TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link
Cím: A Júliai-Alpok tündérkertjében 2. rész
Címkék: Sleme
Blog Beljegyzés: (Stenar, Bovški Gamsovec, Slemenova špica, Mala Mojstrovka) Mojstranából a Kis-Száva (Sava Dolinka) völgyén felautóztunk Gozd Martuljekbe, s a Száva-híd utáni parkolóban leállítottuk az autókat. Jellemző módon rajtunk kívül 2 autó volt itt ebben a pillanatban, aztán 10 percen belül tele lett a parkoló. (Ezt nem tudom, hogyan csináljuk, de a pl. Veitschen ugyanez volt.) Mivel a tapasztalat azt mutatja, hogy a magunkfajta vénembereknek kell egy regenerációs nap két nagy hegy között, erre a napra kímélő, átmozgató túra lett tervezve, egy bő 3 órás „séta”, kb. 350m szinttel, a Martuljeki-vízesésekhez. A séta persze csak az elején hasonlít a hazai sétákhoz, a végén ennek is mesterséges lépések, meg drótkötelek vannak, a látvány viszont szenzációs.     Martuljekből az olasz határon fekvő Rate če feletti Planica síugrósáncának parkolójába hajtunk. A kocsik itt maradnak, mi pedig felvackolunk a 40 percnyi járásra eső Tamar-házba. A parkolóból jól látható két úticélunk, egymás fölött: a Slemenova špica 1909m magas erdős csúcsa és a 2332m-es Mala Mojstrovka sziklabirodalma. Menet közben a derült égbolt viharos gyorsasággal sötétszürkébe fordul, félúton elered az eső, de komolyra csak akkor fordul, amikor már alig 5 percre járunk a háztól. Behúzódunk az erdőbe, ott bekkeljük ki az esőt, a lombkorona védelmében. Én például a kocsiban hagytam az esőcuccot, mert Mónika azzal eresztett minket utunkra, hogy vasárnapig napsütéses idő lesz, ami eső meg hirtelen jön, az úgyis eláztat tökig ezen a vidéken. Inkább a száraz váltóruhára helyeztem hát a hangsúlyt. Nem lett rá szükség, mert mire a házhoz értünk, ismét hétágra sütött a nap, ami percek alatt illatosra szárított mindent.   Tamar a juhkarámnak, illetve magának a karám kerítésének a neve. A völgyi legelő végén, a sajtérlelő ház átépítésével, kibővítésével lett a dom v Tamarju a völgy egész évben nyitva tartó turistaháza. Nem drága hely, remek és változatos konyhával. Legutóbbi ittjártunk óta a nyílászárókat és a vizesblokkokat felújították, úgyhogy a patinás házból patinás de komfortos házzá lett. Előtte virágos rét, körben a vakítóan fehér sziklák, sötét fenyvesek varázslatos világa – tündérország előszobája. Egyetlen hibája, hogy a környéken csak nehéz túrákra van lehetőség, téli hótalpazásra pl. legfeljebb csak a völgy hosszában. A nehéz túrák viszont még a Júliai-Alpokban is kiemelkedőek mind a nehézségüket, mind pedig a szépségüket illetően.   A megérkezést követően akik a csapatból még nem jártak itt, javaslatomra felmásznak a völgytalp fölött 150m-re bő köbméter/másodperces vízhozammal eredő Nadiže-forráshoz, míg az öreg bajnokok a völgy vége fölé tornyosuló impozáns Jalovec-csúcs (2645m) látványában gyönyörködnek a napozó nyugágyakból. Haláli nyugalommal nézegetjük, hiszen most nem ez a félelmetes hegy az ellenfél. Bezzeg 2 éve, amikor a Jalovecre készültünk előző este a vacsoránál Attila azt találta mondani, hogy minél többet nézi, annál jobban fél a másnapi mászástól. Én pedig megnyugtattam, hogy épp ezért ülök a hegynek háttal. (A házba, illetve a közeli ivókútba egyébként a Nadiže vizét vezették be. Érdemes megkóstolni, nagyon finom.) Az egyetlen szállóvendégek vagyunk itt is (június idusán, péntek este), vacsorázni betérő vándor is alig akad. Kerítünk egy étlapot, azt böngésszük, amikor előkerül a gazda. Azt mondja, az étlap csak fikció, őt kérdezzük! Ez jó is, mert amit ennénk, az nincs az étlapon. Csevap van? - kérdezzük, a gazda pedig széles vigyorral mondja, hogy: -Van! Ki kér? Öt kar és egy papucsos láb lendül a magasba. Sok hagymával és ajvárral kérjük és hamar fel is faljuk a bányász-adag sülteket. Utána a grátisz pálinkák érkeznek. Ebben kell majd még Mónikának fejlődnie odaát, az Aljaževben. Közben felvázolom a másnapi tervet, sokadszorra is. A terv viszonylag bonyolult: a háztól (1108m) északkeletre indulunk és a teraszról is jól látható, Grlo (a.m.: torok, 1514m magas) nevű csorbába mászunk fel a törmeléken, majd az 1 kilométerre, éppen mellettünk tornyosuló 1909m-es Slemenova špica csúcsára megyünk fel. Mióta először a kezembe került a Rother Júliai-Alpok kalauza, borítóján a Jalovecnek a Sleme csúcsáról készült képével, azóta vágyam a Jalovec megmászása (ami azóta már megvolt), illetve a Jalovec nézegetése a Sleme tündérkertjéből. Mivel a felmenetel is nehéz, a lejövetel meg még hosszú is, ezért majd itt, a hegyen döntjük el, hogy bevállaljuk-e a hatórás kitérőt a Sleme fölé tornyosuló 2332m-es Mala Mojstrovkára. Mindenesetre mindenki úgy készítse össze a felszerelést, mintha a Mojstrovkára készülne, tehát a ferrata-szett velünk jön. (A sisak alapvetés ezekben a hegyekben.) Másnap a szabadtéri reggeli madárdalos áhítatát ordenáré bömbölés töri meg. Először arra gondolunk, hogy valami elvetemült autóval jött fel a völgyből és a kocsiban bömbölteti a tuc-tuc zenéjét, valahol a fákon túl. Aztán lassan megvilágosodunk; a mai napon van a Planicán a sísáncfutó verseny, 2400 nevezővel. A rendezvény hangosítása pedig a tömeghez méretezett. Ez fog menni egész nap? Jól kifogtuk! (Végül a Sleme-n nem volt különösebben zavaró a ricsaj, mert onnan jobbára takarásban volt a Planica, de a Mojstrovkát betöltötte az illúzióromboló urbánus ricsaj.)   Megkezdtük hát az emelkedést a Grlohoz vezető hasadékban. Nehéz út ez, nem véletlen, hogy a térkép szaggatott vonallal jelzi. A hasadékban levő instabil törmeléket minden tél és tavasz, minden nagyobb eső átrendezi, nincs is benne használható ösvény taposva. Vigyáznunk kell egymásra, nehogy meginduljon az anyag, s közben olykor egészen meglepően nehéz mászásokkal kell átszuszakolnunk magunkat a nagyobb, behullott tömbökből álló torlaszokon. Odafent viszont 1514m-en a csorba igazán festői, füves, a túloldalán pedig gyönyörű, vegyes erdő található. A Mala Pi š nica völgyfőjében, a Sleme (hegytetőt jelent a szó) keleti oldalán haladunk tovább fölfelé, előbb erdőben, aztán törmeléklejtőn, majd egy fal párkányán, biztosított úton egy kiszögellésig (Veliki Macesen a hely neve), aztán hosszú emelkedő következik a Sleme varázslatos, virágos vörösfenyő ligeteiben. Havasi iszalag, zergeboglár... naphosszat lehetne sorolni. Mintha tündérországban járnánk. A vörösfenyőről nekem (és nemcsak nekem) egyébként is mindig Petőfi jut eszembe, a János vitézben használt rozmaringfa metaforája olyan telitalálat.   Hamarosan a Č ez Sleme elágazásához érkezünk. 11 óra van már, úgyhogy túl sok teret nem engedhetek a vitának, alkudozásnak amikor közlöm a döntést; hárman mehetnek tovább a csapatból a Mala Mojstrovkára, mégpedig Attila és Judit, akik nagy hegyre készülnek, tehát nekik muszáj, meg István, akinek a felesége szerint már az öregapja is talpas yeti lehetett. Innen a csúcs még 3 óra, a visszaút ugyanennyi, s a Tamar-ház további 2 óra. Az összesen nyolc óra. Lehet, hogy van még a bandában, aki esetleg meg tudná csinálni, de legalábbis úgy érzi, hogy menne neki... de ha valami történik, annak a megoldására is kell tartalék. Azok menjenek csak, akik tempósan meg tudják csinálni, délután kettőkor pedig – bárhol járnak is – elindulnak vissza. Én a többiekkel a Slemenova š picára megyek fel, ott töltjük a nap egy részét, aztán szépen leereszkedünk az északi úton a házhoz. Hangos ellenvetés nincs, rövid frissítés után mindenki a dolgára indul. Akik velem jönnek, azoknak kápráztató élmény jut; a Slemenova š pica rozmaringfákkal körülvett tisztása, s onnan a környező hegyek látványa leírhatatlan szépségű, olyan szinten giccses, hogy az már nehéz volna túlszárnyalni. De korántsem lehetetlen. Ősszel, amikor a vörösfenyő lombja aranysárgára színeződik, az viszont már olyan geil lehet, mint egy török sütemény. De én szeretem a török süteményt is.   A csúcs alatti mesetisztáson megebédelünk, aztán többórás heverészés következik. Fél kettő körül végre meglátom Juditékat a szemközti Mojstrovka felső régiójában. Hamarosan már a csúcsról hívnak minket – rendben vannak, ne várjunk rájuk. A Hanzova-úton mentek fel, de ott lemenni nem célszerű, úgyhogy a lefelé útjuk hosszabb lesz a tervezettnél, de majd jönnek. (Íme a „válatlan klízisz eszete”, amihez erősnek kell lenni.)     A Mala Mojstrovkán Megindulunk hát lefelé, s a Sleme nem fukarkodik továbbra sem a szépségeivel: a meredek, nehezen járható ösvény továbbra is mesebeli ligetekben vezet, ezt az élményt már tényleg csak valami medvekalanddal lehetne fokozni. Erre szerencsére nem kerül sor, ellentétben a nehézségek fokozásával, amire hamarosan sor kerül; az út a Travnik-hegyről érkező patakos (ritka dolog errefelé) hasadékvölgybe vezet, ahol megint instabil, úttalan törmeléken járunk, ezúttal a nehezebbik irányba, azaz lefelé. A kárpótlásunk a patak friss, enyhén vasas de mégis finom vize, a délutáni dögletes hőségben.   Hamarosan megérkezünk a turistaházhoz, ahová este hétre a csapat mojstrovkajárói is befutnak. Evés (diós  štruklji, vínersnicli, csevap) , ivás, fürdés, (közben kémeim jelentik, hogy kinyitott a Cojzova, de még megy a fúrás-faragás-kopácsolás éjjel-nappal), az élmények elmesélése következik, meg a gazda grátisz pálinkái. Amik bölcsességet ébresztenek az emberben és valami elemi vágyat, tanulságok levonására. Nézzük hát! Ez a túra nyomokban sem emlékeztetett arra, amit még a télen elterveztem, de amit elinduláskor gondoltunk, arra is csak nagy vonalakban, pedig még csak nem is ismeretlen tájra indultunk. A lényeg tehát, hogy legyen egy terv, hogy legyen mihez igazodjunk, s amitől a siker érdekében bátran eltérhetünk és akkor minden jó lesz. Vagy valami ilyesmi... További képek: https://goo.gl/photos/Vs5o6bymVCs8zQso9 https://goo.gl/photos/BVVKd5fErXMwinnz9