Szép, ide-oda kanyargó erdei ösvényen haladok felfelé. Előveszem túrabotjaimat és segítségükkel
kapaszkodom. Néhány kilométer után présházakhoz jutok fel, amik közül sokat már nyaralóvá alakítottak.
Egy paddal, tűzrakóhellyel ellátott kilátóhelyen, gyönyörű rálátás nyílik a tanúhegyekre, és a kéken
csillogó Balatonra.
Leülök és hagyom, hogy körbevegyen a tájból áradó nyugalom.
Soha nem foglalkoztam vele, hogy a tanúhegyeket miért nevezik úgy ahogy. De most megtalálom rá a választ
útikönyvemben, rövid keresgélés után. A tanúhegyek teteje, felszíne nagyon kemény kőzetből áll, ami
mutatja, tanúskodik róla, hogy sok millió éve milyen magasan húzódott a talajszint.

A pihenő után ereszkedni kezd utam, és nemsokára megérkezem Lesenceistvándra.
Rögtön a falu szélén két közmunkásba botlok, akik csordultig telt kukák, és mellé dobált rengeteg
szemét mellett állnak.
"Ezt a szépséget nem akarod lefotózni?" - kérdezi barátságosan az egyik, a nyakamon lógó fényképezőgépet
látva.
"Nem igazán látom szépnek." - felelek.
Eldumálgatunk köztisztasági kérdésekben, meg mindenféléről:
"Láttál valami vadat?"
"Nem."
"Gombát?"
"Nem."
"Nem unalmas az erdő egyedül?"
"Nem." - válaszolgatok.
Aztán parázs vita alakul ki a két úr között, hogy a Fapados vagy a Fatehén kocsmában van-e a kékpecsét,
és hogy mikor nyitnak.
Megkínálnak vörösborral is, de mivel ma még vezetni fogok, így udvariasan visszautasítom, majd el is
búcsúzunk egymástól.
Megérkezem a Fapados kocsmába, amit épp zárva találok. A kocsma ajtaja felett hungarocellből kivágott,
és nagyon precízen megfestett kéktúra jelvény másolat díszeleg. Tényleg jól megcsinálta a művész
annak idején. Elindulok a közeli Fatehén felé, de meggondolom magam, és visszafordulok az előző helyre.
Leülök az egyik padra és megvárom a nyitást. Minden van ami egy túrázónak kell. Árnyék és artézi kút.
Lepakolok, leveszem bakancsomat és a kút hideg vizében megmosom a lábam. Jó érzés.
Továbbra is mezítláb mászkálok, nem veszem vissza lábbelimet.
A kocsma padjainak érdekessége, hogy az út túloldalán vannak. Nem nagy forgalmú út, de mindenképp
érdekes megoldás.
Megérkezik egy szőke, teltkarcsú lány, aki elkezdi kinyitni a kocsma hátsó bejáratát, de mivel mobilozik,
mindent egy kézzel kell csinálnia. Leteszi táskáját az egyik kukára, előkotorja belőle a kulcsot, majd a
lakattal bíbelődik. Bűvészeket megszégyenítő kézügyességgel használja szabad kezét. Bentről kinyitja a
főbejáratot, leteszi a jó nagy lábtörlőt az ajtó elé, valamilyen reklámtáblát szétnyit és leteszi az
út szélére. Mindezt még mindig egy kézzel.
Nem rontok rá, várok pár percet mielőtt belépek, és kérek egy kávét. Már nem mobilozik.
A kávéscsészével a kezemben ismét átszelem az utat, és visszaülök a padra. Az álmos kis településen
nincs nagy mozgás. Hüsölök az árnyékban. Kis idő után egy idős bácsi ül le a szomszéd padra, fröccsel
a kezében, és beszélgetni kezdünk. A bácsi erősen dadog, de nagyon vidám embernek tűnik. Erősen kell
koncentrálnom, hogy mit is mond. Jönnek még páran és leülnek a közelünkben.
Hirtelen, jó nagy hangerővel felcsendül a Híd a Kwai folyón című film jellegzetes fütyülős dala.
Kérdően nézek körbe, és észreveszek egy rozzant teherautót, ami szódavizet árul. Onnan jön a muzsika,
jelezve, hogy aki szódát akar az rohanjon. Nagy divatja lehet a településen az ilyen hangosbemondós
promócióknak, mert pár perc múlva befordul egy autó az utcába, és hasonló módon veri fel az környék
csendjét. Nagyon lassan halad el mellettem, de olyannyira recseg a hang, hogy konkrétan egy szót sem
értek, hogy mit reklámoz, vagy árul. Mindegy, arra jó volt, hogy a környék összes kutyája üvölteni
kezdjen. Kb. másfél óra pihenés után, ismét belebújok bakancsomba, és búcsút intve a társaságnak tovább
indulok. Még mindig kora délután van.

Néhány száz méterre van a következő falu Lesencetomaj, aminek helységtáblája alatt érdekes
településcímert találok. A képen egy nyíllal átlőtt nyakú állat van. Én oposszumra tippelek, de mivel
ezt a fajt nem mondanám őshonosnak a Kárpát-medencében, így ezt az ötletet hamar elvetem.
Mint utóbb kiderült, egy medve látható a címerben.
A falut elhagyva, eddigi összes kéktúrám talán legsilányabb szakasza következik. A 77-es főút szélén kell
begyalogolnom Tapolcára. Semmi szépség, látnivaló. A hőség miatt megintcsak leveszem felsőruházatomat, és
bekenem magam naptejjel az út szélén állva, de mielőtt rám dudál vagy megáll egy kamionos, tovább sietek.
Feltűnik Tapolca külterületét jelző tábla, és kísérőmül szegődik egy-egy tömör betonfal az út mindkét
oldalán. Egyre jobb.
Megérkezem a vasútállomásra, ahol előző nap reggelén a kocsimat hagytam. Bepakolok, pecsételek a
füzetembe, majd alsónadrágra vetkőzve zuhanyozni kezdek egy flakon vízzel, a kocsim mögött. Mikor máskor
jönne a helyi busz utasokkal, ha nem ekkor?

Közben eszembe jut, hogy elfelejtettem ebédelni. Délután fél 4 van.
Kocsival kicsit közelebb megyek a belvároshoz, sétálgatni, fotózni kezdek.
Tapolca egy hangulatos kisváros, 16 ezer lakossal. Fő látványossága a település közepén lévő Malom-tó,
valamint a Tavasbarlang. A barlangot 1903-ban fedzeték fel kútásás közben, Németh Ferenc, és Bíró Gyula
kőműves-kútásó mesterek. A bauxit-bányászat miatt sokáig eltűnt a víz a barlangból, de a bányászat
befejezése után, helyre állt a vízszint, és csónakkal látogatható a terület.
Találok egy étkezdét, kicsit kiljebb a belvárostól, és a szép kerthelyiségben ülve, eszek egy hamburgert.
Mivel kezd beborulni, visszasietek a kocsimhoz, és bevásárlás után eluatózom Badacsonytördemicre.
Körbe vezetek a parton, hátha le tudok menni a Balatonhoz, de reménytelen. Beépítve, sűrű nádas vagy
fizetős strand.
Végre találok egy mólót, ahová besétálva megcsodálhatom a kissé viharos tavat, és az egyre nagyobb,
partnak csapódó hullámokat.
Nem messze Egry József, a Balaton festőjének szobra áll. A szóbeszéd szerint, mikor felkereste egy
küldöttség miniszterrel együtt, hogy átadjanak neki egy állami kitüntetést, a tájat mindig csendesen szemlélő
és épp horgászó művész, többszöri megszólítás után is, csak hátraszólt halkan: "Pszt, harapnak a halak."

Visszafelé már az úgy nevezett Római úton vezetek, ahol minden a borászkodásról szól. Présházak, borkóstoló
helyek.
Az út végén találok egy nem puccos borozót. Leteszem a kocsit a vasútállomáson, ahol majd este aludni
szándékozom, és visszagyaloglom a borozóba. Szemerkél az eső, és fúj a szél.
Beszélgetünk kicsit a  tulajjal és feleségével, majd néhány perc csend után, megosztom velük aznapi
bölcsességemet:
"Idén már vége a kánikulának."
Visszagyaloglom a kocsihoz, és épp a hálózsákomat rendezgetem, mikor az autóablakon keresztül azt veszem
észre, hogy egy róka néz velem farkasszemet. Aztán faképnél hagy. Az előző napok szegényes vadállat
felhozatala miatt, amit pár gyík és néhány veréb látványa jelentett, üdítően hat rám ez a váratlan
találkozás. Igaz, inkább az erdőben számítottam ilyen élményre, nem egy vasútállomáson, de így sem rossz.

A holnapi terv: reggel vonattal Tapolcára, majd gyalog vissza Badacsonytördemicre.

Folyt.köv.