Cím: liptó
Címkék: túra
Blog Beljegyzés: v\:* {behavior:url(#default#VML);} o\:* {behavior:url(#default#VML);} w\:* {behavior:url(#default#VML);} .shape {behavior:url(#default#VML);} Normal 0 false 21 false false false HU X-NONE X-NONE /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin-top:0cm; mso-para-margin-right:0cm; mso-para-margin-bottom:10.0pt; mso-para-margin-left:0cm; line-height:115%; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; font-family:"Calibri","sans-serif"; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-theme-font:minor-fareast; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin;} Köhögés az esőben Liptó 2017. június 16-18. Mindenekelőtt itt és most szögezzük le; Andi köhögött. Már az indulás előtt. Éva szöszmötölt. De ezt már megszoktuk. Munka után, két órára terveztük a pontos indulást a hivatal Soroksári úti udvaráról. Két óra 13-kor felberregett a motor. Két negyvenéves, éltes kolléganőm elhelyezkedett a kocsiban, intettek a sofőrnek. Irány a Liptói Havasok, parkolás Hanka házánál. Andi ült az anyósülésen, egy szem jól megpakolt hátizsákját a hátsó ülésre dobta. Éva megszámlálhatatlan motyóját szintén hátul terítette el, majd ráérősen közéjük ült. Közölte, majd az utazás alatt rámolja el a hátizsákba a cuccot. Szinte mindent azonnal meg is talált irgalmatlan mennyiségű szütyőjében, és az utazás 4 és fél órája szinte elég is volt neki a bepakoláshoz. Már ekkor gondosan elrejtett néhány kártyát, kulcsot, amit aztán két nap múlva az érkezéskor keres majd nagyon. De nagyon. Az időjárás jelentés nem sok jót ígért. Eső és szélvihar. De hát 5 hete ragyogó a napsütés a nagy szélcsendben, csak kitart még két napig. Nem tartott. A negyedik szlovák faluban a határ után rázendített az ég. Jégeső, vihar, látótávolság 10 méter. Na azért annyi nem. Figyelmemet az útra összpontosítottam és túratársaim hangulatára. Semmi jele növekvő depressziónak, ami Andinál elég váratlan volt, hiszen élete első magashegyi túrájára készült. Megfogalmaztam magamban: ha végig esni fog a hegyen, akkor a következő tényezők alapján osztályozhatom teljesítményünket; mosoly az esőáztatta arcon, és a fényképezés mennyisége. Már most elárulom, hogy az előbbit Andi, a kattogtatást Éva nyerte. És semmi nyávogás, talán csak az öreg nyomorék (és most már szívbeteg) részéről, hogy bármikor fordulhatunk, ha nem tetszik az özönvíz. Hét előtt érkeztünk a hotel parkolójába, ahol régi ismerősömet, Hankát alig 10 percig kereste a teljes személyzet, hogy megpuszilhassam és már indultunk is a jól ismert erdei kunyhó felé. Pakolás közben alig szitált, viszont 10 perc séta után alaposan rázendített az égi zuhany. Esőkabátok elő. Sokat nem értek; mire kilencre, szürkületben a kunyhóhoz értünk, már sza…, akarom mondani jól eláztunk. És füstölt a kémény! Atyaisten, lesz helyünk? Még be se’ léptünk, már kérdezte egy nem teljesen barátságos hang belülről: „verárjúfrom?” Ez magyarul annyit tesz, hogy „Mi a francot kerestek itt?” „Hungari” hangzott a válasz. Varázsigének bizonyult. „Áááááááákamin!” Magyarra fordítva: magyar-lengyel nem jóbarát, hanem egyenesen testvér. A visegrádi négyek első fordulója igen kellemesen alakult. Öt lengyel testvérünk azonnal helyet adott az asztalnál, a fekvőhelyeknél, és nem utolsósorban a szárítóköteleknél. A kályha dorombolt, meleg vizet kaptunk és már ettük is a meleg levest. És a sok vizes gönc száradt. És mi már szárazban voltunk. Hangulatunk emelkedett, már elmesélhettem, hogy ezen a helyen menekültem be utolsó pillanatban a kunyhóba egy jegesmedve elől, ami utólag egy pici fehér pulinak bizonyult, és bizony a medvék alkonyatkor, hét és kilenc körül jönnek elő ebben az évszakban, és de jó hogy megúsztuk, és de jó, hogy ezt gondosan titkoltam Andi előtt, aki éjjel háromkor csak Éva kíséretében mert kimenni szétnézni a villogó szempárok kereszttüzében a sötét erdő közepén a zúgó szélben és zuhogó esőben. Testvéreinktől azt is megtudtuk, hogy hálózsákban aludtak a Volovec nevű hegy tetején csütörtök éjszaka, mert annyira, de annyira szép volt az idő. Erre vonatkozó megjegyzésem nem teljesen szalonképes, hiszen, mint utólag bebizonyosodott, a rossz idő péntek déltől vasárnap délig tartott, előtte, utána tomboló nyár, rezzenéstelen lombozat. Alvás 11-től. Jó lett volna. Hangos köhögés. Száraz. Andi. Megkezdődött azóta is tartó lelkiismeret furdalásom. Nem jó érzés, szóval miattam? Mi lesz ebből? Na mindegy, a macskagyökér csak segített valamit. Na, nem a köhögésen, hanem a hallgatóságon. Reggel zuhogó esőre ébredtünk. Nem siettük el az indulást. Elbúcsúztunk testvéreinktől (akik már nem akartak hálózsákban aludni semmilyen hegycsúcson, inkább levonultak a hegyről), teát ittunk, elpakoltunk, és vártuk, hátha jobbra fordul az idő és sorsunk. Aztán csak elindultunk. Esőkabát fel, de minek. Tulajdonképpen tanulság, hogy nincs olyan szerelés, ami az állandósult, órákig tartó esőnek ellenáll. Lelkiismeret furdalás 2.0; Két nappal korábban lazán válaszoltam Andi kérdésére:”Nem kell bakancs, ha nincs, jó lesz ide túrafélcipő is”. (Ez a 2.0 kifejezés nem illik hozzám, az informatikai analfabétához, külön elnézést kérek Neumann Jánostól). Miközben itt írogatok, köhögést hallok a szomszédból, de legalább orvoshoz elment már túratársam, még ha eredményt nem is tud felmutatni a gyógyulás terén. Még mindig száraz. És csak mentünk, mentünk. Ki sem láttunk az esőkabát szélrángatta kapucnija alól. Köd alig. Na, jó, alig láttunk. Néhány hegy oldalát talán, a csúcsát biztosan nem. És mégis valahogy kegyetlenül jó volt kint lenni a kedvenc hegyemen. Figyeltem társaimat. Semmi pánik, csak a természet szeretete az arcokon. A kis esőházban, ahol inni álltunk meg egy percre, kérnem kellett őket szenvedő arckifejezés mímelésére, elég sikertelenül, inkább a mosoly ment nekik. „Hát ezek strammak! Na, jó inkább ők strammak!” És mentünk tovább felfelé, egyre meredekebb utakon, elhagytuk a fenyvest, már a törpefenyők között jártunk. Két fiatal jött szemben, láthatóan megkönnyebbülten. „Milyen az idő fent?” Angolul kérdeztem, ami úgy szólt, hogy vedör??? „Litl, veri-veri litl vind” és egy csibészes mosoly, amit azonnal megértettünk. Elhatároztuk, hogy akármi lesz, a tavakig felmegyünk. Az akármi ködöt, zuhogó esőt, és váratlanul ránk törő orkánerejű szelet jelentett ez esetben. A mai napig szemem előtt van Éva szétszakadt esőköpenye rácsomózva a hatalmas hátizsákra, ahogy cibálja a szél, rettenthetetlen, előre meredő tekintete és Andi kedves mosolya, mint akinek vicc az egész, de rohadtul élvezetes. Mindezt sza…, akarom mondani ronggyá ázva. És elértük a tavakat, ahol hullámzott a víz és fagyott a fül és a kéz. Itt már könyörögtem, hogy forduljunk meg, mert van még fa a kunyhóban, és finom az a levespor Maggi kockával, és pozitív értelmet (teret) nyert agyamban az a fogalom, hogy „száraz”. Meg egyébként is úgy szeretnék okos telefonnal játszani a mécsesek fényénél, na persze nem az enyémmel, mert nekem olyanom nincs. Csak az okosoknak. Végre ráálltak és jó iramban rohantunk le a hegyről. Közben fényképeztek és nevetgéltek. Szörnyű. Három óra körül ismét füstölni láttuk a kunyhó kéményét. „Úristen, kik kerültek ide?” A visegrádi négyek második fordulója kezdetét vette. Hat fiatal szlovák fickó szárította a ruháját, szívta a marihuánás cigijét a kunyhóban. (Megint nem nekem kellett befűtenem.) Kiderült, hogy hamarosan továbbállnak, amint a ruha száraz, a cigifüst elillan. Szóval lesz helyünk. Jól elbeszélgettünk, ez az angol egy világnyelv. De komolyan. Aztán elbúcsúztunk, és gyorsan kifeszítettük a szárítóköteleket. Szép látvány. Tele a kunyhó szerte széjjel madzagokkal, száradó ruhákkal. Utána teafőzés, késő délutáni pihenő. Arra ébredtem, hogy egy nagyon okos telefonnal játszom, olyan betűkirakósat 4x4-es méretben, meg parkettatologatósat, ennek a nevét még kevésbé tudom, ami nem is csoda, először láttam ilyet. Kopogás. Ki lehet az??? És kezdetét veszi a visegrádi négyek harmadik fordulója. Hiszen a csehekkel még nem tárgyaltunk. És tényleg, négy cseh áll az ajtóban, három felnőtt és egy kislány. Nem jönnek be, csak kívülről kukucskálnak be a barátságos rendetlenségbe. Kemény utat jártak be, mégsem pihennek, rohannak le a kocsijukhoz. Nálam ők nyertek. Aztán este a leves. Éva lefényképezte. Nem semmi színek; brokkoli zöld uv fényárban. Fűteni sem kellett, csak rakni a tűzre. Jobbik énem is megszólalt; kimentem fát vágni a zuhogó esőbe. A jobbik énem egy kretén. Ronggyá áztam utolsó száraz ruhámban. Meghúztam a derekamat, és elfelejtettem, mit jelent a szó, hogy száraz. Semmi baj. Bent meleg, és köhögés. Rendületlenül. Lelkiismeret-furdalás 3.0, elnézést az újabb szellemeskedésért. Alvás reggel hatig. És sikerült. Amit eddig nem kellett, most annál inkább, begyújtottam. Egy csomó papírzsebkendővel. Úgysem náthásak. Csak köhög az egyik. Éppen most ébredt fel. Zörgök ezerrel, közben megy az álszent duma: „Nem rohanunk sehová, pihenjetek nyugodtan.” Kimegyek megint fát vágni a zuhogó esőbe, az ajtót nyitva hagyom, talán úgy jobban hallatszik bent az eszeveszett csapkodás. Na végre, Éva is felébred. Ekkor elmesélem, hogy annak idején egy túratársam füle mellett nylonzacskót gyűrögettem, az rosszabb, mint a favágás, kifejezetten jó módszer az ébresztésre. Száz szónak is egy a vége, kilenckor elindulunk. Három óra alatt összeszedték magukat, ami nem kis teljesítmény. Igaz, sok munkám volt benne. A házban rendet és fát hagytunk, senkinek nem lehet egy rossz szava sem. Vissza a kocsihoz. Zuhog. Andi mosolyog és köhög. Mindketten fényképeznek. Tizenegy előtt érünk le, pakolunk az esőben. Indulunk. Hankának integetünk, irány haza. Ja, nem is. Irány a tesco. Így, kisbetűvel. Éva kérése. Besztercebányán álljunk már meg. Tíz perce vagyunk úton. Mi a fene? Kisütött a nap… Ehhez nincs hozzáfűznivalóm. Elkeseredetten nyomom a gázt, irány a tesco. Megérkezünk a parkolóba. Andiban is felüti a fejét az ösztön; vásárolni!!! Ész nélkül rohannak be. Meg pénz nélkül. Azért újra ki kell jönni. Utána újra végigállni a sort. A várakozás elleni fóbiám lassan átüt szelíd galamblelkemen a kocsiban, 35 fokban. Jó öt percig csak füstölgök. Aztán kimegy a gőz. Irány végre haza. Öt órás vezetés után ott állunk a Soroksári úti parkolóban. Andit férje és kiskorú gyermeke, Évát a kocsija és egy csomó keresnivaló várja. Andiék el, diszkréten száraz köhögés búcsúzóul. Éva keres. Nyakig egyszerre hat-nyolc zacskóban, szatyorban. A slusszkulcs megvan!!! Talán négy felkiáltó jelet is tehettem volna. Pár igazolvány még hátravan, de ezek eltűnésével engem vádol, ettől láthatóan megkönnyebbül, így indulhatok én is haza. Háááát, strammak voltatok, jól bírtátok a viszontagságokat, köszönöm a túrát! Egyszer talán napsütésben is látjuk a csodákat fent, ahol a lengyelek hálózsákban aludtak csütörtök este, mert annyira jó volt akkor még az idő. A francba… 2017. június 29.
TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link