Cím: Októberi séta
Címkék:
Blog Beljegyzés: Üdv! Már régen írtam blogot, viszket a tenyerem. Meg persze az is lehet, hogy néhányan kedvet is kaptok az útvonal bejárására, tehát megosztom Veletek, merre is sétikáltunk a mai napon. Mivel nem akartunk nagy csapattal kolbászolni a Bükkben (nem lehet mindig), szigorúan VIP tagokra hangoltunk, azaz páromra és magamra. Időközben ugyan került még egy régi, kedves túratárs Kozo személyében, de szerencsére a találkozás és a közös túra közelebb vitt általa, egy nem régen fejembe vett - nálam már szokásos "őrült" - túraterv kivitelezésében. Nagy, nemzeti ünnepünkön - lévén munkaszüneti nap - gondoltuk, zsongani fog az erdő a sok ráérő és kínjában (vagy unalmában) túrázásra induló embertől, ezért idejekorán és a megteendő táv leküzdésének minimális sikerére esélyt adva, már a 8.45-ös ómassai busszal elindultunk. Ómassáról Bánkútra a már szokásos és jól ismert jelzésen gyűjtöttük a szintet felfelé. Kozo barátomnak viszonylagos újdonságot jelentett az ösvény állapota, mivel ő még a nagy esőzések és az azok által okozott látványos földcsuszamlások és útelmosások előtt járt arra utoljára. Szóval már az út eleje kalandosra sikeredett. Bánkúton belecsöppentünk az Országos Tájfutó Csapatbajnokság őszi futamába. Mielőtt elkeveredtünk a tömegben, még bevágtunk párommal az étteremben egy méregdrágán mért forralt bort, majd az italtól, illetve annak melegétől új erőre kapva folytattunk a sétát tovább. Különleges látványban volt részünk a túra további részében, ahogyan gyermekmesébe illően az erdőben, hol itt, hol ott tüntek fel színes ruhácskába öltözött gyerekek-felnőttek, akik időnként eltrappoltak mellettünk - természetesen ránk se hederítve, viszont annál mélyebbre hajtott fejjel fixírozva a kezükben lévő genotermában lapuló térképet vagy a másik kezükben levő iránytűt. A legszebb jelenet az volt számomra, amikor egy fiúcska előttünk futva egyszercsak bevágott egy maximum csíkos vadmalacra méretezett vadcsapásra, aztán elszaladt mellettünk egy kislányka, természetesen szemből, majd őt követve (mármint a szemünkkel) az erdő fái között holmi impresszionista festő túl közelről bámult művének látványaként, hol itt, hol ott tűnt fel egy-egy színes paca a fák szürke törzsei között és robogott keresztül-kasba a leglehetetlenebb szögekben és útvonalakon. Egyszer aztán csak elfogytak - mármint a futkározók - vagy csak mi mentünk át nyugodtabb útvonalra, de hirtelen magunkra maradtunk. Persze nem teljesen egyedül, mert időnként fel- feltüntek ismeretlen szembejövők, akiket hangos és örömteli "Jó napot kívánokkal!" köszöntöttünk. Útvonalunk átvágott a Nagy-mezőn (ahonnan már téli szállásukra hajtották az egész nyáron a karámjukban és a mellett a legelőn fickándozó szilaj lipicai csikókat), majd bevettük magunkat az erdőbe, ahol a szokásos navigációs bonyodalmaim után megtaláltuk a helyes utat. Lévén, hogy már jártunk erre, figyelmünket a még a bokrokon figyelő, igaz már dér csípte szederszemekre fordítottuk és igyekeztünk kiszemezgetni közülük a még ehető állapotúakat. Véleményem szerint sikerült, bár azt hiszem bőven hagytunk az utánunk érkezőknek is. Azok pedig jöttek is, nem kis - ellenben nagy - lármával, csörtetéssel. Ez azért okozott csodálatos meglepetést nekünk, mert a saját csörtetésünk véleményem szerint kilométerekre elhallatszott, minden vadat elriasztva a közelünkből. No, de lassan eljött az ebédidő, amit a pazar kilátással rendelkező Kőkapu sziklacsúcsán költöttünk el. Itt következett be számomra a túra legviccesebb jelenete, amikor méla csámcsogásomban elmélyülve egyszercsak felcsörtetett hozzánk egy középkorú úr és megkérdezte, hogy ez már a Tar-kő -e. Azt hittem rosszul hallok és a visszafolytott, de persze azért ezerrel kitörni készülő nevetéstől némileg megfulladva adtuk meg a felvilágosítást, hogy ez bizony még nem az, de ha ezen az úton mennek tovább, akkor - bár innen is el lehet oda jutni - nagyon-nagyon sokára fognak csak odaérni. A helyzetről eszembe is jutott a klasszikus vicc elhíresült válaszmondata, miszerint "Messze van MÉG? ... Hát, MÁR elég messze..." No, de nem nevetjük ki kóbor utitársainkat ezért lépjünk is tovább. Mint, ahogy az erdőben is továbbléptünk és egy tarra vágott szakasz után lekanyarodtunk utunk célja a Hereg-rét felé. A rétre érve megtekintettük az ott lévő esőbeállót, majd amögött néhány lépést haladva felfelé, gyönyörű képeket készítettem a Tar-kő és a Három-kő tömbjéről. A jelzésen tova haladva megtekintettük a parkolóban hagyott autó hegyeket, majd az úton haladva elértük a Tamás Kútja vendégházat. Megcsodáltuk az ablakába kifüggesztett szép nemzeti zászlónkat és rövid tanakodás után - mely a visszafelé tartó útvonalat volt hivatott eldönteni - Répáshuta felé vettük az irányt. Persze a valóságban ez a "..felé vettük az irányt..." kicsit hosszabb lélegzetű menetet jelentett. Első etapként megtekintettük a nagy sikerű augusztus végi 3 napos kirándulásunk második sátorhelyén felállított emlékoszlopot (nem viccelek, valóban odaállított valaki egy vadiúj kopjafát), majd továbbhaladtunk a kék jelzésen és rövidesen elértünk egy újabb emlékművet, mely a Pazsag erdészházaknál van felállítva, közvetlenül az Óvd, védd a természetet feliratú tábla előtt és az erdő szolgálatában tevékenykedő erdészeknek, vadőröknek, erdei munkásoknak állít fába vésett emléket. Érdemes egy szál virágot - vagy más hasonló emléket - vinni az emlékműre ha esetleg arra járunk. Mi ezt nem tettük, mivel most láttunk először ilyet bükki kalandozásaink során. Az emlékművet elhagyva életemben először néztem farkasszemet egy mangalica sertés kondával. Ha nem mozdultak volna meg, bizisten megesküdtem volna, hogy egy rakat nemezszőnyeget gurított ki valaki a disznóól mögötti trágyadombra és füleket, meg orrokat ragasztott rájuk merő passzióból. A malacokat elhagyva egy fészer előtt nem kevésbé sötét tekintetű (hasonlóak a disznókéhoz) alakok rakodtak egy erdészeti zöld kisteherautó platójára/ról, de rajtuk nem nevettünk annyira, lévén túlerőben és felfegyerkezve (balta, fűrész, egyéb rönkvontatásra alkalmas hegyes erdészeti szerszámok) voltak. Természetesen az autójukkal jól elmélyítették a sáros földutat, de ott éppen nem ez volt a legnagyobb problémánk, hanem a sárga jelzés megtalálása. Miután ez sikerült, következett a Katalin völgy, mely térképünk szerint a célállomásunk előtt kialakított Kőbalta tanösvénybe torkollik. A Katalin völgy egy - no, jó nem teljesen kínzó kamra, de közel áll hozzá. Hiába, no, ezek a nők - pláne ha ilyen izgalmasak, mindig megizzasztják az embert... A dolog azzal kezdődött, hogy egy csinos kis patakon kellett átlábalni, az emelkedő indulópontjához. Aztán kiderült, hogy ez az ösvény is elvesztette valamikor a talaját és egy kisebb-nagyobb kövek tarkította vízmosásban kellett felfelé - meredeken - evickélni a kidőlt fák gyökerei és egyéb lehullott száraz ágak tengerében. Persze lehetett az ösvény (hah!) melletti hegyoldalban is haladni, de csak svájci tehenek mintájára. (tudjátok, amikor a meredek hegyoldal miatt a tehén egyik oldali lábai rövidebbek, mint a másik... különben felborul és legurul a hegyoldalon... ). Nos, végül is csak ezt a módit kellett nekünk is követni, mivel a jelzett út elkanyarodott a vízmosásunktól. Egészen odáig kanyarodott, hogy elvesztettük a jelzést. Következett némi kutatómunka, mikor ketten kétirányba el távolodtunk a fix pontot jelentő harmadik társunktól és kerestük a jeleket. Ez csak azért volt érdekes, mert az utolsó ismert ponttól mindkét általunk kutatott irányba ugyanolyan mértékben kijárt ösvény vezetett, valahová a nagy büdös semmibe... Aztán persze én győztem és kis idő múlva a jelzés is előkerült. Innen további száz métereken keresztül féloldasan megdűlve folyamatosan emelkedve törtettünk célunk felé. Persze az idő is szorított kicsit, mivel igyekeztünk elérni a délutáni buszt. Ezzel csak az volt a probléma, hogy elfelejtettem megnézni az indulás pontos idejét, ezért egyre gyorsabb tempót diktáltam, nehogy azon múljon a siker, hogy puhányságunk és ráérősségünk miatt az orrunk előtt húz ki a busz a faluból. (ekkor közeledett az óra a délután 4-hez) Azt, azonban tudtuk, hogy a következő busz csak valamikor este 9-kor indul. (Egyszer már volt "szerencsénk" ezt a kései indulást órákig tétlenül ácsorogva végigszenvedni...) Szóval a völgy teteje húzós volt... Nem is kicsit, különösen annak arányában, amit a VIP túra hölgytagja vágott a fejemhez a rohanás miatt. Aztán persze feltűntek a falu házai és a házak között a hőn áhított busz, orral a falu vége felé, üresen. Itt már a lábunk alá kerülő lejtő is segítette a haladásunkat, meg persze a falu végi temető bejárati és nyitva álló kijárati kapuja is, amiknek segítségével legvágtunk egy nagy kerülőt. A buszmegállóba érve pedig örömmel olvastuk, hogy a járat nem sokára, cirka 30 perc múlva indul, azaz belefér még egy fantasztikus tárkonyos vadragu leves elfogyasztása is, nem beszélve a megváltásként előttem lebegő, nedves ruha szárazra való átcserélésének lehetőségéről. Mindezek után frissen és üdén pattantunk fel a járműre, majd néhány kanyargós kilométer után megvert seregként, elmacskásodott tagokkal, csikorgó izületekkel kecmeregtünk le róla, de immáron a hazafuvarozó autó közelében. Összességében szép túránk volt, napsütésben is volt egy egészen kis részünk, meg rengeteg sétában a talpunk alatt aranyló avarban. Az útvonal tehát: Ómassa-Bánkút-Nagy mező-Bánya hegy-Kőkapu-török út-Hárs kút-Hereg rét-Tamás kútja-Pazsag erdészház-Pazsag lápa-Katalin völgy-Répáshuta. A táv: cirka 16-17 km, az idő: felhős , egyébként meg 9-16 óráig (durva megközelítéssel). Hasonló szépeket Nektek is! S.
TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link