Cím: A fekete hegyen
Címkék: Grossglockner
Blog Beljegyzés: Barátaim nagy hegyre – melynek nevét nem mondjuk ki – készülnek, Grúziában. Amikor neszét vettem, hogy előtte az akklimatizációs túrát a Großglockneren tervezik abszolválni, mindjárt megegyeztünk, hogy rászervezek a túrájukra még egy triót, külön kötélen. Így együtt, de mégsem egymást akadályozva tudjuk mászni a nagy fekete hegyet. * * * Július idusán – szombat déli csúcsforgalomban – robogunk a karintiai autópályán nyugat felé, amikor István kocsija köhögni kezd. Nem tudom, miért ezzel az autóval jöttünk, hiszen minden hosszabb úton ezt csinálja velünk. Talán azért ragaszkodunk hozzá, mert oly sok kedves kaland származott már ebből a visszatérő meghibásodásból, például a barátságunk Fadil Novali ć boszniai miniszterelnökkel. Most a Wörthi-tó autópálya pihenőjének benzinkutasai (és a hosszú sorokban türelmesen váró kuncsaftok), meg a faaker see-i ügyeletes ÖAMTC szerelők bizonyíthatnak segítőkészségből, emberségből. Osztályzatuk pedig: jeles. Közben tovább borzolja a kedélyeket, hogy bemondja a rádió, a Felbertauernen leesett a hó, kötelező a hólánc, de egy gyors telefon a Lucknerhausba megnyugtat minket; ameddig mi kocsival el akarunk jutni, addig minden oké. ...azt leszámítva, hogy a Lucknerhausnál levő nagy parkolót átépítik, így a rengeteg autó teljes káoszban, meg a felvezető út mentén parkol. De ennyi izgalom után ez már nekünk szinte csuklógyakorlat, simán találunk helyet. A parkoló átépítésével a korábbi klasszikus vadkempingező helyeket is feldúlták, ám szerencsére a Jörgnalm alatt, a gyalogos hídnál, a patakparton akad még kedvező terep, ahol hamarosan áll is négy sátrunk a mormotafüttyös délutánban. Nyolcan vagyunk; van, aki már többször, van aki egyszer járt a csúcson, van, aki „csak” az Erzherzog-házig jutott, és van, aki a színét sem látta még ekkora csúcsnak. Mindenkinek másért lesz érdekes ez a túra, habár a lényeg ugyanaz: megküzdeni önmagunkkal és a heggyel. * * * A hajnali fagy épp felenged, amikor lebontjuk ~2000m-en álló táborunkat s elindulunk fel, a Ködnitztal trekkingútján a Stüdlhüttébe (2801m). Nem vagyok kirobbanó formában, bőven 2 óra feletti időt „futok”, de érzem, hogy nincsen nagy baj, menni fog a dolog. Időnk meg van, bőven. Bő egy órát pihenünk (kólázunk-sörözünk) a Stüdlhütte teraszán, mielőtt tovább indulnánk a Ködnitztal gleccsere, a Ködnitzkees felé. A gleccser szélén aztán beöltözünk – beülő, kötél, hágóvas – és megkezdjük a bő egyórányi gleccsertúrát az Alte Kalser Weg nevű hagyományos útvonalon, az Adlersruhe magaslata alá, a Glockner hatalmas fekete harangja alatt. Úgy érzem, volt erőm végképp elhágy, így a 30 lépéses módszert alkalmazom. 30 (dupla) lépésenként megállok pihenni, aztán újabb és újabb 30 lépés következik. Ez meglepően jól működik, szépen haladunk, én sem készülök ki és a mögöttünk jövő csapatok sem érnek utol, csak a gleccser felső végén, „a deszkánál”, ahol kimászunk a falra. De itt is csak a lefelé jövők miatt alakul ki torlódás, aztán hipp-hopp felmászunk a ferratán a felső hómezőre, onnan meg a Sztegoszaurusz-gerincre. Az Adlersruhéra vezető palagerincen elég sok a hó meg a jég, de az igazi problémát a lefelé és fölfelé igyekvő TÜRELMETLEN tömeg okozza, így vasárnap délidőn. Mivel én különösebben gyorsabb tempóra úgy tűnik, alkalmatlan vagyok ezen a napon, nem vigéckedek, elengedek mindenkit, aki menni akar. Így is négy órán belül felérek a Stüdlből az Erzherzog Johann Hüttéhez (3454m), ahol aztán egy hószöget nem lehetne leejteni, annyi ember tolong. Az épület napsütötte, nyugati oldalán verünk egyelőre tanyát, összekeveredve Hencz G. Tamás csapatával, akik a csúcsról érkeznek, s majd hamarosan indulnak lefelé. Tamásnak ez volt a harmincnyolcadik Glockner-mászása. Nekem még csak a harmadik lesz, és ígérem, hogy nem lesz harmincnyolcadik. Vagy, ha mégis, akkor azt ígérem, hogy nem lesz mindből blog. A matraclágerben remek helyet kapunk, egyelőre csak ketten vannak még odafent: Szilágyi Zsolt túravezető egy móri sráccal. Zsolt reggel egy korábbi ügyféllel megmászta a csúcsot, majd lekísérte az ügyfelet a Stüdlhüttéig, itt felvette a móri fiút, akivel újra megmászta a csúcsot, úgyhogy most ráfér a pihenés. Egyelőre hagyjuk is aludni, de vacsorázni az asztalunkhoz várjuk őket. (Zsolt már túl van 56 Glockner mászáson, de így, napi kettővel számolva hamar megvan az ilyesmi...) A házat új csapat kapta bérbe (miként a Stüdlhüttét) és bár egyik házra sem volt panaszunk soha, most, ha lehet, még jobb lett az ellátás. És még valami. Én Ausztriában még soha nem éreztem magam otthon úgy, ahogy pl. a volt jugoszláv államokba szinte hazajárok. De most itt, mintha megtört volna a jég. Tetszik ez a csapat az Erzherzogban. Akik júliusi vasárnap délutáni őrületben grátisz pálinkát töltögetnek az imént érkezett magyaroknak, azok csak és kizárólag jó emberek, barátaink lehetnek. Befogadó közösség – jó közösség. A vasárnapi estebédre ősi magyar szokás szerint lepedőnyi rántott húsokat falunk be, aztán korán nyugovóra térünk. A ház tele van. Sokan ugyan ma mászták a csúcsot és holnap mennek le, de így is jelentős csúcsforgalomra számíthatunk, a hétfő ellenére is. Herr Karancsi hajnali 2.30-as felkelést irányoz elő a számunkra. Régen ebbe belehaltam volna, de már nem. Talán, hogy még világos van, talán a nap folyamán benyakalt másfél liter kóla, talán a jelentős magasság az oka, hogy nem jön álom a szememre. Most jókat lehetne aggódni, hiszen ez az első olyan Glockner-mászásom, amikor én vezetem a kötélpartit, pláne két, kötélmunkában, karabineres biztosításban kevéssé járatos kötéltárssal, de igazából nincs min aggódnom. A zűrös részeket átvettem már fejben, mielőtt meghoztam a döntést arról, hogy megyünk. A társakat ismerem, tudom, mi várható tőlük, hogy meg tudják csinálni és még élvezni is fogják. A váratlan dolgokra meg – amik egy ilyen hegyen adódnak – csak részben lehet felkészülni. Szóval, nyugi van. De jó lenne egy kicsit aludni is... Éjfél körül Marcsi szól, hogy egy pár fejlámpa elindult a hegyre. Na, ők legalább a saját tempójukban mehetnek és a havuk sem lesz kásás visszafelé. Aztán üt a mi óránk is. Herr Karancsi ébresztőt hirdet. Az ágyból nézve az ablak keskeny rombuszát a Cassiopeia-csillagkép W-je tölti ki. A nevem kezdőbetűje. Mint egy égre vetített Batman jel. Nem vagyok babonás, de azért ez nem rossz hátszél! Szeretem az ilyen jeleket, véletleneket. Rendben lesz minden, menjünk csak! Mivel ilyen korán enni senki sem tud, hamar összekészülünk és elindul a két kötéltársaság. Elöl Karancsiék öten, mögöttük mi, hárman. Sokkal enyhébb az éjszaka, mint az előző volt odalent, a völgyben, pedig gyönyörű, csillagfényes, tiszta idő van. Ahogy megindulunk, feltámad a szél és hűlni kezd az idő, közeledik a hajnal. A ház fölött az éjféli páros jön szembe. Magyarok. Azt mondják, remek havunk lesz. Legyen! Herr Karancsi olyan tempót diktál fölfelé a gleccseren (Hofmanskees), hogy mire a kulcsponthoz, a kuloárba (Glocknerleitl) érünk, lóg a nyelvem. A hó viszont tényleg jó, így még arra is van mód, hogy néhány vezetett páros megelőzzön bennünket itt. A tegnap esti beszélgetés Szilágyi Zsolttal némileg megértőbbé tesz a bergführerek erőszakos nyomulása iránt. (Habár szerintem a hegymászás akkor sem lóverseny, ha profik csinálják és a profit a cél. De mindegy, ezzel nem akarok többet foglalkozni, inkább kerülöm a népszerű hegyeket. De ide most muszáj volt elhozni a barátaimat.) A kuloár tetején az útjelző táblához nyűgözzük az itt maradó jégcsákányokat és síbotokat, s megkezdjük a mászást a sziklás gerincen. Nem vagyok egy pókember, de ez most nagyon megy nekem és piszkosul élvezem. A csapatom is gond nélkül mászik utánam, a biztosítás sem okoz különösebb nehézséget nekik. Hamarosan felkel a nap, a szokásos teátrális túlzásokkal, fölöttünk pedig feltűnik a csúcskereszt, nagyon közel. A Kleinglockneren járunk. Jó kitett hely, de nem okoz semmi nehézséget. Leereszkedünk a Schartéba, aztán tovább, fel a csúcsra. Ügyes csapattal ilyen egyszerű ez, mint ahogy írom, mégis lélekemelően gyönyörűséges az egész. Magunk vagyunk a csúcson, nyolcan. Örömködés, gratulációk, csúcsrituálék, és -fotók. Jól körbe nézek; a távoli hegyek közül a Triglav, Š krlatica, Mangart jól azonosítható, az Ortler-Königspitze duót viszont nem tudom azonosítani, pedig biztosan ide látszik... Sokat nem időzünk, mert mögöttünk egyre vadabb hordák jönnek, jó lenne minél előbb kimászni a tömegből, kisvártatva elindulunk hát le, a csúcsról. A Scharténál már tömegnyomorba érkezünk, de még átjutunk egy kis ügyességgel és rafinériával, a Kleinglockneren viszont hosszabb időre megrekedünk. Szerencsére visszaútban vagyunk már. Tegnap találkoztunk olyan magyar csoporttal, akik vasárnap, a csúcs felé tartva egy órát vártak itt, aztán lejöttek a hegyről, lemondtak a csúcs megmászásáról. Mi most viszonylag biztonságos helyen várakozunk. Csapatomat is biztonságosan rögzítem, elleszünk így napestig, ha kell. Ugyaninnen biztosít egy 30 év körüli helyi vezető is. Nyilván a felszerelésünket nézegeti, az erőviszonyokat méri fel ráérő idejében. Vélem, hogy mindent rendben talál, mert szeretetteljesen meglapogat-megrázogat, mielőtt tovább indul. Egészen meglepő szeretetkitörés ez itt, 3770m-en, egy háztető-szerű fekete csillámpala sziklán állva a semmi fölött, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy mennyire más kasztba tartozunk mi ketten ezen a hegyen. Hamarosan mi is megszabadulunk a Kleinglockner fogságából és a lehetőségekhez mérten tempósan haladunk tovább, lefelé. Nem sokkal a kuloár felső beszállása előtt találkozunk Csúcsrajáró Csenár Marcival, ő még fölfelé halad az ügyféllel, de lefelé menetben majd egyesítjük erőinket, és egy kiadós lecsóra is vendégünk lehet odalent, a parkolóban. A kuloárban a hó már sokkal rosszabb állapotban van, mint az éjjel volt, a nappali felmelegedés egyáltalán nem tett jót, de a hágóvas jól fog még, különösebb megingások nélkül jutunk el a kuloár szájához, ahol az előttünk haladó másik kötél elején Ádám is, Andi is megcsúszik, de a hóba ülve szerencsésen meg is fogják az esést. Ádám kezét elvágja a jégcsákánya. Telefröcsköli a sziklát és a havat a friss vér, de állítólag nem olyan súlyos a helyzet, mint a nyomokból az ember gondolná. Lent az Erzherzogban szépen be is kötözik majd a sebet. A fenti apróbb malőrt követően Herr Karancsi kötélkvintettje szerencsésen kiér a Hofmanskeesre (gleccserre). Most az én trióm következik. Az elöl haladó István épp a véres sziklához ér, amikor valahogy eltűnik lába alól a támaszték, s megindul lefelé a meredek lejtőn, s mindjárt magával rántja a mögötte haladó Marcsit is. Én egy vízjeges szakaszon állok épp, a jégcsákányt talán valami 20cm-re tudtam lebökni, úgyhogy esélyem sincs, hogy Marcsit is, Istvánt is, meg azt az 1-2 tonna havat is megfogjam, amivel együtt mozognak. Még kinézek lefelé és konstatálom, hogy nem fogunk leesni az alsó gleccserre, valószínűleg még itt fönt megállunk... szóval jó esélyünk van a túlélésre... aztán engem is elránt a kötél és egy egyáltalán nem „Geronimo”-nak hangzó „nebazmeg”-gel én is fejest ugrok a hóba. Mindhárman küzdünk, erősen nyomjuk lefelé a jégcsákányt. A bibi az, hogy nem a havon csúszunk, hanem azzal együtt, egy nedveshó lavina részeként. Körülöttem a jellegzetes, emberfej méretű hólabdák kavarognak. Átrepülök Marcsin, nekicsapódok Istvánnak, aztán Marcsi jön nekem. Végül valahogy megállunk. Nem gondolnám, hogy mi állítottuk meg a lavinát, de erősen igyekeztünk, az biztos. Hanyatt fekszem a hóban, a rám gabalyodott kötelek által félig-meddig oda is vagyok horgonyozva. Marcsi jelzi, hogy ő rendben van és már áll. Istvánt szólongatom, mert csak a hátizsákját látom. Szerencsére a zsák a hátán van és pillanatokon belül előássa magát a hó alól, ami őt már az első pillanatban betemette, úgyhogy az egész csúszásunkból nem is látott semmit. Ő is rendben van és én is. Kiszabadítjuk magunkat a ránk tekeredett dupla kötélből. Ellenőrizzük, rendbe szedjük a felszerelésünket, mielőtt kiharántolnánk az oldalból. Merthogy egészen lehetetlen helyen álltunk meg, a jól működő felszerelésre tehát még igencsak szükségünk lesz, hogy innen megszabaduljunk. De ne panaszkodjunk, a lényeg, hogy megálltunk és komolyabb sérülésünk sincsen – a Glockner halálos baleseteinek 90%-a itt történik. Szépen lassan, minden lépést megfontolva kiharántolunk a Hofmanskees ösvényére. Később lentről, a háztól látjuk, hogy talán 50 méter sem volt a csúszásunk. Lehetett volna sokkal több is. Az Erzherzog-házban hosszabb pihenőt iktatunk be; megszabadulunk a ruhánkba, felszerelésünkbe került tetemes mennyiségű hótól, ellátjuk Ádám kezét, pótoljuk az elmaradt reggelit, meséljük a kalandunkat az érdeklődőknek. Másfél óra múlva Marciék is befutnak és együtt indulunk le, immár tizenegyen a Stüdlhütte felé. A turistaház épülete mellől látjuk, hogy vagy 20 ember sürgölődik a Hofmanskeesen, a kicsúszásunk végpontja alatt jó 50 méterrel. A bergführer-híradólánc hamar kideríti, hogy „két csapat ment össze” a kuloár bejáratánál, aztán kétszer annyit csúsztak, mint mi. Sérülés is történt, segítenünk nem kell, vannak rá elegen. Míg leereszkedünk az alsó gleccserre, három embert visz el a helikopter. A többit nem látjuk, csak halljuk. A rendőrség is kiszáll, azt vizsgálják, lezárják-e a hegyet? (Nem zárják.) Mi rekkenő hőségben cuppogunk tovább a latyakos gleccseren. (Megjegyzem, volt már ez is rosszabb.) A Stüdlhütténél újra hosszabb pihenőt iktatunk be és a régi, daliás idők remek kicsúszásainak történeteivel traktáljuk a társaságot, akiknek a hangulatát nem is annyira a mi szerencsés balesetünk, hanem az utánunk jövők jóval szerencsétlenebb kimenetelű kicsúszása vette el. A borús hangulatot azonban igazából a Ködnitztal virágai, vadkecskéi és mormotái oldják fel. * * * Ülünk a Lucknerhütte (2241m) teraszán. Tiroler Speckknödelsuppét kanalazok vidáman, a többiek meg nézik, mint akiknek nincs jobb dolguk. Evés közben elmesélem, hogy amikor először jártam a Glockneren, három napnak kellett eltelnie, mire azt mondtam, hogy ide visszamennék. Az Ortlernél ez öt napig tartott. Most úgy vagyok a Glocknerrel, hogy még le sem jöttünk, de már visszamennék. (Fölfelé menetben úgy emlékszem, nem voltam ilyen nagy legény.) Arra kérem őket, hogy majd napok múlva mindenki szóljon, ha már úgy érzi, hogy visszamenne ide, a fekete hegyre! Öt nap telt el azóta, de még nem szólt senki. További képek: https://photos.app.goo.gl/d5pU6Nk3gDTtJ4mR2 Előzmény: http://www.turatars.com/blog/view/id_2277/title_Tebolyito-dimenziok-avagy-az-ezeregyedik/
TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link