Cím: Cevedale hótalppal
Címkék: Cevedale
Blog Beljegyzés: Végeérhetetlen – s ezért nyomasztó – almaültetvények közt kanyarog az út a Vinschgau/Venosta-völgyben. A február közepi napsütéses tavaszból aztán befordulunk a Martelltal elképesztően meredek útjára, s máris gyorsan változik a helyzet. A szűk szerpentint egyre magasabb hófalak szegélyezik. A Talschluss parkolója a végállomásunk. Vasárnap délután van. Mellettünk népes olasz társaság csomagol, ők már lefelé mennek a hegyről. Faggatjuk őket a hóviszonyokról, meg, hogy merre jártak, ők meg minket, hogy honnan jöttünk, hová készülünk? Dél-Tirolban járunk megint, a hatalmas, fenséges és gyönyörű Ortler-Alpokban. Tízen jöttünk és nem kisebb tervet szőttem a csapat számára, mint hogy a Großglocknernél alig-alig alacsonyabb, 3769m magas Cevedale-t másszuk meg, téli körülmények között. A 2050m magasan levő parkolóból egy órán belül felhótalpazzuk a felszerelésünket szállásunkra, a Zufallhüttébe (alternatív neve Rifugio Nino Corsi 2265m). A gazda Ulrich Müller és a két meglehetősen szemrevaló csaj kb. negyedórás megfigyelésünket követően jut arra a felismerésre, hogy „ezek nem normálisak”, s ők is felveszik az ennek megfelelő tempót. Vendégeskedésünk további részét a „szeretetben” jelző írja legpontosabban körül. Igazi vendéglátósok, de Ulli (2 l-lel írja) a síbot-reparálásba is beszáll és valahogy mindig olyan érzésem van, hogy előbb-utóbb kapok tőle egy barackot a fejemre. Szerencsére csak grátisz snapszok, ezek-azok érkeznek, barack végül nem. Talán majd legközelebb… Újra megbeszéljük a tervet. 4-5 méter régi hó van fent, nagy meglepetés ettől nem várható a stabilan hideg időben. A következő éjszakát a Cevedale és a Suldenspitze közötti nyeregben a Rifugio Gianni Casati téli szállásán (Rifugio Alessandro Guasti 3285m) töltjük, hogyha a szállás alkalmas erre. A Casati üzemeltetői szerint alkalmas. Ulli fenntartja a szobánkat, mert ő ugyan soha nem járt fent, de akik ezzel a tervvel mentek fel, azok 95%-a még az este visszatért. Na, ja… az a 95% nyilván nem szokott a balkáni pásztorkunyhók antikomfortjához, amihez képest számunkra a párnás-matracos-pokrócos vaságy jelentős luxus. Odafönt -20 / -15 fok körüli hőmérséklet vár ránk éjszaka a fűtetlen házban… szóval, nem lesz könnyű, de a magyarok kemények! Négy fogásos vacsoránk a célnak tökéletesen megfelel és jól belesimul az átlagos hüttekosztba. Ide ilyenkor nem annyira a Wellington bélszínre vágyó ábrándos lelkű kirándulók járnak, mint a télen is háromezresekre hágó marcona hegymászó-medvék, és síalpinisták. Sokat kell mozogni a hidegben, magasban, kell a kalória, vitamin, szénhidrát. Na, ez a négyfogásos vacsora, meg a szabadon választott reggeli mindenkinek megadja a lehetőséget, hogy jól kitömje a pocakját, az meg feltolja őt a hegyre. Reggel kipihenten indul útjára a csapat a hihetetlenül kék ég alatt, verőfényben, ideális -10 fokban. 8 kilométert kell gyalogolnunk a völgyben, majd az azt kitöltő gleccseren, a Suldenspitzéig, aztán a csúcs alatt elhaladva fel, a nyeregbe. A látvány szinte giccsesen szép, de maga a túra nem jelent különösebb technikai kihívást. Félúton feltűnik szemben a Königspitze (Il gran Zebrú) gyönyörű csúcsa, amit mindig – most is – áhítattal nézünk. Hatalmas, tengerkék vízjég-tömb mellett haladunk el, és a terep hirtelen meredekebbé válik; most mászunk fel a gleccserre. Ez a Zufallferner, amelyen akár a csúcsig mehetnénk… de ma elég lesz a házig eljutni. A meredek és végeérhetetlennek tűnő emelkedő kissé lelassítja és szétszórja a csapatot a nyomcsapás mentén, de ennek különösebb jelentősége most nincsen, mert a körülmények ideálisak és az idővel is jól állunk. Jómagam a csapat első harmadát erősítem, félúttól a második helyen, ami viszonylag szokatlan, mert általában én vagyok a leggyengébb láncszem, különösen az első napon. Most viszont elég jól sikerült a felkészülés; 10 kilométereket futottam a hegyen a sárban, hóban, és indulás előtt meghallgattam koncerten Richard Strauss Alpesi szimfóniáját 21(!) kürttel… ennél többet ember nem tett még a sikerért! Hamarosan feltűnik odafent a Casati&Guasti házak ismerős látványa, de addig még nagyon sokszor 50-60-70 dupla lépés, majd pihenő következik. Egyre hosszabb etapokat bírok. 150… aztán 210 lépés… A Casati-ház mögött beelőzöm Istvánt és elsőnek érek a célba, a téli szálláshoz. A Guasti-ház ajtaja résnyire nyitva, totál be van fagyva. A jég egy kicsit felemelte, ezért szorul. Istvánnal kifaragjuk, a jeget, aztán benyomulunk a házba. A berendezés rendben, szerintem alhatunk itt. A zsalukat feszegetjük még ki a jégből, hogy a fénnyel esetleg egy kis meleget is becsalogassunk az épületbe. A társaságot nem tölti el különösebb örömmel, hogy milyen gyönyörűen jégvirágos falak közt alhat. Én viszont nyugodt vagyok; a terv működik. Szemben velünk a Zufellspitze-Cevedale hófödte gerince, mellettünk a Königspitze impozáns csúcsa, hátunk mögött meg ott az Ortler – csak a háztól nem látni, mert a Suldenspitze kitakarja. De igazán impozáns társaságunk van, semmi ok a panaszra! A Cevedale nem különösebben nehéz háromezres; végig kell menni a gleccseren, a csúcsig. Nehézségeket a gleccser állapota okozhat, de ez leginkább nyári probléma, télen, amikor 4-5 méter hó takar mindent, a Cevedale megmászása könnyebb, mint nyáron. A szakirodalom szerint. Általában… De egy ekkora hegynek mindig lehet a tarsolyában valami meglepetés. Letelefonálunk Ullinak, hogy maradunk idefönt, aztán ipari méretekben fogunk hozzá a hóolvasztáshoz, forróvíz készítéshez. Herr Karancsiék megtöltenek egy nagy szemeteszsákot hóval, hogy ne kelljen örökké kirohangálni. Ez a zsák reggelig ki is ürül. Mindenki főz, eszik, iszik, beszél vagy fészket rak, az általunk keltett hő azonban mégsem versenyképes az esti lehűléssel. Néhány napja -32 fok volt itt hajnalban. Az már nem gyerekjáték. Most csak -18-ra számítok. Ahogy besötétedik, nyugovóra tér a banda. Február 20-án, a Rifugio Alessandro Guastiban, 3285 méteren. Az elalvás nehezen megy, kezdetben fázom is, de aztán minden rendben lenne, viszont feltámad a szél. Ez nem tetszik. Nagyon nem tetszik! Remélem, reggelre eláll! A reggeli felkelés egyáltalán nem olyan kínos, mint vártam, jól beziháltuk a szobát, olyan -8 fok lehet bent, abban simán gatyára vetkőzöm az átöltözéshez. Bedurrantjuk a főzőket, aztán kimegyek körülnézni. Amit látok, az alapján súlyos döntést kell hoznunk. Kihívom Herr Karancsit is, hogy együtt döntsünk. (Egyedül is megvan a döntés, de közös a túra, neki is látnia és döntenie kell.) Velünk szemben a Cevedale-Zufallspitze csúcsgerincét az éjszakai szél csupaszra borotválta. Tegnap még méter széles promenád vezetett fel ott a vastag hóban, most szürke vízjég az egész. 30-45 fokos csúszós, kemény rámpa, maga a veszedelem. Találkoztunk már vele pár éve a csúcs nyári mászásakor. Akkor csak foltokban látszott ki, de nagyon megnehezítette a dolgunkat. Van nálunk hozzá felszerelés, de a csapat egy részét itt kellene hagynunk, mert erre sem fejben, sem testben nem állnak készen… mert onnan irtóztatóan nagyot lehet esni… és a fel-le biztosítással a nap nagy része elmenne. Ha elindulnánk. De ebben a szélben, ami néha fél méterrel tesz odébb, nem indulnánk úgysem. Alternatíva lehetne a hátunk mögött félórányira a Suldenspitze (3375m), ha lenne taposva rá nyom, de nincsen, a szűz hóban pedig méter mélyen szakad be a hótalp – az előbb próbáltam – a szél pedig arrafelé sem fúj kevésbé, ráadásul a tízből hét résztvevő járt már ott tavaly ilyenkor, úgyhogy nem különösebben motiváló trófea egy nagy küzdelemhez. Lemegyünk. Kudarc? Egy fenét! Ha megvan a csúcs, az maga az ajándék. A téli túra nem csupa móka és kacagás. Összepakolunk, megindulunk lefelé. A Cevedale-nyeregben keresünk szélárnyékot, hogy megvárjuk Herr Karancsit és Ádámot, akik megpróbálják bezárni a ház megvetemedett ajtaját. Mire ők is befutnak, annyira átfagy a banda, hogy már senki nem bánja, hogy meg sem próbáltuk a csúcsot. Ez az idő nem arról szól. Tegnapi nyomainknak nyoma sincs, úgyhogy az élre török s próbálom az előző napi nyomcsapásra utaló jeleket követve levezetni a bandát. Ez viszonylag jól sikerül, csak ritkán gyaloglok térden felül a szűz hóba. Lejjebb már enyhül a szél. Rólam lekerül a kesztyű, másoknak komoly fájdalmakkal elkezdenek felengedni a megdermedt ujjai. Érdekes, mennyire egyénileg különböző a hidegtűrésünk! Én kimondottan melegkedvelő délvidéki panelgyerek vagyok, de végigcsináltam az egész túrát futósapkában, meg rissz-rossz futókesztyűmben, a komolyabb cuccok elő sem kerültek a hátizsákból. Más meg – északi típus, tiszta fajú árja és még fiatal is – belefagy közben a síkesztyűbe. Egyikünk sem tehet róla, vagy ellene. Kicsivel dél után érkezünk vissza a Zufallhüttéhez. Meséljük, mi van fönt, hogy eltűnt a hó. Mindenki szörnyülködik, meg az okos döntésünket dicséri, hogy hagytuk a fenébe az egészet. Így is hősök vagyunk a fönt alvással. Jutalmunk meleg fürdő, szauna, remek levesek, napfürdő. Kellemesen zsibbadunk. Délután, ahogy jövök le a szobából látom, hogy a fiatalabbik csaj a háziaktól – aki később a csoportképben is közénk állt aztán – az előtérben ül egy asztalon és elmerengve nézi a teraszon, a napsütésben vidáman beszélgető társaimat. Hát persze, értem én. Magyarnak lenni jó, és ezt már Dél-Tirolban is egyre többen tudják. További képek: https://photos.app.goo.gl/1g9gQ0KnZ8XxMo8G3 Előzmények: http://www.turatars.com/blog/view/id_3392/title_Hotalppal-az-Ortler-Alpokban/ http://www.turatars.com/blog/view/id_2798/title_A-Feher-Pokolban/ http://www.turatars.com/blog/view/id_1478/title_Ortler-a-tiszteletbeli-negyezres/
TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link