Istvánnal és a nászutasokkal még felrobognék a közeli 1662m magas, attraktív Jaram (a.m. iga, járom) hegyre. Szedjük a lábunkat erősen, mert nagyon feketék már körülöttünk(!) a felhők, mire az erdőből egy újabb aknamezőnél kiérve megkezdjük a kapaszkodást a Tikvice és Jaram közötti nyeregbe, majd onnan a csúcsra. Lépésről lépésre bontakozik ki mögöttünk a Malovan fenséges panorámája, de az eső is egyre sűrűbben szemerkél, és egyre több villámot látunk a távolban.

A csúcs előtt 100 méterrel meg kell állnunk. Felvesszük az esőcuccokat. A szakadó eső hamarosan jégre vált. Bő tíz percig álljuk a sarat, de amikor már minden irányból csapkod az istennyila, senkit nem kell győzködni, hogy engedjük el ezt a dolgot – 100 méterre a csúcstól – és spuri lefelé innen! Ez a hegy aztán tényleg megvár bennünket – hiszen a táj is, a szállás is annyira jó helyen van, annyi potenciális túracélpont van még a közelben és annyira szeretnek itt minket, hogy – ide még úgyis visszajövünk. A Jaram pedig 2 kilométerre van a szállótól, szóval akár reggeli előtt is belefér, ha valaki nem tud aludni és ha nincs köd.

Szakad a jeges eső, folyik a víz az úton, a lábszáron, szörcsög a bakancsokban. A liftben jelentős tócsa marad utánunk, de a forró fürdő hamar helyre hozza a lelki egyensúlyunkat. (Szaunázhatnánk is, de az sosem fér bele a napba.) Judit is jó hírekkel vár. Ma reggel ugyanis – a várható jelentős zaj miatt – felköltöztünk a harmadikról az ötödik emeletre, mert odalent az étteremben 260 fős lakodalom lesz. Ha nem ragaszkodunk hozzá, akkor ma nem főznek nekünk külön, hanem végigehetjük a lakodalmi menüsort. Hát… legyen… Mivel azonban vacsoráig még sok időnk van, az előző nap Donji Malovan-ban, a hegy lábánál vásárolt juhsajtból készült és sonkával, ajvárral tuningolt szendvicskatonákkal hangolódunk jobb létre.

Másnap este is lakodalomban voltunk, így nyugodtan elmondhatom, hogy a hercegbosznai lakodalomban egészen későn vacsoráznak, mintha a ramadánhoz lenne igazítva az evés – pedig hát katolikus horvátokról van szó. Este hét-nyolcig oda sem ér a menyasszony a vacsorahelyre – nem tudom, hol tekereg – aztán beszélnek meg táncolnak, sokáig. Utána a zenekar eljátssza a "János bácsi a csatában"-t, majd imádkoznak, azután a horvát himnusz jön – az összes versszakkal – és csak azután jön a kaja. Addigra már fél tíz is lehet. Szerencsére minket nem koplaltatnak ilyen sokáig; a különteremben este nyolctól 3 pincér sürgölődik körülöttünk, és nem a szokásos ráérős tesz-vesz ügyintézéssel, hanem pörgős, mondhatnám, hogy szenvedélyes felszolgálói stílusban. Pedig az emberek ugyanazok, akik reggel, meg tegnap este. A világszép pincérnő szoknyában… rabolja a szívemet megint. Maga a menü, és az ízvilág egyébként nem sokban különbözik a nálunk szokásostól: marhahúsleves után jobbára panírozott sültek, majd az édesség. Aztán asztali beszélgetés – a helyi menedzser bevonásával – majd a horvát himnusz után, mikor a násznép végre enni kezd, mi nyugovóra tértünk.

Reggel megint totális köd. Majd elmúlik. Kiadós „Misi mókus reggeli” után autóval a Ravanjsko poljén át Ráma felé vesszük az irányt. Ráma a középkori latin nyelvű magyar krónikákban Bosznia szinonimája, valójában azonban csak egy kis folyó neve, szűk folyóvölggyel. A Ravanjsko polje végén felkapaszkodunk az 1165m magas, sosem látott kiterjedésű aszfodélosz-mezőktől pompás Zahum-nyeregbe, a Rámai-völgy kapujába, de még nem ereszkedünk le oda, hanem épp ellenkezőleg, felmegyünk a völgyet több száz méteres sziklafalakkal szegélyező Zahum-fennsíkra.

Zahum a szülőhelye Diva Grabovčevának, aki egy 17. századi horvát lány volt, kit a kupresi bég a beteljesületlen szerelmével üldözött, majd meggyilkolt, sírja a Vran-hegységben található. Mártírkultuszát a római katolikus egyház, az első boszniai horvát opera és több emlékhely is ápolja. Egy épp itt van Zahumban; kis kecskebékás tó mellett Diva szülőházát szimbolizáló csinos kis épület és szobor – Diva Zahum szülötte volt. Az emlékhely előtti ligetben parkolunk, innen indul a jelzett út a Raduša legmagasabb csúcsára, az 1956m magas Idovacra.

Négyen vágunk neki – a nászutasok (Andi és Ádám), István és én – míg hölgyeink (Zsuzsi és Judit) bebarangolják a fennsíkot. A csúcsra vezető út a falu feletti karros birkalegelőn kanyarog, ahol keresztezni kényszerülünk egy birkanyáj útját. Még látom a pásztort eltűnni egy domb mögött, amikor a szél megérkezik a szagunkkal a pásztorkutyákhoz. Borjúnyi szelindekek indulnak felénk csaholva, mindjárt négy. Legalább kiegyenlített lesz a küzdelem, mindenkinek jut egy! Persze, igazából nem nagyon örülünk ennek, de hamar kiderül, hogy csak egy veszi komolyan a dolgot, ő meg nem elég bátor, hogy dűlőre vigye az ügyünket. A többiek inkább csak megfigyelők. Elég ezt az egy acsarkodót figyelemmel kísérni, nehogy túlságosan belelovallja magát, vagy túl közel kerüljön. Mert azt jól tudjuk, hogy mindig a hülyeség győz, ami aztán magával ragadja a normálisakat is. Ennek az egy kutyának az agybaját kell kordában tartani és akkor minden oké. Nem nézek a szemébe, nyugodtan beszélek hozzá, ha túl közel kerül, kicsit felé fordulok, ennyi egyelőre elég. Egy idő után persze a pásztornak is feltűnik a dolog, előkerül a takarásból és elfüttyögi tőlünk a kutyákat. Fiatal srác, farmerban, dzsekiben – talán a vizsgaidőszakra jött haza. Lába mellől tündéri fekete gombóc ront ránk – egy kismackó jellegű kölyökkutya. Velünk akar jönni, kirándulni, a nagyok alig győzik visszaterelni a nyájhoz. Most látszik igazán, hogy csak az az egy acsargó volt gyökér, a többi kutya teljesen normálisan viszonyul az emberhez. Itt, a havason akad nekik való, komolyabb ellenfél is.

Az Idovac Zahumból épp 15 kilométeres túra (oda-vissza), kb. 800 méteres szinttel, gyakorlatilag egyenletes emelkedéssel, végig jól jelzett szekérúton. Semmi extrém, de még aknamező sincsen (csak a csúcsrégióban). Szóval, ez a túra mindenkinek ajánlható – aki nem fél a kutyáktól és a medvéktől. Kismackós medveanyuka csúszkált ugyanis előttünk a sárban, a nyomok alapján. Sok-sok gyökeret ástak ki az út mentén. A mackók pedig nagyon szép helyre születtek; 1600 méter körül véget érnek a falusi legelők és gyönyörű fenyők alatt, virágos tisztások láncolatán halad az út; ipari méretekben terem itt az árvácska, a különféle tárnicsok és a kosborok. Szinte mindenben más ez a világ, mint az eddigi hegyeink voltak. 1780m fölött kiérünk a gyephavasra, s törpefenyvest keresztezve kisvártatva a csúcsra érkezünk.

Egy kicsit fenyegető az időjárás; a szomszéd hegy órák óta fekete felhőket ereget, de egyébként is párás az idő, ami a nyilván pazar kilátás részleteit elrejti. Távol, keleten azért átködlik a párán a Čvrsnica és a Prenj havas csúcsrégiója, de nyugatra a Cincar és a Malovan egyáltalán nem látszik, pedig ezek igazán nincsenek messze tőlünk. De panaszra azért semmi ok, lehetne éppen akkora köd is, hogy csak egymást látjuk.

A csúcsöröm után útba ejtjük az északeleti irányban, 1860m magasságban elterülő, száznevű Idovačko jezero (Rumbočko, Gornje avagy Veliko jezero) nevű tavat. Ez az ország legmagasabban fekvő tava, 80x70 méteres felülettel, másfél méteres vízmélységgel. A vízben jelentős mennyiségű alga van, ami erősen ront a képen, de ha már itt van, megnézzük. Fölötte a sziklás-törpefenyős gerincen piros táblák figyelmeztetnek az aknaveszélyre, de arra mi nem is akartunk menni. Különösen, hogy megdördül az ég, ami mostanában a délután egyik biztos jele errefelé.

Visszaindulunk, de nem nagyon sietve. Egyszerűen olyan szép a táj, hogy kár volna rohanni. Majd a legelőkön igen, de itt fent a havason, meg az erdei tisztásokon még nem… Persze, így is hamar leérünk. A lent maradt hölgyek közben felderítették, hogy a Zahum-fennsík ormán a Ramai-tó kilátójához akár autóval is el tudunk jutni. Hát… egy kicsit bevállalós a dolog, de végülis örülök, hogy kinézték belőlem, meg öreg Škodámból, hogy mi ott el tudunk menni. Maradjunk annyiban, hogy személyautóval egy kicsit technikás terep, de megoldható. És megspórol az embernek 6 kilométer szőlőhegyi mászkálást a napon, aztán meg a szakadó esőben.

Szóval… azt kell mondjam, hogy aki nem látta még a Rámai-tavat (Ramsko jezero) a Zahumról, az valami fontosat kihagyott ebből az országból. Tudtam, hogy gyönyörű lesz, a képek magukért beszélnek, de a valóság azért mégiscsak lélegzetelállító. Hogy ez nem fotoshop, hanem ilyen a valóság… ez valami egészen nagyszerű dolog.

Maga a tó egyébként 12km hosszú (vagy széles) és fiatalabb, mint én; 1968-ban kezdték a duzzasztást a kis Rama-folyón. Rengeteg kis sziget, hosszú, majdhogynem a túlsó partig nyúló félszigetek tagolják a csaknem 100 méter mély, meglehetősen tiszta, sima tükrű vízfelszínt. Annyira giccses az egész, hogy nehéz ízlésesen fotózni. De mi azért csak próbálkozunk, szorgalmasan.

Miután a Zahum ormáról kigyönyörködtük magunkat, körbeautózva a fél világot, lemegyünk a tóhoz, a leghosszabb félsziget Šćit nevű településére, annak is ferences kolostorába, ahol épp egy esküvőbe botlunk – szombat délután nem igazán meglepő -, s ha már belebotlunk, be is megyünk a menyasszony után a templomba, egy kicsit beleszagolni, hogyan megy az ilyesmi errefelé? Elárulom; jól és hosszadalmasan. Nem is várjuk ki a végét, elmegyünk a közeli Konoba Gaj-ba, ami neve szerint kocsma ugyan, a valóságban viszont étterem és panzió. Horvát viszonylatban – hogy is mondjam csak – szokatlanul közvetlen modorú pincérnőkkel. A kávé szenzációs, legközelebb a konyhát is kipróbáljuk. Most csak azért nem, mert estére megint lakodalomba vagyunk hivatalosak, ahová nem szokás teli bendővel menni.

Elég sokat esik az eső visszaútban, de amikor szükséges, épp eláll. Ez akkor történik, amikor megállunk kedves hegyem alatt, Donji Malovanban a jól bevált sajtárusnál, hogy feltöltsük készleteinket. Az itteni sajt nagyban hasonlít a régen, Csehszlovákiában rendszeresen vásárolt ajándék Becherovkához, amely sosem érte meg a másnapot – nemhogy a hazautazást.

A szálloda direktóriuma azzal vár bennünket, hogy nem muszáj ma is végigennünk a lagzis menüt – ami ugyanaz lesz, mint tegnap volt – hanem ehetünk vegyes sült tálat. Ennek örülök, eleve így terveztem az éttermi rendeléseinket, hogy a vegyes sült tál lesz a búcsúvacsoránk. S a vacsora – a világszép pincérnő, a menedzser és társaik, valamint „János bácsi”, az ima és a himnusz – közreműködésével rendben le is zajlik. Húsleves, csevap, pljeszkavica, razsnyicsi, sült zöldségek, és még valami sült hús is elő-elő villan, de abból nekem már nem is jut. Persze, hoznának még, ha szólnék, de ki tud ennyi mindent megenni? Fagyi után még egy kis beszélgetés, himnusz után kóma. A szokásos menetrend…

Reggel hazautazás. Nincs bennem különösebb bánat amiatt, hogy vége. Jaram, Cincar, Ljubuša, Stožer és a Vitorog – a bakancslista idén sem rövidebb, hanem hosszabb lett. És akkor a világszép pincérnőt még meg sem említettem…