TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link
Cím: Dédesi-vár és Csondró völgy
Címkék:
Blog Beljegyzés: Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4 st1:*{behavior:url(#ieooui) } /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:#0400; mso-fareast-language:#0400; mso-bidi-language:#0400;} Dédesi-vár és Csondró völgy   Szokásos havi bérckereső túrám a tervezettnek megfelelően lezajlott. Újra lehetőség nyílt rá, hogy ismerős és ismeretlen túratársakkal koptassuk a bakancsunk talpát és megcsodálhassuk a Bükk hegység gyönyörű vidékeit. Természetesen került a túrába egy kis hegymászás, többeknek sziklamászással kombinálva, egy kalandos ereszkedés a meredek hegyoldalon és a sötétedő erdőben a völgy mélyén némi vizes-lucskos kalandozás, versengve az egyre csökkenő mértékű világossággal. De, kezdem az elején.   A túra meghirdetését követően izgalommal telten nézegettem az oldalt napról-napra, lesz-e vajon érdeklődő a soros bérckeresésre. Ahogy múltak a napok egyre több ismerős és ismeretlen jelentkezett, aminek természetesen roppant mód örültem. Néhány megkeresés privátban is érkezett, nem kis meglepetésemre. Aztán, ahogy az lenni szokott, volt, aki lemondta a túrán való részvételt, volt aki egyszerűen csak nem jött el. Olyan is akadt viszont, aki csak úgy betoppant szó – illetve jelzés – nélkül. A végső statisztika aztán úgy alakult, hogy 22 ember és 4 kutya alkotta a nem is olyan kicsiny csapatot, akik kíváncsiak voltak a látni és szagolnivalókra J .   Az indulás a parkolóból némileg késedelmesre sikerült, mivel mindenkit megvártunk. Kellett is a többlet idő, mivel sokan most találkoztak/tunk először és a bemutatkozások, illetve a már ismerősök közötti egymásra találások közepette szaladtak a percek. Mivel mindenki jó nevelést kapott közülünk szépen körbe álltunk, egymásnak nem hátat fordítva, úgy zajlott az ismerkedés. Ezalól csupán az ebek képeztek kivételt, akik szokásukhoz híven összevissza futkározva gyűjtötték be a hirtelen megszaporodott falka új tagjainak szagmintáit. Eközben megismerkedtünk a túra egyik jeles tagjával, Vértacskóval. Őkelme alig nőtt ki jobban a földből mint cirka 20 centiméter, de agresszívitása vetekedett egy falka veszett farkaséval. Se-perc alatt megtanulta őt kerülni mindenki a saját testi épségének érdekében… (szerencsére pórázon túrázta végig a teljes távot).   Végre mindenki együtt volt, elindultunk hát. Jól ismert, kellemes útvonalon ereszkedtünk le a Látó kövekhez, amelyek csábításának páran nem is tudtak ellenállni és felkaptattak gyönyörködni a panorámában. Mi többiek továbbindultunk a Mária forráshoz, ahol elkészült a szokásos létszámellenőrző csoportkép. Továbbmenve a S jelzésen egyre vizesebb, sárosabb környezetbe kerültünk, majd egy emelkedőn felkapaszkodva megkezdtünk a túra első térdpróbáló ereszkedését a Mártus-kő irányába. Miután az út nyílegyenesen belefutott a Vásárhely-kő aljába, úgy döntöttem, hogy nem kerülünk az út felé, hanem toronyiránt felkapaszkodunk a csúcsra. Lett is mindjárt nagy lihegés, levegő után való kapkodás és tüdőkiköpés. Miután mindenki – kivéve a kutyásokat, akik inkább a járt utat választották – felért a csúcson lévő tisztásra, élveztük a pazar napsütést és a remek időt. A csodálatos időtöltést mindössze az indulásra nógató utasításaim törték meg, amivel természetesen rögtön közellenség státuszba csöppentem. Rövidesen azonban csak felkerekedett a társaság és elindultunk a Vásárhely-kői kilátóponthoz, ahol megtaláltam az elveszett bércjelzést. Miután kigyönyörködtük magunkat a panorámában, továbbhaladtunk a dédesi vár felé. A kereszteződést elérve a többség úgy döntött felkapaszkodnak a Kisvár 594 méter magas ormára. Néhányan azonban továbbhaladtunk a vár romjaihoz, hogy onnan körbetekintve csodálkozhassunk rá a kilátásra. A rövid pihenőt falatozással töltöttük, amibe rövidesen bekapcsolódtak a sziklamászó társak is. Körbejárt néhány flaska gyümölcspárlat, elfogytak a szendvicsek, teák, gyümölcsök és megkezdtük az ereszkedést az avarral borított, faágakkal, fatörzsekkel dúsított talajú akadálypályán. A csapat felvette az ilyenkor szokásos alakzatot, azaz mindenki ment a saját feje után, időnként elesve, feltápászkodva, csúszva-mászva, a fél hegyoldalt lebontva. Mielőtt a fenti ténykedések unalmassá váltak volna, tanúi lehettünk egy bibliai jelenésnek, ahogy egyik kedves túratársnőnk fáradtan, elcsigázott állapotban megérkezve egy sudáran meredező fatörzshöz, egyetlen kézrátételes érintéssel a mélybe taszította azt, nem csekély riadalmat okozva a mellette-alatta bóklászó társak között. Teljesítményét mindenki a legnagyobb tiszteletet tükröző szavakkal díjazta, hiszen megelevenedett előttünk egy mesebeli hős a méltán rettegett erejű Fanyűvő. Még szerencse, hogy Vasgyúró és Fehérlófia távolmaradt a kirándulásunktól, különben lebontották volna az egész hegységet… (Megjegyzésképpen azért hozzátartozik az esethez, hogy a sudár fatörzs a gyökeréig korhadt volt és lehet, hogy a legkisebb szellő hatására is a mélybe zuhant volna. „…De, akkor is, egyetlen érintésre…. J !” )   A fanyűvést kiheverve tovább ereszkedtünk Mályinka irányába, majd a faluba beérve, különböző kertek alatti rejtekutakon eljutottunk a Fő térre, ahol hinta, szökőkút, medence látványa feledtette velünk az eddigi fáradalmakat. Rövidesen kihevertük az eddig átéltek hatását, aminek következtében a csapat egyik fele belekezdett a már jól ismert mantrának beillő óbégatásba, …. nem, nem az „Ott vagyunk már?! kezdetűbe, hanem abba, hogy „…De, hol a kocsma???”. Nos, itt töredelmesen be kell vallanom, hogy rájuk hagytam, keressék csak meg az illető hivatalt és a kevésbé szomjas fél csapattal elindultunk utunk leglátványosabb szakasza, a Csondró völgy felé. Mire a tényleges völgybe beértünk, már lebukott a nap a szemközti gerinc mögött. Ezzel lehet talán magyarázni, hogy a szürkületi fényviszonyok megtréfálták némely túratársunkat és a patakmederben haladva időnként belecuppantak olyan üregekbe is, amelyek biztonságos talajnak látszottak, viszont csak a tetejükön tartalmaztak szilárdnak látszó avart, ellenben a csalogató levéltakaró alatt helyenként lábszárközépig érő pocsolyát rejtettek. Mindezek azonban nem tántoríthatták el a csapatot a továbbhaladástól. Ennek eredményeképpen lassanként elmaradtak mögöttünk a pazar sziklaalakzatok, a zúgók, vízesések, mohatelepek, az Ámor forrás és az Odvas kői barlangszállás. A szállás mellesleg foglalt volt, mások is kihasználták a remek túraidőt és bátrabbak is voltak, már ami az erdőben való éjszakázást illeti. Bár, ami késik, az nem múlik, sor kerülhet még ilyen túrára is…   A völgyből kiérve átvágtunk a tavalyi vihar okozta tisztáson és lassacskán megérkeztünk újra a Mária forráshoz. A közeli kulcsos házban valamiféle összejövetel zajlott, talán valami boszorkány gyűlés, tekintve, hogy csak élemedettebb korú hölgyeket láttunk belépni az ajtón, ezért aztán továbbálltunk a környékről. (különösképpen mivel volt köztünk egy Jan(cs)i, a sok csinos túratársnő pedig felért megannyi Juliskával….) Mire odaértünk a parkolóban hagyott gépkocsikhoz teljesen leszállt a sötétség. A csapat sietősebb része gyors búcsúzkodás után iziben autóba vágta magát, míg mi többiek – pusztán logisztikai okokból – megvártuk a társaság maradékát, akik lassan érkeztek. Az utolsó párostól már útközben búcsúztunk el, mivel a hideg végül indulásra ösztökélt minket is. Előtte azért még megcsodáltuk a pompás égi jelenségeket – csillagok, Hold, magasan szálló repülőgépek, egy UFO – majd átadtuk magunkat a motorból áradó duruzsolásnak és a finom melegnek.  S. Köszönöm mindenkinek, aki velem túrázott, hogy itt volt és élvezte a késő őszi táj szépségét és a váratlan jó időt, valamint, hogy társaságot biztosított ehhez a kis kalandozáshoz.