata erről kezdett beszélgetni. Azonnal felültem és a fájdalom megszűnt. Gyuritól közben sms-t kaptam; szombaton délelőtt az előrejelzések szerint lesz egy kis napsütés a hegyen, előtte, utána rossz idő. Csütörtök volt, így arra gondoltam, ha ez igaz, akkor nagy szerencsénk van, hiszen pont szombatra terveztük az utolsó szakaszt. Katival megbeszéltük, pénteken korán indulunk, felmegyünk a Gauter házhoz (3863 m), majd szombaton kíséreljük meg a feljutást a csúcsra. Felszerelésünket két részre osztottuk. Úgy döntöttünk sátrat, hálózsákot, gázfőzőt nem viszünk magunkkal. Tekintettel a folyamatos esőre, havazásra, szélre a sátrazás örömeiről puhány módon lemondtunk. Reggel elsőként indultunk el a házból, valamivel 6 óra után. Változatosság kedvéért esett a hó és fújt a szél. Az első szakaszon meredek hólejtőn kaptattunk felfelé, majd elértük egész utunk leghírhedtebb szakaszát, a kuloárt, ahol potyognak a kövek. Egy 60 méter hosszú szakaszon kellett úgy „átszaladnunk”, hogy közben ne csapjon minket agyon valami kóbor kő. (Pontosan azért indultunk korán, mert bíztunk abban, hogy a reggeli fagyban nem indul el olyan könnyen a kőomlás.) Nyom nem volt, így jeges terepen, óvatosan kellett átvergődnünk. Kő éppen nem jött – biztos nem is igaz ez a kőhullásos mese – gondoltuk, és Kati – ki más – bátran nekivágott. Mint aki nem is látja az alatta levő mélységet, vidáman átsétált a meredek kuloáron, jégcsákányát lengetve piros színű munkavédelmi sisakjának védelmében. Bezzeg én óvatosan, az életemért fohászkodva araszoltam végtelennek tűnő percet. Mielőtt átértem, valami megcsípett a vállamon. Egy pici kődarab volt a semmiből. Felgyorsultam és nem véletlenül. Alig álltam meg a biztonságot jelentő túloldali sziklán, puskaropogásra emlékeztető zaj kíséretében jöttek a kövek. „Szóval nem mese a sok baleset” – értettük meg, de a lényeg, hogy nem történt baj. A Gouter házig egy meredek gerincen kellett felkapaszkodnunk, ez volt a túránk egyik legélvezetesebb része. Kis kapaszkodás, pici kézhasználat, és sehol senki. Túránk tervezésekor ettől a szakasztól féltünk a tömegjelenetek miatt, azonban – hála a korai indulásnak és rossz időnek – egy teremtett lélekkel sem találkoztunk. (A tömegtől egyébként is irtózunk, a Mont Blanc normál útvonalán azonban meg kell tudni alkudni önmagunkkal.) Néhol még sodronyokat is elhelyeztek a sziklákon a túrázók biztonsága érdekében, így minden gond nélkül érkeztünk fel a menedékházba. Aznap mi voltunk az elsők, így azonnal kaptunk ágyat az egyik nagy közös hálóteremben. A nap további részét pihenéssel, információgyűjtéssel és egy kis sétával töltöttük. Kiderült, hogy a szombatra várható időjárás teljesen bizonytalan, még bármi lehetséges, okosabbak csak reggel leszünk. Megismertük a helyi szokásokat is. A menedékházban hajnali 2 órakor felkapcsolják a villanyt, és reggelit szolgálnak fel az „úri közönségnek” (mi nem tartoztunk ehhez szerény, előre kent zsemléinkkel és termoszunkban lassan kihűlő teánkkal). 3-ig mindenkit kirugdosnak és lekapcsolva a villanyt a személyzet újra lefekszik aludni. Ennek logikai alapja döntően az a megfigyelés, hogy érdemes korán, még sötétben indulni a csúcsra, mivel általában délutánra gyakori a felhősödés, szél, köd és egyéb kellemetlenségek. Így viszont, mire jön a rossz idő, már vissza lehet érni a házba. Számomra még egy előnye volt a megoldásnak, sötétben ugyanis nem félek a mélységtől, hiszen nem látom. A délután folyamán sétáltunk egy kicsit a ködben, másnapi útvonalunkon. Érdekes és elgondolkodtató volt, hogy néha az orrunk előtt lévő lábnyomok is követhetetlenné váltak, mivel semmit sem láttunk. A ház közben szép lassan megtelt, megérkezett Lenke csapata, a szlovákok igen összetartó és vidám társasága is. Este kiderült, hogy kicsi a ház, a későn jövők az ivóban, a padok alatt aludtak hálózsákban. Mindenki láthatóan azon rágódott, milyen idő lesz holnap, indulhat-e a csúcsra? Éjszaka korán ébredtem, igazából nem is aludtam. Kati bezzeg egész nyugodtan, kipihenten ébredt fél 2 után valamivel. Kettőkor beindult az élet. Pár perc múlva egymás hegyén- hátán öltözködtek, pakoltak a megvadult turisták, szürcsölték leveseiket bamba tekintettel, zörgették hágóvasukat, lökdösték szomszédjukat. „Hú, na ezt kell túlélnem, ezt a zsivajt, ez az igazi próbatétel, nem a hegy” – gondoltam elkeseredetten, de Kati megnyug-tatott, hogy fél óra és „eloszlunk”. Az első fecskék fél 3 körül indultak, majd folyamatosan kelt útra a népes társaság. Felcsatoltuk hágóvasunkat, egyik kezünkben síbottal, a másikban jégcsákánnyal 3 óra 20-kor vágtunk neki. A ház mögött egy pár méteres meredek kaptató után a gerincre jutva néztünk fel az égre. Teljesen tiszta volt, a csillagok és a hold fénye megvilágították a hegyet és enyhén lírai vénámat. Erős szél fújt, ezért kérdőn néztem Katira. „Induljunk, szerintem álljunk be egy viszonylag gyors tempóra, nem baj, ha követünk egy profinak tűnő társaságot.” Így is történt. Három ifjú titán ment előttünk egy kötélen és mi sehogy sem akartunk lemaradni. Előttünk fantasztikus látványt nyújtott a fejlámpák fénye a meredek hegyoldalon. „Nem megyünk túl gyorsan?” „Nem.” Kati egyszerűen nem tudott elfáradni. Már szürkült, megérkeztünk a Vallot házhoz és csak ekkor tudatosult bennünk, hogy túl vagyunk utunk felén, nem érzünk fáradtságot, és nem fáj a fejünk. A titánok felemelt hüvelykujjal jelezték Katinak, hogy értékelik gyorsaságát és szívósságát. A Vallot ház (három épület 4362 méteren) üres és büdös, személyzet nincs, be sem mentünk. Viszont itt már volt értelme fényképezni, hiszen felkelt a nap és az elénk táruló látvány leírhatatlan volt. Nap, hó, sziklák, repedések, az alsó régiót elborító felhőtakaró, csend, ez mind együtt, szóval fantasztikus érzés volt. Itt már eszünkbe sem jutott, hogy nem sikerül, hogy kövessünk valakit, csak a feltétlen öröm érzése töltött el minket, valamint az elfagyott kezünk miatt érzett aggodalom. Ugyanis Kati keze fázós, az én ötujjas egykori katonai kesztyűm pedig már napok óta vizes volt. Szóval dörzsölgettük egymás kezét a mínusz 10-15 fokban, aztán indultunk tovább. Jöttek a pengeéles gerincek. Az egyiken a szél keményen taszigált minket. Megint majdnem négykézláb mentem, nehogy egyensúlyomat veszítsem. „Nincs semmi rossz érzésed?” „Mitől?” Hátranéztem; a kötél végén Kati könnyedén sétálgatott, a jégcsákányát szokás szerint lóbálva, egyenes tartással, láthatóan jól mulatva botladozásomon. „Na jó, akkor itt és most véget ért a tériszonyom” – mondtam magamban. „Mégiscsak én vagyok a férfi, a tapasztalt turista, a rágcsálók síbotos réme.” Felegyenesedtem, behúzott hassal, kidüllesztett mellel indultam tovább. Lassan szemből megjelentek az első visszatérő turisták is. Itt fent már a mosoly volt az általános viselkedési forma, a reggeli megvadult csorda felhúzta szája szélét mindkét oldalon. Nagyon szerettük egymást. Egy hosszú kitett gerinc végén aztán nem volt tovább fölfelé. 7 óra 40-kor megérkeztünk. Ráadásul egyedül voltunk a csúcson. Vakító napsütés, még a szél is elcsitult. A felhők felett jártunk. Fantasztikus látvány; körülöttünk, alattunk mindent elborított a fehér ködpára, csak néhány négyezres csúcs emelkedett ki a távolban. „Fáj a fejed?” „Mitől?” Megöleltük egymást, együtt és egyedül gyönyörködtünk a szép világban. Öt perc múlva ért fel a szlovák csapat. Gratuláltunk egymásnak, majd a pár perces fényképezés után elindultunk lefelé. Tele voltunk élményekkel, semmilyen fáradtságot nem éreztünk. „Sms-t csak a kuloár után küldünk haza, ha már túl vagyunk a kőhulláson!” 11-kor már bent ültünk a Gauter házban és pakoltuk a felszerelést. Mikor 12-kor újra útra keltünk, már köd volt és havazott. Fel kellett fognunk a lényeget: nagy szerencsénk volt. Hóban, szélben másztunk le a Tete Rousse házig. Útközben sorra jöttek a felfelé tartó társaságok, leginkább hegyi vezetővel. A kuloár előtt kaphattunk ízelítőt a francia hegyi vezetők kedves, közvetlen modorából. Az egyik majdnem kiverte Kati szemét a jégcsákányával, mikor félreállva adtunk neki helyet. Kérdésemre a válasz: „Mért nem állt jobban félre?” Végül a kuloáron is túljutottunk, bár nem teljesen simán. Szabálytalanul, egyszerre mentünk (az én hibám) és a közepénél jártunk, mikor elindult a kőhullás. Hasra vetettük magunkat és jó egy percig vártuk, hogy elcsituljon a robaj. Kati falfehéren tápászkodott fel és még jó ideig a hatása alatt volt az eseményeknek. Nemsokára azonban leértünk a menedékházba és vidáman pakolhattuk össze itt hagyott cuccainkat. Úgy döntöttünk, hogy lemegyünk Chamonix-ba, és a már ismert kis kempingben alszunk. Ugyanazon az útvonalon jutottunk le, ahol felfelé mentünk. Összesen 2500 méteres szintet tettünk meg lefelé, nem csoda, ha fáradtan szálltunk be a fogaskerekűbe, majd a felvonóba, ahol legnagyobb meglepetésünkre a szlovák csapatot üdvözölhettük. Ezek szerint az aznapi „csúcstársaságból” csak mi mentünk le teljesen Chamonix-ig. 6 órakor zuhogó esőben már állt a sátrunk a kempingben, és a szalonnára sok hagymát tettem, ezt kevertem egy konzerv borsóval és kukoricával, só, bors és paprika pedig természetesen rendelkezésre állt. Tea, bor és csoki egészítette ki a tartalmas vacsorát. A túrát sikeresnek és befejezettnek nyilvánítottuk, a hegyen semmilyen szemetet nem hagytunk, az sms-eket megírtuk. Néhány gondolat Miért jutott eszembe, hogy túránk történetét megírjam? Lassan kezd tudatosodni bennem, mennyire büszke vagyok a feleségemre. Minden gyakorlat nélkül, 46 évesen feljutni a Mont Blanc-ra önmagában sem megvetendő teljesítmény. Van azonban néhány egyéb megfontolás büszkeségem mögött, ami talán kifejezi viszonyunkat a természethez, az emberi természethez. Nézzük sorra: Egészen biztos vagyok benne, hogy csak együtt juthattunk el eddig bármilyen hegyre, legyen az bárhol, mert az „együtt”-ön van a hangsúly. Nem jelentett volna semmilyen gondot, ha nem sikerül, Kati sem, én sem mentem volna fel egyedül semmilyen körülmények között. A csúcsra menet láttunk egy bizonyára sokkot kapott turistát, akit két hegyi vezető fogott közre, és egy meredek lejtőnek háttal engedték le. Nos, egy pillantással sem zavartuk meg a jelenetet, és semmilyen önelégült pillanatot nem okozott egyikünknek sem, hogy lám-lám, mi jobbak vagyunk. Tiszteljük azt az embert, aki megpróbálta, hogy szépet lásson a gyengesége ellenére. Soha nem kellett egymásnak magyaráznunk, hogy miért nem szemetelünk, miért tiszteljük a természetet, miért nem rangsoroljuk a Tátrát, a Zemplént, az Alpokat, vagy a Naszályt. Soha nem szégyelltük szegényes felszerelésünket, rosszabb lehetőségeinket, ugyanakkor nem bántottunk senkit azért, mert megengedhette magának a hegyi vezetőt, vagy meleg ételt és külön szobát vehetett ki magának a menedékházakban. Sajnos vannak rossz tapasztalataim. Sok túra alakul harccá, ki a keményebb legény, ki győzi le a másikat. Ez a verseny minden szinten megtalálható. A hegymászó könyvek többségéből árad az egoizmus, a nagyképűség. A hegymászók összevesznek a csúcstámadás lehetőségéért. Ennyire fontos? A veszteség elég nagy. A „Déli Nyeregben” fent maradnak az oxigénpalackok, sok barátság és emberség. Kívánom, hogy minden természetet szerető turista társam ismerje meg a baráttal, társsal együtt szerzett élmény erejét, ami számunkra fontosabb, értékesebb a versenynél, a győzelemnél. És végül: Kedves hegymászó barátaim! Reszkessetek, mert jövőre célunk a Csóványos északi falának első téli megmászása új útvonalon oxigénpalack és serpák igénybevétele nélkül, alpesi stílusban és természetesen együtt!!! 2006. március 12.
TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link