Túratárs és Túra kereső, túrázás, szervezett túrák - Túratárs.com » Blog » Hágóvasban a Selyemúton 4.rész

TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link

Cím: Hágóvasban a Selyemúton 4.rész
Címkék:
Blog Beljegyzés: 800x600 Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE MicrosoftInternetExplorer4 /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman",serif;} Reggel 6 órakor Batumi központjában, a Chachavadze út (értitek ugye, chacha :) -vadze) végén, a felvonónál tett ki minket a marsrutka. Van itt egy non-stop turistainformáció segítőkész személyzettel, aki percek alatt kerített nekünk a megadott paraméterek alapján szállást. Igaz, hogy nem így készültünk, de végülis egy kétszobás lakás boldog bérlői lettünk három éjszakára, fejenként 45 euroért. A lakás egy belvárosi üvegpalotában volt, első szint kaszinó, 2-4 szint bevásárló központ, 5-től az égig lakások, mi a hetediken laktunk. Ágy, konyha, fürdőszoba, mosógép, légkondi, wifi – öröm, boldogság. Rövid alvás után az információban beszerzett térkép és információs füzet segítségével elindultunk felfedezni a várost. Nem véletlen az elnevezés: Batumi – kis Dubai. A 15 km-re lévő török határon át ide áramlik a szomszéd állam befektetőinek pénze kaszinókra, szállodákra, apartmanházakra, miegymásra. Ehhez persze a helyi kormány is hozzáteszi a sajátját, így a szovjet időszak blokkházai lassanként eltűnnek az üvegpaloták tengerében. Mindenesetre érdekes a kontraszt. Az első nap csupán a part feléig jutottunk, egy frissítő csobbanás a Fekete-tengerben, bevásárlás a ház alatti éjjel-nappali boltban, a helyi piac felfedezése és újra pihenés a kellemesen lehűtött lakásban. Estefelé újra nekiindultunk. Éjszaka a hét kilométer hosszú tengerpart, a Batumi Boulevard összes pálmafája a belváros pálmáival egyetemben ki van világítva, a környező világ minden nációja megfordul itt ezen a hét kilométeren, hogy megcsodálja a zenélő szökőkutat, bulizzon az egymást érő szórakozóhelyeken (a bejáratok előtt 6-8 rendőr teljesít minden este szolgálatot, hogy a rendbontó egyéneket pillanatnyi késlekedés nélkül megfékezzék), sikítson a vurstliban, egyen-igyon a boulevard végtelennek tűnő utcáján. Kuvaiti, török, azeri, örmény, szaudi, iráni, izraeli, orosz, lengyel, grúz férfiak és nők, gyerekek kavalkádja. Éjjel fél kettőre már teljesen kivoltam, mire hazaérünk, a fiúk sörökkel a kézben jobban bírták az éjszakázást :) . A hőség másnap sem enyhült, ahogy kiléptünk a házból, reggel nyolckor mellbevágott a harmincvalahány fok és a nyolcvan százalékos páratartalom, a sarokig érve már leizzadtunk. Irány a Batumi Botanikus Kert, amiért igazából eljöttünk ide. A 30-as kisbuszt mint vérbeli helyi lakos intettük le és kibuszoztunk a Batumitól északra fekvő botanikus kertbe, 0,5 lariért fejenként. Attila legnagyobb sajnálatára a kasszánál csak egy térképet kaptunk a kertről, hiába kétszer két jegyet vettünk, a hölgy vállrándítva közölte, hogy négyünknek egy is elég. A botanikus kertre több napot is lehetne szánni, annyi látnivalót tartogat. Még sátorozni is lehet benne, sőt, saját strandja is van. A hőség és a saját fáradtságunk miatt csak a fő útvonalon haladtunk, így is 4 órát gyalogoltunk a kert egyik végétől a másikig. Hja, a 108 hektárt nem könnyű bejárni. Még a kevésbé gazbolondoknak is élmény ez kert, amely a világ 5 kontinensének növényzetét mutatja be gyönyörű környezetben, közvetlenül a tenger partján. A világhíres kertben több mint 1500 fásszárú növényfaj található 9 szektorban: szubtropikus Kaukázus, Kelet-Ázsia, Új-Zéland, Észak-Amerika, Dél-Amerika, Himalája, Mexikó, Ausztrália, európai Mediterráneum. A park északi kijárata előtt még kitértünk balra, a strandra egy kiadós fürdésre és víz alatti fotózásra. A parktól legyalogoltunk Chakvi faluba a főútra, marsrutkát fogni. Közben nem lehetett nem észrevenni, hogy a természetet nem állítja meg holmi emberi akarat: a botanikus kert növényzete folytatódik a kerítésen túl is, a fenyők, bambuszok, banánligetek, páfrányok, egzotikus cserjék, virágok bőszen terjednek a falu felé. A vacsora lecsó volt, grúz módra. A hozzávalókat az alattunk lévő termelői piacon vettük meg, a fiúk örömmel válogattak a helyi termények között, miután az előző nap felfedezett kiskocsmában 1,2 lariért megitták a napi betevő söröket. Ez még a bolti árnál is olcsóbb. A lecsó összesen 500 forintunkba került, amiből a tojás volt a legdrágább, átszámítva 30 Ft/db. Hozzá a legfinomabb, legfrissebb lepénykenyér egyenesen az ókori kemencéből 0,8 lariért – olyan finom volt, hogy már a pékség előtt elkezdtem enni a még forró kenyeret és közöltem a fiúkkal, hogy vegyünk még egyet, mert ez nem lesz elég négyünknek, a fele el fog fogyni hazáig. Úgy is lett. A legalább 6-8 utcát lefedő termelői piacon amúgy mindent lehetett kapni, amit el tudtunk képzelni: vágott dohányt zsákból, különféle helyi fűszereket kimérve, paprikát, paradicsomot, tökféléket, hagymát, dinnyét, almát, élőállatot, gázkazánt, bútort és persze mindenféle kínai műanyag bóvlit. Délutánra az Aquarium és a világító és zenélő szökőkút megtekintését tűztük ki célul, ami a parti sétány túlsó felében van. Most nem a parton, hanem a városon keresztül sétáltunk, szemrevételezve a mindennapi Batumit. A szökőkút kissé csalódást okozott, többre, extrábbra számítottunk, de aztán újra elmerültünk a parti büfék kínálatában. Másnapra a halpiac volt előirányozva, ami mindegyikőnk nagy megrökönyödésére reggel 9-kor nyitott. Bár tény, hogy a piacon is reggel 9 előtt nem találtunk árust, de este 9-kor még igen. Sőt, vasárnap este 11-kor simán be lehetett ülni a fodrászhoz, a fogorvoshoz, vagy lehetett szőnyeget és hálóköntöst venni. A halpiac kicsi, de azért hozta a Fekete-tengeri vízivilágot, Peti elmerült az áruk és az árusok között. Bár még csak 10 óra múlt, beültünk egy vendéglőbe a halpiac mellett, közvetlenül a tengerparton, az ipari kikötő mellett. Elég kontrasztos volt a hely, főleg a kiváló konyhát figyelembe véve. 11 órára már meg is ebédeltünk: friss barabulka és dorado volt a menü, csiszolt gömbüvegben hozták hozzá a chacha-t, a közeli teherkikötő darui sűrűn bólogattak a választásunkhoz J . Egy újabb márványvécés hely a kikötői dzsumbuj közepén… Szieszta után még kóboroltunk a városban, de igazából két nap bőven elég Batumira, ha az ember nem folyamatosan a Fekete-tenger köves partján szeretné süttetni a hasát. Este azért még kisétáltunk a partra naplementét nézni, majd beültünk az egyik helyi Ukrainocska étterembe, ahol a tetemesebb mennyiségű Nemiroff-fal együtt is csak 140 larit hagytunk az asztalon a kiadós vacsora után (az ukrán vodkaipar színvonala vetekedik az orosszal). Reggel, a lakás átadása után az épület foglyul ejtett bennünket néhány percre: az addig is randomszerűen működő vagy nem működő lift most tényleg beadta a kulcsot, nem vitt le minket a földszintre (a hetedikről). Most lehetne mondani, hogy ott a lépcsőház, de az nem úgy van ám teljesen: a csilli-villi tizenötemeletes társasház lépcsőháza egy rosszabb katasztrófafilmet idézett. Lenn, a piac sarkán, ahonnan a marsrutkák is indulnak, tegnapelőtt már felfedeztek a fiúk egy öreg köszörűst, akihez naponta hordták a régi, ill. a Tbilisziben vásárolt bicskáikat éleztetni, hogy 0,80 lariért élvezzék az öreg tökéletes munkáját. Batumiból Kutaiszibe 10 lari az út fejenként (kb. 150 km); már egészen megszoktuk, hogy a kisbusz hátsó négyes ülését ajánlja fel nekünk minden sofőr. Később már automatikusan oda ültünk J . Bár felmerült bennünk, hogy Batumiból vonattal menjünk Kutaiszibe, pótolandó a kimaradt éjszakai járatot, az információs fiú finoman lebeszélt, és elmagyarázta, hogy Tbiliszi és Batumi között jár a csodavonat, Batumi és Kutaiszi között pedig egy 1960-ból itt maradt szovjet „csoda”, 200 km 4 óra alatt. Nem kellett sokat erőlködnie… A 2,5 órás út után Kutaisziben a McDonald’s-nál, ahol letett a marsrutka, fogtunk egy idősebb taxist, aki a hátizsákjainkat is el tudta tenni a kocsijában, vagy inkább kocsijára, összesen 20 lariért. Még Batumiban, a freewifi segítségével foglaltam szállást egy éjszakára egy belvárosközeli hostelben, oda igyekeztünk. Bár kívülről csak egy 20. század eleji kopott ház kopott ajtaja, belül egy igazi multikulti hostel a Vagabond, ahol a világ minden sarkából összegyűlnek az utazók, hogy egy-két nap múlva aztán tovább álljanak. Ár-érték arányban tökéletes hely, 6 EUR-t fizettünk fejenként az egy éjszakáért, amiben még némi reggeli (kenyér, sajt, paradicsom, kávé, tea) is benne foglaltatott. A lakásnak legalább 6 szobája van, egyik a másikból nyílik, mint egy rókavár és este sorra bukkantak elő a lakói a folyóparti verandán, hogy némi alkohol, cigi és miegymás mellett megvitassák valamelyik (világ)nyelven az élet nagy dolgait. Ennek hatására a házigazda Fuad segítségével hajnalra sikerült szinte teljesen kiüríteni a recepción található vitrines italhűtőt - pl. az orosz Viktor többet fizetett az éjszakai söreiért, mint a szállásért, pedig bolti áron kaptuk a piát, üveg bor kb. 1000 Ft, sör 200 Ft. A Vagabondot csak ajánlani lehet, tiszta ágyneműk, tiszta WC, tiszta fürdőszoba és teljesen felszerelt konyha, aminek az a kuriózuma, hogy a föld minden tájáról érkező hippik általában otthagyják a felesleges fűszereiket, teáikat, cukrot, kávét, stb. Fél óráig nézegettük, hogy mi melyik országból maradhatott itt. Az információs kitérő után vissza az első naphoz: kis pakolászás után elindultunk felkutatni egy turistainformációt, hogy még aznap eljussunk a várostól félórás marsrutka útra lévő híres Prométheusz-barlangba. A Vörös Híd nyugati végéből indult a 30-as busz a Tsqaltubo nevű gyógyüdülőhelyre (1 lari/fő), ahonnan a 42-esre való átszállással jutottunk el a barlanghoz (további 2 lari/fő). Elsőre nem tűnt egyszerűnek az átszállásosdi egy marsrutkáról a másikra, de ismét megtapasztaltuk az – általunk Grúziában csupán az 50+-os korosztálynál tapasztalt – segítőkészséget: sofőrünk Tsqaltubo-ba érve már kiabált is kollégáinak, hogy ki és mikor megy a barlanghoz, mert hozott négy utast. Kézről kézre adtak bennünket. A barlangbuszos sofőr sem hagyott magunkra bennünket – nem mintha nem találtunk volna be a barlang főépületébe – bekísért bennünket, jóformán megvette helyettünk a jegyeket és közölte, hogy visszafelé is elvisz minket. Értetlenkedésünket, ti. hogy honnan tudja, hogy mikor fogunk mi végezni, nem értette... A több mint 1 km hosszú Prométheusz-barlangot Európa egyik legnagyobb és legszebb cseppkőbarlangjaként tartják számon. A belépő 7 lari, +10 lari, ha az egy órás séta végén hajóval szeretnénk kijönni a barlangból. Naná, hogy úgy szerettünk volna! A barlang csak vezetővel, csoportosan látogatható, de úgy néztem, hogy nagyjából negyedóránként indul egy csoport csúcsidőben. A vezető grúz, orosz és angol nyelven adott információkat, de azt sajnos nem sikerült megtudnom, hogy miért Prométheusz a barlang neve. Addig megvagyok, hogy Prométheuszt a Kazbek hegy ormához láncolták, de mit keresett ebben a barlangban?! Mindenesetre a barlang magával ragadó, tényleg csodálatos. A végén a kb. 400 méteres víziút megfelelő befejezése volt a barlangtúrának. Bár Kutaiszi Grúzia második legnagyobb városa, sőt, valaha fővárosa is volt, egy poros kis vidéki iparvárosnak tűnt elsőre. Másodjára is. Itt nincsenek éjjelig nyitva tartó üzletek, mint Batumiban, lármás sétálóutca, mint Tbilisziben - van egy szép nagy park, egy hatalmas piac, egy non-stop bolt és kész. De azért itt is meg tudtuk venni a vacsorára valót (egy paradicsomot kértem a piacon a papától, kaptam mellé grátisz egy uborkát is), eltöltöttünk egy kis időt egy érdektelen kislány által vezetett, de legalább hűs egységben némi műanyag kannából pult alól öntött chacha mellett, és estére betoppantunk a szállásunkra. A veranda hamarosan megtelt a lakókkal, ki-ki hozzátette az estéhez a magáét (volt dinnyére sör rendesen) egészen hajnalig. Reggel összepakoltunk, a hátizsákokat a hostelban hagytuk estig és elindultunk felfedezni a várost. Nem volt nehéz átlátni, hogy az összesen 10 utca bejárása nem fogja az egész napunkat kitölteni. Elsőnek a híres Bagrati kolostorhoz sétáltunk fel. Mint minden egyházi építmény Grúziában, ez is ingyenesen látogatható. Úgy látszik, grúziai utunk során bevonzottuk a zenei élményeket (a marsrutkás üvöltő helyi rádióadásról inkább ne beszéljünk), a templom bejáratánál grúz népviseletbe öltözött szikár, idős férfiak fogadták a látogatókat, akikkel lehetett fotózkodni, és hamarosan kiderült, hogy ők egy helyi hagyományőrző énekkar tagjai, cd-ket árultak. Egyre le is csaptunk, volt fotó és lett cd is. Mikor már kívülről szemléltük az épületet, a négy énekes egy csapat lengyel turistától kísérve megjelent az udvaron és negyedórás rögtönzött előadást tartottak tudásokról. Katartikus élmény volt. Lefelé a kolostortól csapolt sört ittunk az utcán, ahol Attilát megint filmszínésznek nézték… de ezt már megszoktuk J . Mivel a Military Glory (Háborús Dicsőség) múzeuma is díjmentesen látogatható és a leírás szerint a legújabb kori konfliktusokról is szó esik benne, betértünk oda is. A bemutatkozásunk, ismerkedésünk már napok óta ugyanazon séma szerint zajlott: – Paruszki ili paangliszki? – Paruszki. – Mi nye ruszkije, mi iz vengrii (ezt mindig fontosnak tartottuk kihangsúlyozni). A múzeum 65 feletti tárlatvezetőjénél is így indítottunk, aki egyből tudni szerette volna keresztneveinket. Attila – á, Attila, a hun. Judit – aha, Judit Polgár. Bécinél kicsit megakadt a lemez, hamar átváltottunk Alexanderra, az már megvolt neki, Péterünknél pedig felderült az arca, mivel ő is Péter volt... Széles látkörű az öreg, na. Rögtönzött tárlatvezetést tartott nekünk a maximum 30 nm-es múzeumban, ahol rajta kívül még három (!) alkalmazott lézengett. Kifelé menet megkért, hogy írjunk be a látogatói könyvbe, és amíg azzal bíbelődtem, az asztal alól előhúzott egy fél literes chachát és már öntötte is mindegyikünknek. Éljen a kultúra! Délután még visszatértünk hozzá egy darabka magyar nemzeti színű szalaggal, de gyorsan elmenekültünk, nehogy megint inni kelljen. A régi királyi palota teremőrének is mi hoztunk egy kis színt az életébe aznap, amikor kinyittattuk vele a palota kapuját, hogy Béci és Attila megvizsgálja a kertben található több száz éves keleti platánt és körülnézzünk a palotában. Kifelé menet rábeszélt bennünket, hogy feltétlenül látogassuk meg a Gelati kolostort. Bár nem volt betervezve, de aznap már ő volt a sokadik, aki ezzel tukmált bennünket és mivel időnkből is kitelt, a két órakor induló Gelati járaton már rajta ültünk, természetesen a hátsó négyes ülésen. Negyedóra alatt ott voltunk, 0,5 lariért. Gelati az új Athén, a második Jeruzsálem Grúzia életében. Hatása és befolyása Pannonhalmáéhoz hasonlítható. Itt is élnek még most is szerzetesek, akikkel bármikor összeakadhat az ember az udvaron járva. Nem vallási szemmel nézve Gelati egy szebb napokat látott, felújítás alatt lévő templomegyüttes, ami egyelőre csak a vallási áhítatot tudja nyújtani az arra fogékonyaknak. Az 1100-as években épült templomban megcsapott a történelem szele, a sok keleti szent, a számunkra szokatlan díszítések egy másik kor emlékét idézték. Kutaiszibe visszaérve ismét felkerestük a helyi termelői piacot, bevásároltunk churchelából (madzagra fűzött dióféleségek sűrített szőlőlével bevonva) és persze a chacha sem maradhatott el, fél liter 4 lariért, a pult alól. A hostel felé még megvettük az ajándékba szánt borokat, miegymást a boltban, majd felmálháztunk és fogtunk egy taxit, ami 20 lariért kivitt bennünket Kutaiszi nemzetközi repülőterére. Este 10 óra volt. Lázas pakolás után, hogy minden a megfelelő zsákba kerüljön, Bécivel elterültünk a váró műfüves padján és hamarosan el is aludtunk. A többiek a bárban iszogatták el utolsó larijainkat. Később a repülőtér épülete előtt a fiúk épp azon tanakodtak, hogy kitől lehetne egy szál grúz búcsúcigit kérni, amikor megjelent Zaza, kezében egy doboz cigivel…. Az élet úgy hozta, hogy vele kezdődött grúz körutazásunk és vele is fejeződött be; soha rosszabb időzítést. Hajnali három után elkezdődött a becsekkolás, hamarosan a repülő fedélzetén találtuk magunkat és nemsokára már csak múlt időben beszélhettünk Grúziáról. Nem sokáig! Viszontlátásra, Grúzia! Nakhvamdisz, Szakartvelo!