Cím: A hópárduc birodalmában
Címkék: Tien-san
Blog Beljegyzés: Jó, ha gyanakszik az ember, amikor a barátaitól olyan könyvet kap, amihez alapból semmi köze! „Gábori Miklós: Ala Tau-Ararát”. Ezek akarnak valamit! De vajon mit? Aztán bő egy év múlva előállnak a farbával: Kirgizsztánba megyünk. Kérdem, minek? Mondják: a Tien-sanba! Ja, hogy oda? Jól van, menjünk, hát persze, hogy...! Tanulmányozom hát a könyvet, felkészülök kicsit az országból, a Tien-sanból, s mire észbe kapok, már a taxiban ülök, Biskekből az Ala Archa Nemzeti Park felé. Mivel Kirgizsztán földrajza nem mindenkinek áll kézre, gyorsan nekifutunk. Az ország az Eurázsiai-hegységrendszernek az északi szárnyán a Takla Makán sivatag és a kazah sztyepp közé eső részen található. Az ország döntő részét a Tien-san hegység foglalja el, melynek a neve Mennyei-hegységet jelent kínaiul. Itt van még a tádzsik határon a Pamír is, de arról majd jövőre mesélek. A Tien-san felfoghatatlan tömege a 4-5ezres hegyvonulatoknak, s van a hegységben néhány 6-7ezres csúcs is mutatóba. A hegység egy-egy nagyobb tömbjét valamilyen Ala Taunak hívják. Ala Tau annyit tesz, mint „tarka hegység”, de nem a tavaszi virágmezők pompája, hanem az erdők, sziklagyepek, gleccserek, tavak, tajtékos folyók, felhők és árnyékok tarkasága a név forrása. Magyarországtól 4500 kilométerre van a hely, Ázsiában. Itt 150 évvel ezelőttig fix alapra épített épület sem létezett, a kereket sem használták, hiszen a magas hegyek közt a mi fogalmaink szerinti út sincs. Az emberek egészen másképp gondolkodnak. Nem primitíven, hanem másképp. Ugyanolyan árnyaltan, de egészen másképp éreznek, mint mi, ezért aztán másképp viselkednek és másképp adnak földrajzi neveket is. Ebben nagyon érdemes elmélyedni, viszont a túrablog kereteit már így is szétfeszíti a locsogásom, úgyhogy Pósalaky úr szavával élve: ugorgyunk! Ala Archa a völgy neve, amely az Ala Tau (másik nevén Kirigiz)-hegység-ből északra Biskekig (korábbi neve Frunze) ereszkedik. Ez a főváros Normafája. Ide járnak az iskolások kirándulni, a fiatalok esküvői fotózni, a napszemüveges menő fiúk BMW-vel driftelni, és még a marsrutka (busz) is feljön. Hogy a biskeki Normafán valami másfél tucat hópárduc is él, az már persze helyi sajátosság. Ala Archa Alpin Camp a hely neve, ahová feltaxiztunk. Kisbolt, hotel, turistaházak vannak idefent, meg táborhelyek, 2100 méter magasságban. Az Ala – mint már tudjuk – tarkát jelent, az Archa pedig a környéken élő boróka neve. Nem olyan tűlevelű boróka ez, mint a miénk, hanem pikkelylevelű, mint a tujafélék. Új korában szép szabályos kúpos koronája van, vénségére viszont még szebb lesz, ahogy a korona szétterül, mint valami túlméretes, szovjet bonszáj. Ahogy felfelé jöttünk, a völgytalpon fűzfélék, nyárak és nyírek nőttek, a hegyoldalban pedig a lombos erdőt helyettesítette az archa boróka, amelynek helyét egyre inkább a lucfenyő vette át. A hotel mögött mi már a fenyves tisztásán sátorozunk. Furcsa fenyők ezek is. Szép, ezüstfenyő-szerű telt lombjuk van, de elképesztően rövidek az ágak, így az egyes fák rendkívül karcsú benyomást keltenek, olyanok, mint a szerb luc. A fákon gigászi vörös mókusok ugrálnak, nagy, lapos, szürke farkuk van. Mikor az egyik odajön hozzám és közeledve egyre nagyobb és nagyobb lesz, olyan érzésem van, hogy majd két lábra áll és a végén ököllel bepancsol egyet. De szerencsére szelid mókusok ezek, nem bántanak. Hosszú volt az út, 10 órát alszunk a sátorban. Ebből 9 órán át esik kint az eső. Ez odafent, a négyezresek világában nyilván hó. Van egy olyan érzésünk, hogy „kezd elúszni a hegyünk”. A terv az volt, hogy az Ak Sai (fehér-folyó) völgyön felmegyünk a Racek menedékházig, s innen az Ucsítyel (tanító, tanár oroszul) csúcsot másszuk meg, ami egy relatíve könnyű 4640m-es hegy a völgyfőben. Amikor felkelünk, épp nincs összezárva a felhőtakaró, így látjuk, hogy a környező hegyeken kb. 3000 méterig jött le a hóhatár. Aztán a felhők bezárnak, s mire a sátrat elcsomagoljuk, már újra esik. A vizes sátrat beadjuk a hotel portájára – vigyázzanak rá ők – majd nekivágunk az Ala Archa rengetegének. A névadó völgyből hamarosan balra kanyarodunk az Ak Sai völgyébe. Esőben-ködben érünk az Összetört-szív nevű hatalmas sziklaalakzathoz. Gránitból van. Az Ala Archában minden gránitból van, Kirgizsztánban pedig minden kettétört kőnek összetört szív a neve. A szív után egy „szürt”-re érünk. Nagyon zárt ü-vel kell ejteni, valahogy így, hogy „sz’rt”. Akinek ez nem megy, pamírnak is mondhatja, ugyanazt jelenti. Magashegyi fennsík, a kirgiz magashegyi nomád élet alapja: ezeken a szürtökön legeltetnek és vándorolnak ma is a lovas nomádok. Ez az Ak Sai-on levő „Tepsi” nevű szürt csak néhány hektár, de délebbre, ahogy a hegyek nőnek, egyre nagyobbak a szürtök is, és a Pamírban, 3-4000 méteres magasságon már 10-20 kilométeres szürtök is találhatók, csak ott már ezt pamírnak hívják. És ott már eseményszámba megy megtalálni egymást. A Tepsi túlsó végénél az Ak Sai vízesés is arra utal, hogy meredekebbé válik a táj: az eddigi trekking útból hamarosan mászósabb ösvény lesz, s lám, egy fix kötél is be van építve egy zűrösebb részen. A magassággal az eső is havazásba vált, 2700 méter fölött már a friss hóban megyünk. Maga az útvonal egyértelmű, de hogy mire lép az ember, azt a friss 30 centis hóban nem lehet sejteni, így kellemetlen csetlés-botlás az egész felmenetel, a 3300 méteren álló Racek-menedékházig. A gondnok Vova (Vologya) fiatal orosz srác, a szállás a matraclágerek valamelyikében ~5.-€-nak megfelelő 500.- kirgiz szom, ott alszunk, ahol akarunk. Csak mi vagyunk szállóvendégek. Vasárnap délután van, a sör elfogyott, vodka elfogyott. Van 2 üveg örmény konyak, 1 üveg whisky, meg néhány üveg pezsgő. Tea, kóla, meg víz a patakban szerencsére korlátlanul. Egyebeket holnap hoznak a porterek. Vagy a helikopter. Vagy holnapután. Ki tudhatja? Oroszok… Kérdezzük, milyen idő lesz holnap? Úgy tudja, szép idő lesz. Ennek megerősítésére közösen elénekeljük a Пусть всегда будет солнце! (Lenne bár napfény mindig!) refrénű dalocskát. A ház névadója, a jóképű Vlagyimir Joszifovics Racek katonatiszt volt, alapvetően térképész és hegymászó, majd hegyivadász-kiképző. Szinte egész életét a Tien-sanban és a Pamírban töltötte, rengeteg ötezres hegycsúcs, valamint a hétezres Lenin-csúcs első megmászója, a hegységek feltérképezésének befejezője, földrajzi és hegymászó expediciók szervezője, vezetője. Egyik érdekes hőstette volt, hogy 1943-ban Iránnak a szovjetek által megszállt északi részén levő Damavand (5761m) vulkán csúcsáról eltávolította a náci jelképeket és zászlókat, s oda ezek szovjet megfelelőit tűzte ki. Az Ak Sai völgyfőjének egyik impozáns négyezres csúcsát róla nevezték el. Éjjel is havazik még egy kicsit. Csak, hogy szokjuk. Reggel elkapjuk az Ak Sai Travel egyik telepített hegyi vezetőjét (ezek mindig oroszok): mi a véleménye az Ucsítyelről? Azt mondja, a hegy a leesett 70 centi hóban sem veszélyes, azonban teljesen felesleges nekiindulni, mert egyrészt nem találnánk az utat, másrészt ekkora hóban csetleni-botlani annyira fárasztó lenne, hogy nem éri meg. Szerinte menjünk egy trekking-kört a völgyfőben, az sem lesz könnyű, de legalább nagyon szép. (Egy ismerős ismerőse azt mondta egyszer, hogy Kirgizsztánban mindent, amihez szakértelem kell, azt az oroszok csinálják. Kivéve a lovazást, mert ahhoz meg a kirgizek értenek nagyon. Ez egyébként igaz, de jelentem, azért már a kirgiz testvéreink is kezdenek izgalmas vállalkozásokat összehozni.) Hallgatunk a bölcs szóra és a Racek táboron végigmenve felhágunk az Ak Sai-gleccser oldalmorénájára. Szikrázó napsütésben, körülöttünk a tágas térben hatalmas (4600-as) hegyek, kisebb függő gleccserek, az Ak Sai jégár szérakos (jégtornyos) letörése és a magashegyek hihetetlen csendje vesz körül. Ez a csend egyébként egyáltalán nem csendes, hiszen mindenfelől zúgnak a vizek, néhány percenként kisebb-nagyobb kőomlás is történik valahol, ezt a zajt azonban valahogy mégis csendként éli meg az ember. Fürkésző szemünk rohangál a hegyoldalakon: jó lenne valami állatot látni: hegyi kecskét, vagy pláne hópárducot. De igazából erre nem sok esély van. Támpont hiányában még a méreteket sem tudjuk felbecsülni. Tudatunk tátrai léptékben gondolkodik, holott nyilvánvaló, hogy nagységrenddel nagyobb itt minden, hiszen az oldalmoréna, amin meredeken mászunk felfelé, két nagyobb jégár elválasztója. A verőfényben neki kell vetkőznünk. A 70 centis kásás havunk nem nagyon kellemes járóterep a moréna sziklavilágában. Csetlünk-botlunk, de azért megyünk lelkesen, míg az Ucsítyel-gleccser alsó végéhez nem érünk. Egészen drámai a táj: egy jeges tó, a végén jégfal. A jégfalról – a gleccser végéről – lehasadóban néhány 10 emeletes szalagháznyi jégtömb (mint az Árpád-hídnál). A havas tájban jól látszik, meddig csap ki a szökőár a tóból, amikor a gleccser borjadzik, s egy-egy ilyen szalagház beleborul a tóba. A méretek felfoghatatlanok, így bennem nincs is veszélyérzet, de a többiek nagyon szedik a lábukat, így én magam is kikotródom a veszélyzónából. De előbb még filmfelvételre állítom a fényképezőmet, hátha történik valami. Sajnos nem történik. Kedvenc helyem e bolygón a Sonnblick Goldbergkees nevű gleccsere végén elterülő tó. Mostantól már van egy testvére a Tien Sanban. Jó nagy testvére. Másnap reggeli felkeléskor -0,4C fokot mérek a hálóteremben, majd szandált húzok és kimegyek a patakhoz vízért, az éjjel megfagyott vízeséssel szembe. Bámulatos, hogyan tud alkalmazkodni az ember szervezete a körülményekhez! Otthon a panelben ha nincs 25 fok, fel kell vennem egy mackófelsőt vagy pulóvert. Itt szandálban megyek ki a fagyba. A lefele út lenyűgöző. Felfelé menetben semmit nem láttunk az eső/hófelhőben. Most kitágul a táj: a tágas, ázsiai táj. Felettünk vörös sziklatornyok, mellettünk egy kanyon sziklaszorosa, alattunk a tajtékos folyó fenyvesekkel vadregényes tája. Ismerős és ismeretlen virágok, mormoták lépten-nyomon, felettünk szirtisasok keringenek a délelőtti idillben. Az Ak Sai vízesés alatt egy kedves arcú, rövidnadrágos-túracipős német lány jön szembe. Csillog a szeme, ahogy falja a tájat (benne minket is), mint aki még sosem látott hasonlót, rohan bele a gyönyörűségbe. Társait már régen elhagyta, előre rohant és a térdén gyönyörű, véres flekk mutatja, hogy ezért az élményért áldozatokat is képes hozni. A felszerelésén látszik, hogy lelkes kiránduló volt, de az arcán látni, hogy mostantól hegymászó lesz. Ő most már a nagy hegyek rabja. Megfogta az a kimondhatatlan érzés, ami vagy meg sem környékez, vagy rajtaütés szerűen és örökre rabul ejt. Ő már a miénk! Fotók: https://photos.app.goo.gl/4ZfnLDpTkWtsVo7i7 Folytatása következik: Lovastúra a Karakolban http://www.turatars.com/blog/view/id_3697/title_Lovastura-a-Karakolban-1-resz/
TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link