Cím: Kis kalandom északon
Címkék: túra
Blog Beljegyzés: Be kell vallanom, én még soha nem írtam blogot. Fogalmazást is valamikor általános iskolában, de mindig nagy élvezettel olvastam itt a túraleírásokat ,addig addig inspirálódtam, hogy most erőt vett rajtam a közlési vágy, ami talán erősebb lesz, mint a lustaságom, és összehozom az irományom. Magamról annyit,hogy ötven felé haladó, közepesen elpuhányodott alkalmi túrázó vagyok, abból is a legrosszabb fajtából(ilyen még Switovska nagyszerű túrázóosztályozó rendszerében sincs). Többnyire csak hosszabb sétákat teszek a lankás és kicsi Soproni hegységben, de minden évben néhányszor bekattan valami az agyamban, hogy nekem „kétezer fölé” kell mennem. Ennek a kényszeremnek közelségük okán legtöbbször a Schneeberg vagy a Rax az alanya. Legutóbb a Schneebergre esett a választásom. Valami izgit akartam, ezért kinéztem a bergfex.at-n a Weichtalklamm-Klienthalerhütte- Klosterwappen(csúcs) útvonalat. Jól hangzott- szurdok,aztán fenyvesek, majd alpesi rétek között kanyargó ösvények végül a lelkes túrázó széttekint a lába alatt elterülő tájra, és érzi, hogy mégicsak ő az élet királya. Valamit sejtettem, hogy ez nem a szokásos séta lesz,ezért időben keltem, indultam és 7 órakor már az indulási helyen a Weichtalhaus- nál voltam. Tudom,mindenki járt már a Weichtalklammban... de ha valaki mégsem, annak leírom,hogy ez nem az a szurdok ahol cuki létrákon és romantikus fahidacskákon kell eltipegni valami szép vízeséshez. Itt az „útra”begurult sziklák és bedőlt fák feldarabolt, de otthagyott törzsei között kell átküzdeni magát a fentebb említett lelkes túrázónak,víz legfeljebb csak annyi van ,ami a nyakába csepeg a fölébe magasodó sziklákról. Én imádom,mert néha kell egy kis vadság. Már korábban is jártam itt, akkor-mint a legtöbb gondolkodó ember- a szurdok végigjárása után a visszavezető ösvényen visszamentünk az autóhoz ,és hazamentünk. Most nem, én innen felmegyek a nagy hegyre. Az edzettség hiánya hamar megmutatkozott, magam is meglepődtem, milyen gyorsan fogy a szufla, ahogy az úttalan úton haladnék felfelé. Sebaj, van idő ,csak szép nyugodtan, megfontoltan. Tetszett, hogy az osztrák kedélyességből maradt még valami. Itt egy vaslétráról, vagy kútlánccal biztosított kaptatóról való lezuhanás 15 méteres magasságnál kisebb az csak a gyalogút érdekessebbé tétele náluk. Mindent egybevetve; a Weichtalklamm tényleg nagyon érdekes, vadregényes. Mindenkinek csak ajánlani tudom, önálló túraként is. A szurdok végén mindenki eldöntheti,hogy visszafordul és egy erdei ösvényen visszatér a kiindulási helyre vagy továbbmegy mindig csak felfelé. Természetesen én a továbbmenést választottam, nekem ma még a csúcsról kell széttekintenem, így indultam el otthonról. A másik ok az volt, hogy kíváncsi voltam mi van a szurdokon túl. Hát most megtudtam... Következő cél a Klienthalerhütte. Oda egy rövid de nagyon kaptatós ösvény vezet, ami átmegy gerinctúrába. Nem vészes, amikor már épp elmegy az ember életkedve ,rogyadozni kezd atérd, akkor feltűnik egy lépcsősor és ott van a takaros házikó. Kicsit félve nyitottam be ,azt gondoltam teljesen kihalt lesz,mert eddig egész úton nem találkoztam senkivel. Legnagyobb meglepetésemre az úttalan út eldugott pontján levő hüttében rengetegen voltak, három nagyon idős bácsi üzemelteti, az egész erősen mesebeli . Kértem egy kicsi bodzaszörpöt, kaptam egy literes korsóval. Nem tudom, mi lett volna, ha nagyot kérek. Rövid pihenő után, újult erővel( na ez egy kicsit túlzás) továbbindultam. Most jön az a rész, ahol a túraleírók azt írják, hogy „ ...fenyők között kanyargó ösvényen vezetett tovább az utunk...” Ha a kiálló gyökerek , sziklák közötti egyre hosszabbra nyúló botladozást annak lehet nevezni, akkor ez az volt. Kb. másfél óra után értem ki a törpefenyős, hófoltos részre. Nekivágtam a csúcs „meghódításának”. Itt a túraútvonal kijelölői már nem is vesződtek azzal, hogy némi szerpentint vigyenek az ösvénybe, hanem nyílegyenesen és meredeken(véletlen sem olyan, mint a másik oldalon a Pfadsteiget követő sétálgatás a fennsíkon) vezetett felfele a Klosterwappenhez. Az egészben az a nagyszerű, hogy ahogy az ember lépésről-lépésre küzdi magát felfelé, végig látszik a csúcskereszt. Látszik, látszik, de egyáltalán nem akar közeledni. Volt már közületek, aki érzett ilyet? Előbb-utóbb csak felértem. 2076 méter magasban, lábam alatt a mindenség, gyönyörű tiszta idő, látszik Ausztria milló hegye, az arcomról a jól ismert jéghideg szél borotválja le a mosolyt. Fotó a csúcson,kaja a Fischerhüttében, pihenés- újra szép az élet. A lefelé út hasonló volt, mint felfelé. Inkább nem részletezem:) Nem kockáztattam ,majdnem ugyanazon útvonalon bandukoltam. Így is becsúszott egy kis eltévedés(nagy ez a hegy), mert a szuperrészletes Schneeberg-Rax térképemet jó érzékkel otthon felejtettem. Sebaj ,ma még nem sétáltam eleget. Este hét körül értem az türelmesen várakozó autómhoz, és irány haza. Hát ez volt az én kis kalandom északon. Sokak szemében idiótaságnak tűnhet csak úgy nekimenni egy ekkora hegynek, de szerintem ez az életsava-borsa. Ugye? Herminensteig felkészül. jövök....
TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link