Az Óperencián innen, Semmeringen túl található a Nagyon-Keleti-Alpok gyöngyszeme, a Veitschalpe. Az útikönyvek a Schneeberg és a Rax leírását követően Semmeringnél rendszerint ugranak egyet és a Hochschwabbal folytatják, de még az „Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben” is elintézi annyival, hogy a környező magaslatokról állati jól néz ki – ami csak eggyel több okot szolgáltat arra, hogy foglalkozzunk egy kicsit a Veitsch-csel.

Mert ok számtalan további van még. Például a táj szépsége, az itt élő talpraesett népek kedvessége… de a legnyomósabb érv, hogy a hely Tiger barátom (a továbbiakban Tigris, mert én úgy hívom) egyik kedvence. Elmondom, hogy miért:

Großveitsch település minden év júniusának végén megrendezi a Veitscher Grenzstaffellauf nevű versenyt, melynek során 3 fős váltók körbefutják a falu határát. Az Alpokban vagyunk… Az 54-56km-es távon 2200m a szintkülönbség fel és ugyanannyi lefelé. Igen kemény, combos terepen. (A résztávok egyébként 18,5km, 15km, 21,5km, évről évre kisebb változtatások vannak az útvonalban, hegyomlás, ez-az miatt.)

Három éve a Tigris is elindult itt, egy váltó első embereként. Annyira megtetszett neki, hogy a következő évben, tavaly előtt, az első szakasz lefutása után végigfutott még – csak a gyönyörűség kedvéért, versenyen kívül – a második szakaszon is. És közben végigfotózta a futást, s ezeket a képeket láthajuk éppen. Tavaly pedig ezüstérmes lett a váltójuk.

A hivatalosan „ultramaraton” besorolású versenyt egyébkén olykor kenyaiak szokták nyerni, olykor meg olyan hideg van – mint tavaly – hogy ráfagyott a futókra a póló…

Azt azért el kell mondanom, hogy bár a verseny helyi szervezésű, de nem amatőr. A legkomolyabban megszervezik a versenyzők szállításától a fürdésig az összes részletet, a szuvenírcsomagjuk is figyelemre méltó, az „amatőr” szervezés legfeljebb abban mutatkozik meg, hogy a frissítő pontokon házi süteményeket is kínálnak a versenyzőknek. Idén rendezik majd 25. alkalommal, 2011. június 25-én. Biztosan hét országra szóló jubileumi rendezvény lesz az!

S van még egy fontos pozitívuma a helységnek, amiről egy éles szemű és nagy lényeglátással megáldott nyergesújfalui futó barátunk egyik nyáron halaszthatatlan sürgősséggel, SMS-ben értesítette ásotthalmi futó barátunkat: „Itt még a focipályán is krimó van!”

Nohát, ennyi nagyszerűség láttán előre látható volt, hogy a Tigris egyszer turistaként is megjelenik a hegyen. Erre közvetlenül a 2009-es fátrai túlélőtúránk után került sor, március végén. Bombay Zsoltékkal (szintén túratárs) ment. Zsolték túrasível, a Tigris hótalppal, lefelé meg snowboarddal, de hatalmas hó volt (estek-keltek) és nem láttak semmit a ködben-hóviharban.

Nálam meg csak gyűltek-gyűltek a veitschi hírek, képek, s mivel egy kis hótalpazásra én mindig kapható vagyok (Dolfi kapitányról nem is beszélve), nyitott kapukat döngetett a Tigrisnek az az ötlete, hogy újévre menjünk Veitschbe.

2-3 héttel az indulás előtt beraktam a kedvencek közé a veitschi webkamerák képét, meg a Veitsch-Brunnalmi sípálya időjárás előrejelzését, aztán csak hergeltem magam az útra.

És végre elkövetkezett a Karácsony, a Szilveszter (r0t0 szerint Kari+Szilvi), majd felvirradt Újév napja. Illedelmesen belapátoltam otthon a lencsefőzelékemet, megettem a malacot, majd felnyaláboltam a kutyát, s elrobogtunk Győrbe a Tigrishez. Másnap ötkor keltünk, hat körül elindultunk és kilenc órakor megálltunk a brunnalmi sípálya parkolójában, ami ekkor még szinte üres volt, 15 percen belül viszont tele lett, mert a pálya 9-kor nyit.

A hegy – felhőben. Na, talán majd javul az idő. Kisebb hidegfront betöréséről beszéltek, meg a Dunántúlon napsütésről. A környékre eredetileg, hószállingózást, majd ehelyett hózáporokat jósoltak. Egyelőre a szállingózás működik.

Elindulunk tehát fölfelé, kezdetben a sípálya szélén, majd a pályától balra elkanyarodva az erdőben, a hegy fennsíkja felé. A Veitschalpe földrajzilag az Északi-Mészkőalpokhoz tartozik és a Hohe Veitsch a szomszédaihoz hasonlóan egy szép nagy mészkőtábla, egy fennsík, amely a déli oldalán meredek fallal szakad le a Mürz völgye felé. Erre a fennsíkra fogunk feltalpalni, konkrétan a síkon álló, a meráni grófhoz címzett turistaházig, meg vissza. A Pflanzlhüttétől (1040m) a Graf Meran Hausig (1836m) és vissza, összesen 8 kilométer. Nyáron semmi az, 2 óra a kiírt menetidő (oda). Téli viszonyok mellett azonban adódhatnak nehézségek.

(A „meráni” grófi/hercegi előtagnak egyébként semmi köze nincs az Ortler környékén, Dél-Tirolban levő Meran/Merano városához. A tenger-meer szóból ered, „tengermelléki”-t jelent és arra utal, hogy a cím viselője az Isztriai-félszigetet birtokolja. Ez annyiban persze mindegy is, hogy a két hely szinte egyformán messze esik innen.)

Először keményre síelt havú erdei úton haladunk, majd befordulunk az erdőbe. Itt felvesszük a hótalpakat.

Ahogy ritkul az erdő, sűrűsödik a hóesés.

Elhagyjuk a sífelvonó felső állomását (1430m)

Felfelé haladva a hegyoldal egyre meredekebb lesz és egyre többször csúszunk vissza. Haladunk-haladunk, de valahogy nem az igazi. Elérjük a sziklafalat, a kőre festett „Wandl 1620” felirat tájékoztat arról, hol járunk. Itt hóvihar kerekedik a tiszteletünkre. Nem „nagy üdő”, csak „meglehetős”, különösen a meteorológia által ígért konszolidált időjáráshoz képest. De rövid távon ki lehet vele egyezni.

Itt már utolérnek minket túrasízők. Lejjebb, a rendes, mély és kemény hóban nem számítottak ellenfélnek, itt viszont ők valamivel jobban boldogulnak, habár nekik is vannak nehézségeik. Egyre több. Nekünk meg pláne, mert lépten-nyomon visszacsúszunk a hegyoldalon. Ugyanis nem a hó jeges, azzal boldogulnának a hótalp karmocskái, sőt az enyémen még két nagy, lapátszerű visszacsúszást gátló fog is van. Itt az a dolgok rákfenéje, hogy a sekély hó alatt jégpáncél van. Azzal pedig a hótalp nem tud mit kezdeni. Szemből nem lehet vele áttörni a jeget, oldalazásra szintén csak hóban alkalmas, a jeget viszont hiába rugdalom, lepattanok.

Eszembe jut, hogy otthon egy pajzán gondolat erejéig megfordult a fejemben, hogy hozok hágóvasat. Tavaly februárban a Nagy-Fátra volt ilyen, hogy csak hágóvassal volt járható, s márciusban jött csak rá a nagy hó. De nem hoztam, sőt meg sem említettem a Tigrisnek, pedig hágóvassal itt vidáman mehetnénk most. (Nem akartam én lenni az a megmosolygott „h...gyerek, aki hágóvassal grasszált a Veitschen”.) Elaltatták éberségemet a webkamerák havas képei, meg a sípálya hóadatai, meg a hiúság. Most jóval a sípályák meg kamerák fölött járunk és a hótalppal haladni kínszenvedés, mert nem olyan nagyon egyszerű visszacsúszva talpon maradni, valahogy megállni, nem kicselezni egyik irányíthatatlanul mozgó lábunkkal a másikat. Aztán lehet újra nekifeszülni, elindulni… Igyekszem minden súlyomat a síbotokra terhelni, több-kevesebb sikerrel. A hegy pedig egyre meredekebb.

Dolfi kapitány; lelki társam

Haladunk-haladunk. Nem adjuk fel! Nem azért vezetek oda-vissza 1100km-t, hogy feladjam. Aztán észreveszem, hogy fölöttem 100 méterrel a túrasízők is nagyobb gondban vannak. Konzíliumra gyűlnek, a „hogyan tovább” kérdésében. Ez elgondolkodtat: ott még nehezebb? (Az volt.) Nekem ugyanitt kell lejönnöm, ugyanezzel a felszereléssel. A Tigris ebben a tekintetben más helyzetben van, más szempontokat kell mérlegelnie, mert ő ott fog lemenni, ahol a sízők, a tőlünk most balra eső kuloárban. Az is jeges, lehet hallani, ahogy korcog-serceg a lesiklók léce alatt, de mégis síelhető, ott mindig több a hó. Én viszont ott nem jöhetek a kutyával. Be kell látnom, ha nem én akarok a hegy napi attrakciója lenni, akkor vissza kell fordulnom, hiszen lefelé menetben még rosszabb lesz a helyzet, semmi nem állít meg. Hótalpban nem lehet tobbogánozni, csak pofára esni, mert szöges a talpa, orra. Jó esetben csak látványosság leszek, rossz esetben hír … és törött karral vezethetek hazáig.

Elbúcsúzom a Tigristől, kb. 1700m-en. Ő felmegy a házig (vagy ameddig tud), s a sífelvonó felső állomásánál megvárjuk egymást.

A lefelé menet gyötrő rémálom volt, de végül csak egyszer feküdtem el, épp egy csaj előtt. Mögötte szerettem volna, mert láttam, olyan meredek rész jön, ahol el fogok esni, de ő megállt beszélgetni, aztán odagyökerezett. Hosszan beszélgettünk "a vadnyugaton széles körben elterjedt angol-német keveréknyelven" a kutyáról, meg a hó állapotáról, lehet-e csúszni hótalpon, meg ilyesmik. Én félreálltam neki, hogy el tudjon menni mellettem, ő meg nem ment el, mert a társai hátrébb síkötést szereltek. Miközben beszélgettünk, Dolfika mellettem néhány négyzetméterről elhemperegte a havat. Akkor láttuk, hogy gyakorlatilag egy szép, hullámos jégpáncél borítja a hegyet a gyephavasi régióban, azon van az 5-10cm hó. Ezt jó lett volna előre tudni.

Egyébként senki sem tudta. Minden második szembejövő azt kérdezgeti, hogy milyen a hó állapota fent? A válaszom lesújtó. (A szembejövők másik része szokás szerint Dolfika családfáját kutatja.)

Aztán továbbmentem és ahogy megjósoltam, el is estem. Aztán sok megcsúszással és azzal az egy elhemperedéssel megérkezem végre a biztonságos zónába, a sífelvonó felső állomásához. Ide beszéltük meg a találkozót a Tigrissel.

A várakozás idejét lakomával töltöm: jóféle hazai PG tea citromosan, meg két szelet „harákli”. A szlovák enciános-édelvájsztos Horalky ostyaszeletet hívjuk mi szép magyarosan haráklinak. Metróban lehet kapni, de persze nem a többi nápolyinál, hanem a pékáru osztályon, a lengyel teasüteményeknél. Három nagy előnye, hogy kiadós, hogy jól bírja a hátizsákot, hogy könnyebb harapni mint az átfagyott Mars csokit. És van egy negyedik is: ha véletlenül elviszi a szél a papírját, senki sem gondolja azt, hogy magyarok szemeteltek, hanem, hogy a szomszéd. De nem viszi, mert vigyázok, hogy ne vigye.

Hamarosan besiklik a Tigris is. Csak egyet esett, ő is fenékre, a kuloárban. Azt mondja, az volt az igazi, amikor 2009-ben jöttek le, és a totális ködben semmit sem láttak, estek-keltek a sízők a fordulókban akkorákat a hatalmas hóban, hogy jaj! A fölfelé útja egyébként az elválásunk után még lidércesebb volt, és fönt ez alkalommal sem látott semmit, viszont nem volt nagy a hó. Megsimogatta a macskát, aztán elindult lefelé.

Megmutatom, mekkora volt a hó, amikor 2009. március végén jártak itt. Ekkora:

A Tigris is eszik pár falatot, aztán elmegy a sípályára csúszkálni, mi meg Dolfikával az erdei úton lekocogunk a parkolóba. Míg elpakolok, kivakarom az autót a hóból a Tigris csúszik kettőt, majd hazaindulunk. Sopron környékén figyelmeztet, hogy ha minden szabályt betartok, akkor sosem érünk haza. Értek a szóból és higgadt skandinávból némileg mediterránabb üzemmódra váltok. Kirakom őt Győrben, aztán irány haza, Pécsre. Út közben azon morfondírozok, hogy hány nap kellene egy nyári, Veitsch-csel egybekötött Hochschwab kirándulásra? Félkilencre haza is érek.

A terület nyári és téli térképe

Jó egy ilyen Tigris... másnap délben már azzal jön, hogy márciusban elmehetnénk pár napra a Nagy-Fátrába.

Már megint? Naná!!!

Jaj, csak a zsebpénz lenne több!

Címkék: Veitschalpe Mészkő-Alpok Hótalp