TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link
Cím: Ahogy élek, az a hazám
Címkék:
Blog Beljegyzés: Völgyzáró gát Čelebići fölött a Prenj hegységben, Hercegovinában. A gát vastag betonfalán két nagy áttörés. Egyiken át a Baščica patak, a másikon át a völgy népe közlekedik. Ott megy a közút. Mind az egy nyomsáv. A lyukon épp, hogy átfér egy panorámabusz és meg is teszi. Honnan jön? Hová megy itt az Isten háta mögött kettővel? Ez a Balkán szokásos rejtélyeinek egyike. Mint maga a gát, amit megépítettek a jugoszláv idők, de sosem használták semmire. Csak úgy van… Feljebb, a völgyben kis bosnyák falu: Idbar. Archaikus, erődszerű épületcsoportok. Alul laknak az állatok, az emeleten az emberek. A réten a magas fűből turbános sírkövek kandikálnak ki. Feljebb, a falu végén luxusvillák, kamerák, terepjárók. Aztán kezdődik a vadon. Egyre meredekebb és rosszabb minőségű, majd végképp elhaló út, sűrűsödő, majd újra ritkuló erdő, bükk és feketefenyő gigászok után boglárkás-enciános havasi rétek, 2-300 méterenként friss medveganyé. Csorgó veríték, mély patakban felülről beázott bakancs, napsütésben szitáló eső. Lelakott bivak-konténer, ciszterna, éjjel jégeső. S a Tisovica katlan déli végén a Zelena glava havas sziklabirodalma. Otthon vagyunk.   Boszniában mindig, mindenütt otthon vagyunk. Pár éve egy túrán, fent a hegyen találkoztunk egy szimpatikus pasival. Volt egy kis gond az autónkkal. Ő segített ebben is, abban is, amabban is, bontotta velünk a sátrat, szerzett szállást a faluban, fizette a vacsoránkat és – muszlim lévén – nem ivott sört, csak a habot szürcsölte le István söréről. Mikor elment, azután tudtuk meg, hogy ő a Bosnyák-Horvát Föderáció miniszterelnöke. Szóval Boszniában tényleg otthon vagyunk. * * * Teherfelvonó parkolója a Kamniki Alpokban. Épp szállítják az ellátmányt a fenti turistaházba, amikor leparkolunk. Tisztelgek a rakodóembernek, ő visszabiccent. Több mint fél órát verünk a táblaidőre, amikor 2 órán belül fent vagyunk a turistaházban. A házat vezető Tomaž és Jožica puszival, öleléssel fogadnak, majd bemutatnak bennünket a ház gyanútlan közönségének: „Attila és Robert Magyarországról”. Mintha azt mondanák, hogy „Tenzing és Edmund az Everestről”. Hamar felértetek – mondja Tomaž. A felvonót rakodó ember nyilván leadta a drótot, hogy megjöttünk. Az étkező puliszkát kanalazó népe szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni ezekkel információkkal, de amikor a marhalábszár pörkölthöz pacalt kapunk köretnek, némi szempillarebegtetéssel jelzik egymásnak, hogy igen, itt valami magasabb metafizikai összefüggés lehet, amit jobb nem is firtatni. Mindenki a tányérjába temetkezik és csak villámgyors felderítő pillantásokkal próbálják továbbgyűjteni a mozaikdarabkákat, miközben mi fennhangon társalgunk a háziakkal a vadnyugaton már rég bejáratott és általunk széles körben használt angol/német/szlovén/horvát keveréknyelven. Hazaérkeztünk megint.   *  *  * Ausztria teteje. A legfelső turistaházban mindig jó csapat dolgozott. Na, hát ez mára már elmúlt. Az étel és a kínálat is borzasztóan gyenge, ráadásul minden falatért és kortyért meg kell küzdeni a személyzettel és az öncélú hütterenddel, amely szerint a kötelező(en felszámolt) 15 eurós reggeli kizárólag 5 és 6 óra között áll rendelkezésre (amikor minden normális ember már a csúcsot mászná), de háromnegyed hatkor már nincs felvágott, csak májkrém, meg marmeládé. Csaknem 6000.-Ft-ért ez egy kicsit karcsú. Oké, hogy 3450m fölött vagyunk, de a gépsonkának tökmindegy, mennyit utazik a drótkötélpályán, sőt ennyi pénzért még én is felviszem, a hátamon. 10 éve még létezett némi udvariasság, a felfelé mászók elengedése, egymás számára idegen csoportok egymást segítése, amit csak a hivatásos vezetők némelyikének törtetése zavart meg. Pár éve még volt a házban rántott hús és krumpli, meg volt grátisz snapsz, amikor lavinával jöttünk le a kuloárból és túléltük. Mára ennek nyoma sem maradt: mindenki mászik át mindenen és mindenkin. Belemásznak az aurádba és belefekszenek az ágyadba is. A szállás elfoglalásakor 6 kijelölt ágyunkból kettőre már bevackolt valaki, akit ki kell onnan rugdosni. (Tisztára, mint a mosómedvék!) Nem szép jelenetek…   Hajnali három órás felkelés, csúcskísérlet (rettentően jeges a kuloár, erős szél fúj ezért nem erőltetjük), és a teljesen méltatlan reggeli után, 650 méterrel lejjebb, a középső házban ebédelünk. A levesben talán csak a víz főtt meg, a levesbetétek (répa, tészta, gombóc) nyersek. Kicsit szívatnak bennünket a becsekkolással, pedig szívesen zuhanyoznánk már, hiszen lassan 2 órája itt ülünk a teraszon meg az étteremben, a fenti házban meg még kézmosásra sem volt víz. 12.50-kor még ragaszkodnak ahhoz, hogy majd 13.00 órától lehet elfoglalni a jó időben, előre lefoglalt szállást. A 13.01 órai verzió szerint meg majd akkor, „ha nem lesz ennyi vendég”. Nem nagyon értjük: a másik vendég vendégebb mint mi? És ez nem a szombat esti csúcs, hanem egy hétfő délután a szezon elején. 13.05-kor 40 fős iskoláscsoport trappol fel az emeletre, elfoglalni a szobákat. Dübörög az egész ház. Hogy lehet majd itt pihenni? És hogyan fogja megoldani ez a rátermett csapat a vacsorát, meg a reggelit? Hát, ez legyen az ő problémájuk! Az internet szerint a Lucknerhüttében 19 szabad hely van. Kifizetjük a fogyasztásunkat azzal, hogy majd visszatérünk, „ha nem lesz ennyi vendég”. Azt hiszem a felső két házba nem lesz kedvünk visszajönni néhány évig. Meglehet, hogy nem is fogunk nekik hiányozni.   Egy óra múlva már 450 méterrel lejjebb, a Lucknerhüttében zuhanyzunk (korlátlanul és ingyen), ahol az árak ugyan hasonlóak, de szinte szállodai körülmények mellett, és ami a legfontosabb, szeretettel fogadnak „ismét” bennünket és emlékeznek ránk. Azzal kapunk meg hatan egy 15 ágyas szobát, hogy miénk az egész, ha akarunk keresztbe is fekhetünk az összes ágyon. (Természetesen nem fekszünk az összes ágyon, mert tudunk viselkedni.) Az ételválaszték, a 8-10 féle remek saláta (nem vagyok salátás, de létezik az a minőség, ami előtt fejet hajtok), a személyzet és a konyha mindenre megoldást kereső/találó hozzáállása azt sugallja, hogy lesz még mód arra, hogy továbbra is emlékezzenek ránk ebben a házban. Mert ebben a házban otthont adtak nekünk és visszavárnak. *  *  * Hegyek mindenfelé vannak, mindenütt szépek. Barátok, házak, helyek, ahol „nektek akkor is van, ha nincs”, ahová mindig visszavárnak, szintén számosan vannak. Tomaž és Jožica Kamnikban, Aleš és Petra, vagy éppen Olga mama a Júliai Alpokban, Jadranka és Slavko a Snežniken, Sanel Mosztárban, Miša, Ivan, Cigo (és még egy tucat horvát név) szerte Szlavóniában. Andi és Ádám a Pilisben, Attila a Velencei hegységben, Zsiráf és Cucc a Bakonyban, Emília a Bükkben, Gabi és Andris a Zemplénben, Péter, Judit és a fél utca Écsen. Max és Ulli Dél-Tirolban vagy éppen Gyenyisz, Nabidzsán, Ánya és Danyijar a Tien-sanban meg a Pamírban. (És akkor még ott van az egész 88 milliós Irán.) Valaki biztos kimaradt... Ha hozzájuk megyek, hazamegyek. Ha a lovamhoz megyek, hozzá is hazamegyek. Miként ha hazamegyek, akkor is hazamegyek. Ahogy élek, az a hazám.