TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link
Cím: A Júliai-Alpok tündérkertjében 1. rész
Címkék: Stenar
Blog Beljegyzés: (Stenar, Bovški Gamsovec, Slemenova špica, Mala Mojstrovka) Nyári évadnyitó-kondicionáló túránkat a Kamniki-Alpokba terveztem, a Cojzova-ház („a kályha”) június közepi nyitásához igazítva. Mindenki jó előre biztosította a szabadságát, Tomaž barátunk pedig jelezte, hogy június 10-én nyit a ház, a szokott rendben. Szépen, nyugodtan teltek a napok, mígnem beütött a krach; nem végeztek a ház felújításával (néhány szoba feláldozásával vizesblokkok épülnek minden emeletre), így a nyitást 17-re tolják, addig a téli szobát sem lehet használni. Na, puff nekünk! Mivel a többség szabadsága kőbe vésve vagyon, az idővel nem tudunk játszani, kénytelenek vagyunk a helyszínt eltolni. Sebaj, a Júliai-Alpokban is van egy-két „kályha”, ahonnan sokfelé lehet kirándulni, pl. az Aljažev dom a Vrata-völgyben. Gyors telefon - csak szerda-csütörtökre van hely. Újabb szívroham. Telefon két völggyel odébb, a Tamar-házba – itt van hely a matraclágerben péntek-szombat éjszakára. Hurrá! Már csak az időjáráson kell javítanunk, mert az előrejelzés elég ronda… de mire odaérünk, ez is megjavul. Na, azért nem olyan nagyon gyorsan… Épp elered az eső, amikor valami félezer kilométernyi kocsikázás után a Mojstrana fölötti Vrata-völgyben, a Peričnik-vízesés parkolójában kikászálódunk az autóból. Nem nagy baj ez, a vízesésnél úgyis vizesek lettünk volna! Viszonylag gyors, de áhítatos és alapos körülnézés után továbbautózunk az esőben, fel a völgyön még 10km-t, az Aljažev dom alatti nagy parkolóba, ahol – ilyet sem láttam még nyáron – rajtunk kívül csak két kocsi áll. Összepakolunk, és irány a ház. Mire becsekkolunk, el is áll az eső. Aztán, míg mi, dél-dunántúliak gatyába rázzuk magunkat a hosszú út után, befut a csapat másik, észak-dunántúli/pesti/alföldi fele is.   A házat most Mónika vezeti. Tavaly nyáron a recepcióban volt, most viszont ő csinál mindent, amit a 2-3 szakácsnő nem. Pl. a csikket is ő szedegeti össze a ház elől. Hiába tekergetem a nyakamat, Olga mama kedves pokémon alakja sehol nem tűnik elő. Beletörődünk Mónikába, akiről kiderül, hogy tulajdonképpen egész jó csaj; szép is, okos is, klasszul vezeti a házat és az esti, bárpult melletti beszélgetés során az is kiderül, hogy egyáltalán nem az a megközelíthetetlen germán istennő – világfájdalmas szláv tekintettel – aminek kinéz. (Persze, most, júniusban, a hét közepén van ideje velünk barátkozni, mert szinte egyedüli vendégek vagyunk. Húzós augusztusi szombatokon nyilván kevésbé lesz barátságos úgy este tíz körül.)   Másnapi programunk a házzal szemben, csaknem 1500 méteres relatív magasságba tornyosuló Stenar (Steiner, 2501m) megmászása. Néhány éve, amikor ugyaninnen a 2740m-es Škrlaticát mászva elmentünk a Stenar mellett, arra gondoltam, mennyivel egyszerűbb mutatvány lenne ezt a jóval alacsonyabb és jóval közelibb, szép hegyet behúzni. Tulajdonképpen ez hozott ide, mégsem vagyok meggyőződve arról, hogy meglesz (figyeljünk, kezdem a magyarázkodást!); egyrészt idén tavasszal nem jutottam el semmilyen nagy hegyre, s Kamnikban sem a nagy szintkülönbségek lettek volna jellemzők, ott egyszer kell felmenni a ~1800-on levő házba, s onnan 2200-2500-as hegyeket megmászni. Nagyjából erre gyúrtam. Itt viszont egyben jön 1500m szint föl, aztán le. Gyilkos dolgok ezek, ezen a terepen. Mindig mondom, hogy egy ilyen túra, sokkal nehezebb, mint a Triglav-mászás, mert ott az ember általában egyik nap felmegy, másik nap kipihenten lejön. Itt már fáradtan kell lebotorkálni a hegyről, ami nemcsak a combnak, de a lábfejnek és az agynak is nagy teher. Különösen a mostani, szezon eleji erőnlétemmel. Mivel azonban a többieknek is nyár eleje van, a társaság teljesítményében túl nagy különbség nem lehet, a hegy is mászható, nem sok hó van fent. Arra a kevésre is felkészültünk, hágóvas, kötél és néhány jégcsákány is van a csapatnál a szokásos felszerelés mellett. Namost, amiért nem vagyok meggyőződve, hogy ma meglesz nekem a hegy, az egy apró malőr miatt van. Reggel vettem észre, hogy este a savlekötő helyett véletlenül egy ugyanolyan küllemű vérnyomáscsökkentő tablettát vettem be. Ebből egy tabletta nekem 2 napi adag. Na, az éjjel ez nem okozott galibát, boldog tudatlanságban aludtam, mint a bunda, hegynek felfelé viszont csak kóválygok és eléggé egészségtelen a színem a többiek szerint. Próbálok beleadni apait-anyait, tolom azért fölfelé, amennyire tudom, hogy ne tartsam fel nagyon a csapatot, amit tulajdonképpen én vezetek, de látom, hogy ez ma nem fog menni. Előbb-utóbb áldozatot kell hozni és az az áldozat ma én leszek.   A Vrata-völgy talpáról nem sokkal a karabineres partizán elé kmű után  kanyar odunk fel a hegyoldalba, a Pogačnikov dom felé vezető útra. Hosszan emelkedünk a gyönyörű bükkösben, mély tavalyi avarban, majd ritkul az erdő, s már 1400m környékén gyephavasi régióba érünk. A völgy túloldala a Triglav hatalmas északi fala, s mi a csúccsal szemben a Stenar és a Bovški Gamsovec közötti Sovatna nevű széles hasadékba mászunk fel a meredek törmeléklejtőn. Alattunk a völgy is, felettünk a hegy is felhőbe burkolózik, de percről percre változik a helyzet, mindig más és más részlet tűnik elő vagy tűnik el. Mellettünk a sziklákon hatalmas kőszáli kecskebakok heverésznek. Tudomásul veszik a jelenlétünket és egyáltalán nem törődnek velünk, nagyokat bólintva bóbiskolnak tovább. Nyilván zűrös volt az éjszaka. 1700m-en járunk, amikor úgy döntök, nem tartom fel tovább a bandát. A körülmények azt mutatják, hogy elolvadt már annyira a hó, hogy speciális tapasztalat nélkül is bevehető legyen a hegy, így útjára engedem a csapatot. Attilára bízom a hatalmas tábla csúcscsokit, meg a térképet. Utóbbi jelképes gesztus, hiszen Attila tájfutó, hihetetlen fotografikus memóriával. Ránéz a térképre és hipp-hopp megjegyzi. Erre edzett is annak idején, hiszen másodperceket számít a versenyen, hogy kell-e térképet böngészni, vagy megvan séróban? A banda lassan belemászik a felhőbe, én meg lassan utánuk mászok. A havasi táj ködben is szép. Rövid biztosított szakasz után megjelennek az első hófoltok. Különösebb gond nincs velük. Déltájban érek fel a Dovška Vratca (2176m) nyeregbe s még épp látom, ahogy a csapatom elvonul északnak, Stenart mászni. A nyereg alatt rozsdás szögesdrót érkezik a Stenar felől s fut tovább a Gamsovec irányába. Néhol vas zártszelvények a földbe verve, szárazon rakott falakkal kerített gödrök. A száz évvel ezelőtti Isonzói-front maradványai, fedezékei. Később aztán – a két világháború között – itt húzódott az olasz határ; a Tricorno/Triglav, Rasuro/Razor érintésével kanyarodott nyugatra, a Mangart csúcsára.   A nyeregben ebédszünetet tartok, sajtot eszem kenyérrel, ez nekem nagyon bevált. Közben azon jár az eszem, mit kezdjek magammal, hiszen a banda legkorábban 3 óra múlva ér vissza ide. Böngészem az útjelző táblákat meg a telefonomon „futó” térképet (OruxMaps alkalmazás alá betöltött Topo4umaps digitális térkép). A Bovški Gamsovec (2392m) csúcs légvonalban 500m-re van tőlem, szintben alig 220m, időben 45 perc. A mostani állapotomban ez vállalhatónak tűnik. Azt meg semmi sem jelzi, és a ködben nem is látható, hogy abból a 220 méter szintből jó 150m mászás lesz.   A Stenar és a Gamsovec a nyeregből Nekiindulok hát a Gamsovecnek. Közben a felhők feljebb emelkednek, s meglátom a csapatomat, amint tőlem jó 1 km-re egy hatalmas hófoltnál tanácstalankodnak a Stenar oldalában. Hát, én innen segíteni nem tudok, ha átkiabálnék, csak összezavarnám a dolgokat. Annak kell döntenie, aki ott van. A szükséges felszerelés mindenkinek rendelkezésére áll, hogy vérmérséklete szerint, vagy a csoportvezető döntése alapján felvegye, ha kell. Valahogy átkelnek, s nekem is egyre inkább a saját hegyemmel kell törődnöm, merthogy a Gamsovec jelentékeny északi fallal van megáldva s az út ide, az északi falba vezet be. Párkányokon, réteglapokon, be a fal közepére, aztán rövid de szép, drótkötéllel biztosított szerpentinezés után egy hasadékon át, mesterséges lépéseken, bevert vascövekeken fel a gerincre, a főcsúcs alatti magaslatra. Mászás közben eszembe jut, hogy a tavalyi nagy esés óta ez az első rendesebb mászásom. Még, ha nem is különösebben nehéz mászás, azért azt le lehet szögezni, hogy nagyjából minden fontos szabályt jól meghágok most. Egyedül mászok egy magashegységben, kvázi betegen (vérnyomásom még mindig valahol a völgyben) és senki nem tudja, hogy hová mentem. De érzem, hogy sokkal jobban vagyok már és meg tudom csinálni, ez a hegy a jelen körülmények között vállalható kockázat. Nem mondom, hogy otthon ilyeneket eszünk kakaó mellé uzsonnára, de ha a hegynek nincsen különvéleménye, akkor meg lehet csinálni. Meg is eszem, ha nem is normaidőre, de 50 percen belül. Kell valami csúcs a megtépázott önérzetemnek, ezt bárki beláthatja. És a hangok is mondták.   A csúcsról csak látkép-töredékeket látok. Szép lenne innen a Triglav és a Kredarica, pont velem szemben, a völgy túlsó oldalán, de dél felé most csak ködöt látni. Az északi oldalon viszont hol a Trenta-völgy (Isonzó), hol valamelyik Kriško-tengerszem (van vagy három), a Pogačnikov dom, a Stenar vagy a Škrlatica tűnik elő.   Délután kettőre érek vissza a Dovška Vratca nyeregbe. A Stenar most jól látható. Az egész hegyet kőtörmelék borítja (nyilván ezért Stenar/Steiner a neve), s a csúcson nagyobb csoport; az enyéim, hatan. Lassan indulniuk kell lefelé, hiszen azzal váltunk el, hogy délután kettőkor akárhol is járnak, elindulnak vissza. Mivel azonban az utolsó ember kicsivel kettő előtt ért fel, hagytak neki egy kis időt pihenni, aztán indultak csak lefelé. Van hát időm aludni egy órácskát a nyeregben. Van is bennem némi szégyenérzet, amikor a többiek fáradtan befutnak a hegyről, én meg kipihenten várom, hogy végre összegyűljön a banda a szárnyaim alatt.   A lefelé út a murvás-görgeteges lejtőn... hát nem egy leányálom. Az egyetlen vigasz, hogy egyre inkább kitisztul az idő, s egyre többet enged látnunk az északi falból, a Triglavból. A több lehetséges útvonalból épp ezért a látványért választottam ezt, kicsit bánatos lettem volna, ha nem kapom meg. Hát, most itt van, élvezhetem. Egyszer véget ér minden kín, nagy nehezen mi is leértünk a völgybe, egy alvó kecskére sem léptünk rá közben. Heveny nyújtás és jelentős mennyiségű hidratáló ital elfogyasztása után fergeteges pasta-party következik. Közben tartózkodó Mónika pincérmosolya is őszinte nevetésre vált. Az meg egészen jól áll neki, amikor elpirul... de én ebben – szerintem – ártatlan vagyok. Azt mondja, nem aggódott a bandáért, mert a közelben gyakorlatozó mojstranai hegyimentők jelezték neki, hogy rendben megjártuk a csúcsot. (Már aki, már amelyiket.) Reggel sikerül a csoportképbe is becsalogatnunk; kicsit vonakodva bár – mert az illem úgy kívánja – végül csak odaállt közénk, habár azt azért megjegyezte, hogy csoportképbe ő túl magas. Oké, akkor legközelebb ő lehet a fekvő sor. Természetesen akármennyit nyújtottunk, reggelre mindenkinek beállt a combja. 1500m szint lefelé, egyszerre, az nem hazudik, teszi a dolgát. Szép szögletes mozgással elcsoszogtunk a parkolóba, s búcsút intettünk a Vrata-völgynek.  További képek: https://goo.gl/photos/HeeJb7xyQxUEGc4p9 https://goo.gl/photos/TXCej2fr1C76hM528