TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link
Cím: CSAVARGÁSAIM
Címkék: Hegyek világa Úton Vizen Havon
Blog Beljegyzés: Téli fotós kaland a Kárpátokban Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4 /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:#0400; mso-fareast-language:#0400; mso-bidi-language:#0400;} Zöldfülű voltam még a magashegyi túrázás terén. Talán 25 évvel ezelőtt történt, hogy családommal téli autóbuszos túrán vettünk részt. A csoport síelni indult. Mi ekkor még nem rendelkeztünk sífelszereléssel, így csak ismerkedtünk a téli tájjal, csodáltuk a két méter vastag hótakaróval borított fenyőerdőt és a hófehér hegycsúcsokat. Kissé irigyeltem a síelőket, akik a hegytetőről szemlélhették a lenyűgöző hegyvidéki panorámát, majd száguldva siklottak a mély völgyek felé. Minden alkalommal cipeltem magammal a fotófelszerelésemet. Egyrészt dokumentáljam utazásaimat, másrészt élményeimet otthon megosszam másokkal is. Erőtől duzzadva - mely állapot még ma is jellemző rám - igen nagy kísértést éreztem, hogy panorámaképek készítése közben, én is magasabbról szemléljem a tájat. Családommal megbeszéltem, hogy szétnézek kicsit a környéken, mindjárt jövök. Igazi célomat aggódó szeretteimtől elhallgatva, toronyiránt nekiindultam a hegynek. 500 méteres szintkülönbség állt előttem. Az útvonalam a sípályáktól kissé távolabb, látótávolságon kívül esett. Magányosan haladtam felfelé. A hómező megfagyott teteje egy ideig még elbírta testsúlyomat. A törpefenyő övezetet elérve, csak a fenyők csúcsa kandikált ki a kétméteres hótakaró alól néhány helyen. Lábbelim pihekönnyű, szivacsos hócsizma volt. Hágóvas, recéstalpú bakancs ekkor még ismeretlen volt számomra. A Hideg ellen ugyan védett a csizmám, de egyáltalán nem tartotta a bokámat. Magasabbra érve, a kitárult panoráma és meredek lejtő egyre félelmetesebbé vált. Gyakran hátratekintve, rettegtem a lecsúszástól, de csak mentem tovább célom felé. Most kezdődött mégcsak az igazi küzdelem. Előregörnyedve, szinte lábujjhegyen haladva, a hókéreg nem bírta súlyomat. Számtalanszor betört alattam. Néhol térdig, vagy derékig süppedtem a hópaplanba. A kusza fenyőágak állandóan lerántották a csizmámat. A hó alá bújva rángattam ki és húztam a lábamra. Menetközben szuggeráltam magamat. Még csak addig a kis kiálló ágig, még csak addig a kis kőig jussak. Hosszan kínlódva, félelmemet legyűrve haladtam. Megpihenve, kesztyűmet a földre tettem, hogy kényelmesen fényképezzek. Volt nincs, a szél elfújta! Már nem sok van hátra, gyerünk! - mondtam magamnak. Találtam egy karót leszúrva, kettétörtem. Így segítettem magamnak a kapaszkodásban, bár a kesztyűt nem helyettesítette. Az idő, kedvező volt. Sziporkázott a napfény, nem volt hideg. Magasabb részeken a hó keményebben tartott. A szél és napfény formázta, sziklákra fagyott hó fantasztikus formákat alakított. Már csak a képzelet kellett a szobrok felismeréséhez. A hegy tetejéről észak felé tekintve, szívdobogással pillantottam meg a „porcukorral” meghintett Liptói Havasok tündöklő hegyláncát. Praktica gépem szorgalmasan megtöltötte a diafilm tekercset, majd elindultam lefelé aggódó családomhoz. Gyorsan haladtam. Érdekes módon a hófehér meredek hómezőn lefelé menet nem szakadtam be. Tapasztalatot most szereztem igazán, mennyire hiányos a felszerelésem és jártasságom. Csak az akaraterő hajtott tovább. 3 óra múlva szerencsésen visszaérkeztem Ezen a napon tanultam meg, hogy a hegyek főleg télen, veszélyeket is rejtenek és nem ajánlatos egyedül itt mászkálni. Már kristálytisztán emlékszem, ez a kaland nem a Retyezátban, hanem az Alacsony-Tátrában a Chopok környékén történt, de történhetett volna bármelyik magashegységben.