A szomszédomban van egy óvoda, egy teljesen hétköznapi intézmény, legalábbis az volt, amikor még én és a gyerekeim is oda jártak. Reggel jöttek a szülők gyalogosan, kerékpárral, télen szánkóval, hozták a kis lurkókat. Néhányan autóval is, de ez volt a ritkább.

Mára ez megváltozott. Nekem, úgy tűnik, szinte kizárólag mozgássérült gyerekeket hoznak, rokkant szüleik. Szigorúan csak autóval (no, jó néhányan még gyalog) és minél közelebb a kapuhoz, mert mi lesz szegény kicsikével, ha 20 vagy urambocsá, félelmetes 50 méteres távot kell megtenni gyalog.

Nem régen újították fel az épületet és a kerítést is. Míg a felújítás tartott, nyitva volt a nagykapu. A vezető óvónő kifejezett tiltása ellenére beálltak az ajtó elé. „Nehomááá a főődre léépjön az a gyerök, mee rögvést eekapja az vízibetegségöt ami máán a Szaboóbaktert is mögviseette!” Míg a benti ruhát ráadta a gyerekre, a teherautó ott dudálgatott, mert nem tudott beállni az építőanyaggal. Arról már nem is érdemes szólni, olyan közel állt az ajtóhoz, hogy a többi szülő is nehezen tudott bemenni tőle. Reggelente sokszor nem tudok kiállni, ha autóval mennék, mert beállnak a kapubejárómba, holott az utca túloldalán rengeteg szabad hely van, de az meg legalább 5-6 méter plusz. Van olyan szülő, aki az óvodától nagyvonalú becslés szerint sem lakik messzebb, mint száz méter, de a gyereket autóval hozza el, azután hazamegy. Nooórmááális???  Átneveztem az intézményt, innen a blog címe. Állandó probléma a szemetelés is, papírzsepi, cigarettás doboz reggel, szalvéta, uzsonna maradék délután. Ha észreveszem és rászólok, még fel van háborodva, vagy egyszerűen csak megjátssza a hülyét. Bár lehet, hogy nem is nagyon kell megjátszani neki? Úgy tesz, mintha véletlenül veszítette volna el. Az, hogy bocsi hibáztam vagy ilyesmi, még véletlenül sem hangzik el. Igaz a mondás: fejétől büdös a hal! Ezt látják honatyáinktól, akik soha semmivel kapcsolatban nem ismerik el a felelősségüket. (Igaz egyszer kikerült egy felvétel arról, hogy elQrtuk, de az csak arra vonatkozott, hogy kiderült a hazugság.) Az emberek csak azt teszik, amit a vezető elittől látnak. Kissé kisiklottam, térjünk vissza az eredeti témához.

Nem régen mikor még én is óvodás voltam, az volt a szokás, hogy egy héten legalább egyszer (ha jó volt az idő többször is) az óvónénik kíséretében lementünk a közeli (kb. 1 km.) rétre a patakhoz és néhány órát ott játszottunk. Nagyon élveztük, mikor kiszabadulhattunk, és önfeledten játszhattunk a szabadban. Kézbe vehettünk kígyót, békát, bogarakat. Növényeket, állatokat ismertünk meg és mozogtunk, mozogtunk, mozogtunk. Sokkal jobb volt, mint a kopár óvodaudvaron.

Utoljára néhány éve (kb. 8-10) fordult elő ez a dolog, de a szülők panaszt tettek az óvónő ellen, mert néhány gyereknek sáros lett a cipője és a ruhája is kissé. Sőt talán leprát, tularémiát, lépfenét, meg ki tudja mi mindenféle csúnya kórságot, összeszedhetett volna az a gyerek! Csoda, hogy nem falták fel ott a réten azok a félelmetes csigák, katicák és más rémséges szörnyetegek.

Nagyanyám vezetésével délutánonként gyakran lement a család vadsóskát szedni. Gyerekfejjel nem értettem, mire kell a vadsóska, mikor ott van a konyhakertben a szép nagylevelű sóska. Ma már értem, tudom, nem a sóska volt a lényeg (igaz finomabb, mint a nemesített), hanem az, hogy kimozdul a család, elbeszélgetnek, sétálnak kicsit, levezetik a napi munka után felgyülemlett feszültséget. Valószínűleg ezek a kiruccanások és később 6-7 éves koromtól az édesapámmal történő gombászások, voltak meghatározóak számomra.

Manapság már a városon belül is busszal viszik a gyerekeket. Már az iskolások sem futnak tornaórán egy kört a háztömb körül, mint régen. Úgy hallottam már egyáltalán nem futnak. Mi lesz a következő generációkkal, ha így nevelkednek? Van róla egy látomásom. Sokkoló!

Pedig sokszor elég csak egy icipici lökés ahhoz, hogy megmozduljon, elinduljon valaki.

Több kedves történetem van erről olyan, amire mindig szívesen emlékszem és többet ér számomra minden pénznél, dicséretnél.

Nagyjából tíz éve történt, akkor még aktívan sportoltam, persze nem érmekért hisz a versenysporthoz már öreg voltam, de a mozgás öröme és a jó közösség, a csapat ott tartott. Jól esett a küzdelem (főként a földharc a lányokkal ), igaz a fiúk gyakran legyőztek, mert már lassú voltam hozzájuk képest, de ennek ellenére élveztem. Egyébként a kicsiket, kezdőket oktattam a dojoban az alapokra, én voltam a túrafelelős, nagyoknak a dobózsák és sok egyéb. Nyáron mikor nem volt iskola és versenyek, szinte minden hétvégén szerveztünk valamit. Olyankor általában megpróbáltuk a szülőket is bevonni, viszonylag sikeresen, mert a gyerekek otthon mindig elmondták élményeiket. Ez csapatépítő jellegű volt, nagyon összekovácsolta a társaságot.

Egy májusi napra kissé nagyobb túrát terveztem, természetesen bográcsozással. A felnőtteknek 20 km. A gyerekeknek még egy kis kiegészítő túra, játékkal, fürdéssel a tónál (kb. 4 km.) amíg a felnőttek főznek. A két csapatból és a szülőkből álló társaság legalább 50 főre rúgott. Volt egy eléggé túlsúlyos anyuka a csapatban aggódtam, hogy nem fogja bírni. Odafelé nem volt gond, visszafelé azonban már látszott erősen kínlódik. Eléggé szétszóródott a csapat, még Bobi kutyám sem tudta összeterelni, de azért beértek a felnőttek is némi késéssel. Sensei megjegyezte négyszemközt – Szerintem ő nem jön többé velünk kirándulni! – Én is azt hittem. Hétfőn az edzésen már ott volt kislányával. Szünetben odajött hozzám és így szólt: - Tudja Gyuszi én úgy elfáradtam, azt hittem belehalok, de olyan jó volt! Ha lehet, legközelebb is megyek! - Jött is, és noha mindig megkínlódott, azért látszott rajta nagyon élvezi, rákapott az ízére.

Egy másik történet szintén akkoriban játszódott. A szomszédos városban is tartottunk edzéseket. Egy alkalommal bejött egy anyuka 9-10 éves fiát terelgetve, vagy inkább vonszolva. Hallotta, hogy a judo fegyelemre nevel és egy kis mozgás sem ártana a gyereknek. Bence személyében egy igazi Duli-fuli került a csapatba. Rémesen lusta volt és mindenféle mozgástól mereven elzárkózott, mindent utált, mindentől fájt valamije és úgy tett mintha ott sem lenne valójában. Valószínűleg szülei válása viselte meg, jártak vele egy darabig pszichológushoz, de nem sok eredménnyel. Már az első héten látszott, nem lesz egyszerű eset, nehéz lesz bevonni a munkába. Édesanyja vonszolta edzésekre. Néhány hónap után azért már látszott, hogy kezd beilleszkedni, már megcsinálta, a gyakorlatokat, részt vett a játékokban és a rá kiszabott büntetéseket is végrehajtotta. Eleinte nem büntettük csak megpróbáltuk úgy bevonni a dologba, ne tűnjön fel, hogy részt vesz a munkában. Játékosan könnyedén. (A büntetés általában min. 20 fekvőtámasz, vagy felülés volt. Súlyos esetben 50-100, vagy feleannyi egykezes, illetve negyede két-három ujjon.) Azért később is ő maradt a lógós, de már szívesen, (egyedül!!!) jött edzésre, látszott rajta, hogy beilleszkedett és élvezi a munkát. Pedagógus édesanyja, nagyon hálás volt, mert sokkal kezelhetőbb fegyelmezettebb lett a gyerek és a tanulmányi eredményei is javultak. Néhány évvel később megszüntettük abban a városban az edzéseket, mert nem tudtuk (anyagi okokból) fenntartani a dojót. Bence kikerült a látókörömből. Csak annyit tudtam róla, hogy 6 osztályos gimibe jár és jó tanuló. Egy nyári délután hazafelé autóztam és egy ismerősnek tűnő arcot, láttam meg az egyik buszmegállóban. Bence volt az. Megálltam visszatolattam. Beült beszélgettünk, megkérdeztem haza vigyem-e. – Ne még nem haza megyek, csak a régi iskolába edzésre! – Nagyon meglepett, ugyanakkor hihetetlenül jólesett az a tudat, hogy ebben a mi munkánk is benne van. Miután megszűnt a dojo mozgáshiánya volt és keresett magának valami sportot. Teljesen egyedül önszántából! Karate edzésekre járt és szemmel láthatóan örült, hogy mehet, mozoghat, sportolhat. A kissé duci zárkózott kisfiúból jó felépítésű izmos, magabiztos kamasz lett. Iskolatársaival szívesen és gyakran jár kirándulni, túrázni is. Emlegette az egyesületi túrákat, meghatározó élményt jelentettek számára.

Remélem, nem untattalak benneteket!

Címkék: Megyula Túra