Cím: Szatmári biciklitúra
Címkék:
Blog Beljegyzés: 1.) Első nap: Budapest-Mátészalka-Tiszabecs Hajnali 2.45 volt kiírva a vonat a Nyugatiból, ezért miután vasárnap este még 8 óráig tanítottam, elég kevés pihenési időm volt a hajnali 1 órás keléshez. Valahogy nem is nagyon tudtam aludni, az utazás előtti szokásos izgatottság volt rajtam. Vajon sikerül-e megcsinálni azt ,amit elterveztem? Fogom-e bírni, fogja-e a bicikli bírni, milyen lesz az idő? Milyen bonyodalmak, nehézségek várnak. Ez járt a fejemben annyira, hogy amikor 1 órakor csörgött a vekker, csak a szememet kellett kinyitni, úgy, mintha csak egy századmásodperce csuktam volna be. Az indulás előtti szokásos cihelődést most kiegészítette az, hogy mivel biciklivel mentem, a csomagok egy részét nem magamra, hanem drótszamaramra applikáltam. Kellemes hűvös éjszakai levegő, csillagos égbolt alatt ültem nyeregbe és kezdtem meg az „ereszkedést” a belváros felé. Olyan szép így késő éjjel még a főváros is. Budán sehol egy lélek, mélységes a csönd és a levegőben virágillat száll, amit egyrészt a Budai-hegyek felől fújó szél, másrészt a Margit-sziget felőli légáram biztosít. Szinte pirulva írom le, illetve gondoltam erre, amikor a Margit –hídon tekertem át a bal partról a jobb partra, hogy milyen buja, milyen dús is a város az éj ezen órájában. A budai csend, illatok és nyugalom, mint az ölelés, vesz körbe. Pest, a bohém lélek megint más arcát mutatja a városnak. Itt még éjjel is meleg van, őrzik a falak, a beton a nappal hőségét, az utcán kavalkád, mintha karnevál lenne, karnevál, ahol csendben és egyenesen menni szigorúan tilos. Éjjel kettő felé a bohém a lámpafénybe kiálltja életét, miközben hazafelé táncol bonyolult léptekkel, vagy csoportba verődve alkot boltívet – két gyengeség formáz egy megingathatatlan erőt… Imádom Budapestet ezért, a hűvös bal parti, buja úrinő és az életművész, harsány jobb parti vigéc.. Ilyen gondolatok voltak a fejemben, mikor átszeltem a várost és jóval a pályaudvar megnyitása előtt érkeztem a kapuhoz. Belülről tompa dohogás hallatszott, jelezvén, a mozdonyok éjjel sem alszanak. Lányos fiatalembertől vettem jegyet, aki szemmel láthatóan máshol volt, mint ahol ült, nem hibáztattam érte. Ilyen későn vagy korán soha senki nincs ott, ahol épp van. Hajnalodik…. már két órája vagyok úton, amiből szinte semmit nem érzékeltem, csak azt, hogy néha mocorogni kellett a kényelmetlen ülőhelyen, hogy a karfa ne vágja már annyira a bordámat, medencémet, gerincemet és a fejem hozzáférjen a hátizsákom puha párnájához. Szemem előtt fura emlékképek tűnnek fel olyan időkből, amiket már évek óta elfelejtettem és most egyszerre támadnak az éjszakai vonatozás delíriumában. Az ég alján hajnalpír kezd terjedni, mint a régi TV készülékek monitorjának közepén a jel bekapcsolás után. Először egy ponton, majd szélesedő sávban végigfutva a horizonton. A színek lassan visszakúsznak a tájba, a szürkéből mélyzöld lesz, feltűnik a barna, majd a vadvirágok szép sorban. Szolnok Tisza hídja után az ártérben – magam sem hiszem el elsőre – fehér kócsagok pücskörésznek. Hirtelen a vonat ablak mögött feltűnik az egész Nat Geo csatorna… Aztán képszakadás és megint mindent elnyel a sötétség. Debrecen, a második átszállás helye. Reggel hét van, de már teljes a napvilág. A restiben vett kapucíner némileg magamhoz térít, legalábbis annyira , hogy felfedezzem a vasútállomáson fellelhető kincseket. Debrecen, a Kálvinista Róma… ehhez képest a vasútállomás épülete egy pápista bazilikára hajaz magas boltívekkel… az egyik falon buddhista imamalmok állnak – legalábbis először hüledezve azt hittem azt látom, hogy imamalmok, de a kapucíner után jöttem rá, hogy valójában a négy tekercs sem nem holt-tengeri, sem nem csakranyitós, hanem a nemzetközi menetrend 50es évekbeli interaktív megjelenítése. Forog a kerék, a forgó kerék…a karaván halad, a vonatok jönnek-mennek, a kerekek forognak, mint a Szamszára, amiről leszállni csak Mátészalkán fogok. Már a Nyírségben járunk, közeleg Mátészalka. Érdekes, hogy errefelé milyen vörös a föld! Hullámzik a vidék, ami a vonatablakon benéz, erdők, ligetek, vetett földek sorjáznak mindenfelé.. Már most reggel 8kor érzik a hőség, az ég halványkék és a nap melegen süt – és ismét elkap az álom, csak hallom, hogy kik vannak körülöttem, látni csak sötétséget látok. Mátészalka. Girbegurba vasútállomás, morcos emberek. Hát itt vagyok. Már hat órája úton, de igazán csak most fogok elindulni. És már kanyarintom is magamra a hátizsákot, a hátizsákra a fényvisszaverő közmunkás mellényt, a mellényre a gézsálat leégés ellen, nyomom a fejembe a sapkát. Zsebbe kerül az itiner, a mobiltelefon, kormányra kötözöm az élelmiszeres batyut. És elindulok. És csöng a telefon. És megállok. Leveszem a sálat, a közmunkás mellényt, a hátizsákot, előveszem a telefont. Családi bejelentkezés. Kb fél óra múlva megint felveszem a hátizsákot, a közmunkás mellényt a gézsálat, a ….. és elindulok. Csöng a telefon. A boxoló tanítványom – vagy a tartótisztem, még nem tudtam rájönni hogy melyik. Merre megyek? Hol fogok megszállni? Vele 15 perccel megúsztam. És felveszem a hátizsákot a közmunkás mellényt a …. baccátok meg, én több telefonra ha megdöglöm se válaszolok! Mátészalka és Győrtelek között kiépített bicikli út van – ami azt jelenti, hogy a szétszabdalt járdára ráfestették a sárga bicikli jelet…. na nem igaz ez így teljesen, Mátészalkától Kocsordig műkő van szépen lerakva. Zavar a forgalom, zavarnak az emberek, marcona arcok szúrosak a szemek, különösen Mátészalka határában éreztem igazán magamon a tekinteteket. Aztán Győrteleknél végérvényesen ráfordultam arra az országútra, ami aznapi úticélomhoz, Tiszabecshez vitt. Kellemes az út, sík főképpen, haloványan vannak csak szintkülönbségek, a táj megkapó. Tunyogmatolcs határában jobbra egy tó tűnt fel. Csak mikor megálltam, jöttem rá, ez bizony folyó. A Szamos kanyarog mellettem, szép tavi növényzettel úgy, ahogy eddig csak természet fotókon láttam alföldi vizeket. Az egyik bokor mögött kikandikál egy szürke gém. Atyavilág, én ilyet eddig csak állatkertben láttam! Most pedig itt áll előttem 5 méterre és tollászkodik! Teljesen lebénulok, elő kéne venni a telefont és lefényképezni, de teljesen lenyűgöz a látvány. Mire felocsudok, a madár két szárnycsapással kecsesen a levegőbe dobta magát és elvitorlázott a túlparti nádas felé otthagyva engem, a pesti embört huzatos szájüreggel. Jönnek a falvak – Tunyogmatolcs, Fehérgyarmat. Szépek a települések. Mindenhol dolgoznak a közmunkások. Jó tudom, ez nem a politika helye és tényleg nem jó a fizetésük, de áldásos munkájuk eredményeképpen a falvakban, sőt a falvak környékén sehol nincs gaz, az árokpartok ápoltak, szépek, már már figyelmeztetnem kell magam, hogy itthon vagyok. A falvakban a házak szépen rendben tartottak, a kertekben megannyi virág, temérdek rózsa, amitől a levegőben olyan illat terjeng, mintha valami bolgár rózsaolaj gyárban járna az ember. Hihetetlen színek , leírhatatlan illat mindenfelé, hogy szinte lebeg az ember, nem is a földön jár. És a házak… igaz főként 50es évekbeliek, de van pár a régi világból való is, hófehér falakkal, deszka ámbitussal és tulipános mintákkal a homlokfali faberakásokon. Fehérgyarmaton még a Menyország bejárata is szembejött velem. Szerintem márpedig az igenis ilyen: Fehérgyarmat határában megállva és visszanézve a falu felé villant be nekem először Petőfi Sándor János vitéze… és aztán ez a kép az egész túra ideje alatt nem eresztett. Amerre jártam-keltem, mindig szembe jött valami, ami előhívta valamelyik részét ennek a költeménynek, néha csak a képek, néha konkrét versszakok ugrottak be. Hát szóval Fehérgyarmat végéből visszanézve ezt láttam – és úgy érzem, János vitéz is ezt láthatta akkor, amikor elhagyta a faluját és ezt láthatta akkor, amikor visszatért: Fehérgyarmat után Penyige következett. Az a Penyige, ami a híres szatmári szilva szülőhelye. Én sem tudtam mostanáig, hogy a szatmári szilva idevalósi és hogy fajtáját tekintve a neve az, hogy Nemtudom. Én nem tudtam, hogy a Nemtudom olyan finom lekvárnak, mint ahogy az később, Tákoson kiderült. Penyigén természetesen a Szenke partján kezdtem a nézelődést, ott, ahol a 9 kislány vízbefulladt. Történetüket még az elutazásom előtt olvastam el a balladával együtt az alábbi weblapon. És mivel ezen a weblapon igen szépen meg van írva a történetük és még a ballada is benne van, hát a szót a penyigei lányok történetével kapcsolatban átadom a weblapon található szöveg írójának. Természetesen a temetőbe is kimentem, megnézni a sírjukat. 13-14 évesek voltak, csak egyikük volt 17. Napszámos lányok, vajon tudják-e, hogy ma többek között miattuk járnak látogatóba Penyigére a turisták? Penyigén volt, hogy először kezdtem el házakat fotózni, addig csak szemmel csodáltam őket: És a delet is itt ültem meg, a temetőben levő akácsor alatt: Penyige után Mánd következett, melyet éppen csak érintettem, lévén, hogy alig lógott be a falu az útra. Utána hosszabb tekerés és némi emelkedő következett Fülesdig, itt kezdtem felfogni a táj jellegzetességeit – a füves pusztát és a facsoportosulásokat Fülesd határában történt az, hogy új világba léptem be. Új világba, melyben a hit és azon belül is a református hit szövi át a hétköznapokat, szab keretet az életnek, az emberi kapcsolatoknak, melynek következtében ezen a vidéken nem volt olyan, hogy ne köszöntünk volna egymásnak még akkor is, ha másodpercenként kellett mindezt megtenni, a segítség néha magától jött és még több is volt, mint maga a felmerült igény és az egész légkörben valami katonás rend és tartás érződött, amely bibliai idézeteket húzott a máshol dőre világi hívságokat hirdető óriásplakátok helyére is: Fülesden más látnivaló is várt rám. Wiki hívta fel a figyelmemet a református templomukra amire fadeszkás mennyezetet írt, úgyhogy még Fehérgyarmaton felhívtam a lelkésznőt, hogy ha esetleg volna rá mód, akkor be szeretnék nézni a templomba. A hölgy nagyon segítőkész, kedves volt és amikor beértem a faluba, a harangozó már kinyitotta nekem a templomot, ott állt üresen és nyitva. A legnagyobb megváltás volt nekem a szó minden értelmében. Egyrészt a hűvössége enyhülést hozott a déli hőségtől megborult anatómiai rendszereimre – mindegyikre együtt és egyedül egyaránt – másrészt mivel egyedül voltam, végre hangosan is kibeszélhettem magamból azt a problémát, amivel útnak indultam és amit egészen eddig a templomig nem tudtam letenni a vállamról, ami miatt a túra egészen eddig nem ért el hozzám annyira, mint máskor szokott. Itt a fülesdi templomba kimondva a bajom, végre meg tudtam könnyebbülni és Budapest és ami elmúlt végleg messze került és végre ismét száz százalékban a jelenben tudtam létezni. Egészen eddig a templom szépségét sem vettem észre, most viszont, egy óra elteltével és fellélegezve, körbejárva minden szegletét megláttam benne a szépet – azt a bizonyos deszka mennyezetet, ami református templomokra nem jellemző módon kékre van festve, mint az ég és arany csillagokkal van dekorálva, mint az éjszakai égbolt, hogy ki alatta ül úgy érezze magát, mint akit az ég végtelenje őriz felülről…ezen a vidéken az ilyesfajta – mai névvel nevezzük nevén – ezoterikus, szimbolikus jelenségek nagyon is tipikusak. Tákos,Csaroda és Lónya viszik a pálmát, Fülesd a bevezető, viszont mint ilyen, a legmélyebben megérintő. Fülesd a templom mellett még Falumúzeummal is dicsekedhet, ami pontosan a templom tőszomszédságában van – amolyan miniatűr skanzen. Az itteni házaknál János vitéz ismét megszólalt a fejemben és láttam Jancsit Iluskáék házánál… Fülesd után Kölcse következett, erre felé némi hullámzás is elindult a tájban. No nem számottevő módon, csak épp annyira, hogy a 40km-be lépő gyakorlatlan bringás elkezdje érezni a lábát, illetve néhány bukkanó tetejére kiérve ráeszméljen, a távolban szürkélő magas bércek bizony a Kárpátok keleti vonulatai, tehát teljesen jogos, hogy itt már bizony nem asztallap a táj. Kölcsén nem álltam meg, csak pár percet, hogy lefényképezzem a falut körbeölelő Öreg-Túr árkait, gondozott árokpartjait, Jankának egy fasort, mert tudom hogy szereti és egy képet, amin ha a Kárpátok vonulatai nem is látszódnak – pedig ott voltak – a Tarpai hegy 161méteres óriás púpja viszont kitűnik a tájban. A tőle balra lévő bucit még nem sikerült beazonosítanom. Talán Gulács? Tekerés közben madarak röppennek fel az út kétoldalán – egy gyurgyalag ráadásul úgy, hogy majdnem összeütköztünk. Először azt hittem, hogy cinke, de amikor utánanéztem, a kitárt szárnyán megláttam azt a színkavalkádot, amit idehaza egy más madárnál nem lát az ember. A szántásokban jól megtermett fácánok tipegnek vagy szökkennek levegőbe. Hát őszintén szólva a fácán nem egy repülő madár, ahogy elnéztem, lassan az evolúció el fogja tyúkosítani, némelyik már most az utazó magasság elérése után meredek zuhanásba kezd és szemmel láthatóan nem hajlandó átstartolni, csak belepuffan a susnyásba és kész. Fent a levegőben réti sasok, ölyvek portyáznak. Ez a vidék egy ornitológiai orgia. Kölcsét Sonkád követte. Meg az enyém. Itt némileg magamra kellett segítenem egy izomlazító kenőccsel, mert a térdem és a derekam kezdett beállni. Nem szokta a majom a szántást, illetve az utolsó szántás ideje több téllel ezelőtt volt. Sonkád után ez a tábla fogadott: Sonkád után meg sem lepett igazán. Négy óra felé járt az idő, mikor beértem Tiszabecsre. És micsoda véletlen – ami persze sosem véletlen – a falu határában levő Y kereszteződésnél egy darab kocsi jött velem szembe. Már messziről lassítani kezdett, na mondom, itt akció lesz. Mikor mellém ért, egy barnaképű férfi szólt ki – „Maga nem a Bornemissza Kúriába megy?” Hűha! Ez most vagy a tulaj, vagy valahol túl sokat pofáztam. Az A verzió volt. Kiderült, hogy épp Fehérgyarmatra ment. Mivel a telefonban 6 órás érkezést mondtam, ezért abban állapodtunk meg, hogy 6kor találkozunk a Kúriánál, addig ő is elintézi, amit kell, meg én is megnézem az ukrán határt. Az ukrán határ Tiszabecsnél olyan, mint egy jobb fajta Kusturica film. Nem nagyon mertem fotózni, ezért igyekszem a leírással pótolni a vizualitást. A határtól 5 méterre van egy – hát hívjuk „vámudvar”-nak, aminek a falára ciril betűkkel van kiírva valami, amit még elolvasva sem tudtam értelmezni. Bent Garga Pitics bácsik és Dadanok ügyködnek. A „vámudvar” mellett van egy Attila nevű ABC, aminek a parkolója olyan, mint egy hatvanas évekbeli amerikai gyorsétkezde parkolója – klasszikus állagú és állapotú kocsikkal és a parkoló korlátjánál támaszkodó csellengőkkel. Biztos sokszor állnak ott, mert nagyon barna a bőrük, amit ezen a napsütötte égövön tökre meg is értek. Látszólag nem történik semmi. Csönd van. Csak állnak. De valami biztos van, mert a levegő tele van nyomott feszkóval és némelyik kocsi néha fordul egyet. Bent a boltban a kinti világ folytatódik, már amikor belépek, elkap a röhögőgörcs, mert a boltban levő magnetofon a Where do you go című számot játssza tuc-tuccolva. Hát tényleg, ez igazi Kusturica! Itt egyébként útbaigazítást kérni nem igazán lehet, mert az emberek nagy része hogy hogy nem „nem idevalósi…” :D Néhány sikertelen kísérlet után, hogy útbaigazítást kapjak a Bornemissza Kúria helyét illetően, elmentem megnézni azt a pontot, ahol a Tisza belép az országba. Sajnos csak a mellékágat láttam, de azt is betakarja a növényzet, úgyhogy csak azt tudtam lefényképezni, ahol egy vágatban egymással szemben van a magyar és az ukrán határkő. Ezután vacsora után néztem – amit az Attila ABC-vel szemben levő – ööö , izé, hát---ban próbáltam megoldani. A helyről annyit, hogy az, amit bejáratnak hiszel, a konyhába vezet. A bejáraton felmosó moppról lehántott csíkokból van légyfogó. Bent az őskáosz és a régebbi időkből megszokott hangulat. Rögtön szemet szúr a szigorú intés – „A hely kamerával őrzött!!!” Forgatom körbe a fejem, kamera sehol. Se a biliárdasztal felett, se az asztalok felett, se sehol. Végül megleltem. A konyhában volt. Ráirányítva a mikrohullámú sütőre. Hát igen. Ott sok disznóság történik. Egy hamburgert kértem. Igazi retró verziót kaptam. A zsemle jó pár napos volt, viszont nem volt benne csalamádé, csak sok mustár és ketchup. Végül is régen ilyenért ölni tudtunk volna a hidegkúti Hajnal Büfében…régen, mikor még mit tudtuk mi, mi az hogy Burger King. Vacsora után a szállás felé vettem az utat. A faluban kicsit bőbeszédűbbek voltak az emberek, mint a határnál. A válasz általában az volt, hogy „arra”. Aztán aki sokat mondott, még hozzá tette, hogy „ hát még úgy pár méter”. Ezzel együtt kb két kilométerre volt a határtól. Maga a hely… hát szóval látszik rajta a többszörösen megnyert pályázati pénz.. - ideális pihenőhely baráti társaságoknak, családoknak. 2. nap: Tiszabecs-Tákos Bár az első nap nagyon korán indult és nagyon sok minden történt benne, és volt benne vagy 69 letekert kilométer, illetve némi esti úszkálás és emiatt este fél kilenckor úgy elaludtam, mint a bunda, második nap reggelén a 4.30as ébresztő után fél óra utánalvással kidobott az ágy. Kellemesen lefuttattam a szokásos reggeli programot. A reggelit a grillező helyre terveztem, ezért a kaját a házikóm ablakába tettem kivülről addig, amíg a biciklire szereltem a „kormánytáskát”. Miközben a zsinegekkel küzdöttem kapirgálást hallottam a tető felől. Mikor odanéztem, az arcomtól pár centire egy mókus bámult rám kiváncsian, majd két szempillantás alatt átugrott a ház melletti kisfára és szemmel láthatóan magát nem zavartatva elindult a kajám felé. Az sem idegesítette, hogy jóval fél méteren belül voltunk egymástól. Na most a reggeli nekem szent, úgyhogy még egy mókuci sem veheti el tőlem, úgyhogy kb az utolsó pillanatban felmarkoltam a szendvicses zacskót és a biztonságos grillező helyre menekültem. A mókus viszont nem adta fel, jött utánam, sőt hívta a párját is, mert ketten rohangáltak hol a fejem felett, a tetőn, hol mellettem a fák fatörzsén. Ekkor már világos volt számomra, hogy ezek bizony ide vannak szelidítve. A Kúria szolgáltatásai közé tartozik a mókusetetés lehetősége is. Mikor befejezve a reggeli burkolását visszaértem a házikómhoz, a házigazdámat a lépcsőn ülve találtam, láttam rajta, hogy még aludt volna, csak az én korai kelésem miatt kelt ki az ágyból, nagyon decensen, udvariasan viselkedett végig, bár eleinte kissé bizalmatlanul méregetett. Kiderült, hogy még a neten is lenyomozott. Először nem értettem, mire ez a faggatódzás, de aztán kiderült, hogy pár nappal korábban egy közelben levő levő gyümölcsösben fogtak néhány migráncsot, úgyhogy eleinte nem tudta hova tenni, mégis mi a nyavalyának vesz ki egy nő egyedül egy éjszakára szállást Budapestről ezen a vidéken. Gyorsan lerendeztük a dolgainkat, én pedig a kapun kívülre érve a ház mögött húzódó gát felé vettem az utamat. A GEarth-ön úgy láttam, hogy le van betonozva, gondoltam a mai nap első szakaszát a Túrig a gáton fogom letekerni, kikerülve vele Milotát, Tiszakórodot. Sajnos a gátra érve kiderült, becsapott a satellite kép, itt még bizony füves a gát. Mindenesetre lementem a túloldalra, hogy megnézzem a reggeli Tiszát. A gát oldalában egy férfi ült, ötven év körüli, a kutyáját apportírozta. A köszönés után jött a szokásos kérdés – „Maga egyedül van?” Az igenlő válaszra azonnal felpattant és lejött velem a partra. Jó időt elnézelődtünk együtt ő pedig nagyon sokat mesélt mindenről… Arról, hogy ő még gyerekkorában a Tiszából ivott.. hogy a rendszerváltáskor kezdtek megbetegedni az emberek a víztől, az erdélyi bányák privatizálásától lett igazán szennyezett a víz. Aztán elmesélte azt is, hogy régen mindenki a földből élt, most meg hosszú évek után végre vannak a környéken falvak, amik megint teljesen önellátóak lettek, megint meg tudják termelni azt az ételt, amire szükségük van. Erre a rendszerváltozás óta nem volt példa. Nagyon mérges lett, amikor a korábbi segélyes idők kerültek szóba, meg amikor a korábbi rendszer engedélyezett„megélhetési bűnözése”. Aztán a Tiszáról mesélt, hogy az a meder,ami ma van teljes mértékben mesterséges, sőt, korábban ott, ahol most a meder van, valójában egy falu volt. Tőle tudtam meg azt is,hogy a meglevő gátakat magasítani fogják, emiatt az ő telkéből és az összes folyó menti telekből le fognak venni egy métert a gát szélesítése miatt, viszont ha kész lesz a gát akkor végig le lesz betonozva. Miközben beszélt én a vizet néztem. Hihetetlen gyors itt a sodrása, aki itt beleesik, hát nem tudom, hogy jön ki. Ki is mondtam hangosan, erre elmesélte,hogy télen, ha lefagy a folyó olyan 10-15 centire, akkor bizony jönnek át ám rajta rendesen mindenféle népek, hogy volt tél, amikor a fehér havon kitaposott ösvény vezetett Ukrajnából Magyarországra a Tisza jegén és isteni csoda, hogy nem szakadt be ott senki alatt a jég. Itt persze rögtön a határmenti bizniszre terelődött a szó. Hát igen. A csencselés ipari méretekben zajlik és a szavaiból gyanítom, hogy az embercsempészet is. A településen nem egy százmilliós vagyonnal rendelkező ember él. A magyar társadalom keresztmetszete – egy faluban a 45 ezret kereső közmunkás és a csencselő milliomos. Beszélt az ukrán nyugdíjasokról, hogy ez bizony valós probléma, hogy az ő egyik szomszédja is ilyen és ráadásul odaát már felállt az az iparág, ami a megfelelő dokumentumokat állítja elő ahhoz, hogy aztán itt a magyar oldalon azonnal nyugdíjhoz lehessen jutni. Sok másról is beszéltünk, ha leírnám mindet, beterítődne az oldal, úgyhogy csak a fontosabbakat szedtem ki. Az idő is haladt és lassan indulhatnékom támadt, úgyhogy elbúcsúztunk, ő hazament én meg nyeregbe ültem és rátértem a milotai útra. Szépen indult a reggel, sütött a nap, viszont már éreztette hatását a hidegfront, jó pár fokkal hűvösebb volt, mint előző nap és ez a levegő ezzel a napsütéssel pont ideális volt a biciklizéshez, úgyhogy gyorsan átsuhantam Milotán, majd a falu határában megláttam egy gátra vezető kikövezett felhajtót. Talán itt már beton van? Próbát tettem és nyertem! Tiszakórodot ki tudom kerülni. Előtte viszont lementem a gát túloldalára, hogy megnézzem a fehér nyír erdőt. A fehér nyír nem őshonos ezen a vidéken, mégis végig megtalálható a Tisza árterében. Nagyon szép fa, fehér, egyenes törzzsel, szürkés-fehéres-mélyzöld levéllel. Annyira kellemes volt a liget, hogy bár nem voltam fáradt és még igencsak a nap elején voltam, mégis jó fertály órát elücsörögtem egy fatörzsnek dőlve, hallgatva a madarak reggeli rikácsát, a szél zúgását. 9 óra felé folytattam az utamat, eltekertem Tiszakórod mellett, a gát két oldalán messze beláttam a síkságra, mindenütt vagy erdők, vagy gyümölcsösök vagy termőföldek. Nem sokkal Tiszakórod után azonban megszűnt a beton és eleinte a lekaszált főben földig kitaposott nyomvonalon siklottam tovább, majd épp ott, ahol a gát legtávolabb került az országúttól és ahol sehol nem volt lejárat a fő átvette a terepet – és bár le volt kaszálva, le volt takarítva, igencsak visszafogta a kereket, úgyhogy leszálltam és egészen a Túrig toltam a bringát, közben élveztem a tájat. A Túrnál várt az aznapi első látnivaló, a Bukógát és mögötte a Túr befolyása a Tiszába. Nagyon kellemesen kialakított, turista pihenőt csináltak ide padokkal, kiszolgáló épülettel. Amikor odaértem, a közmunkások épp végeztek a Tisza partjának kitakarításával. Feljöttek a gáthoz és néhányan belevetették magukat a lezúduló vízbe, így hűtve le magukat, illetve sártalanítva ruhájukat. Jó volt elnézni azt, ahogy játszottak, pedig hát egytől egyig felnőtt férfiak voltak. Amikor elmentek, elővettem az itinerem, ugyanis még a túra tervezési szakaszában eldöntöttem, hogy Petőfi tiszteletére én bizony a Tisza parton állva – „ott ahol a Kistúr siet beléje” felolvasom a verset. Úgyhogy az itinerem hátoldalára ki is nyomtattam. Kis töprengés után – hol is lenne legjobb hely eme nemes cselekedethez – pont arra a földnyalábra álltam ami a két folyó között áll. Némi torokköszörülés után pedig megtörtént a vers felolvasása, majd néhány perces hatáscsend után az az istentelen gondolat fogant meg bennem, hogy okés, hogy Petőfi, de ez a vers több sebből vérzik ritmikailag. Vagy inkább én nem tudok olvasni ilyen magas költészetet. Akárhogy is, a hely maradásra késztetett, úgyhogy bár még csak tíz felé járt, úgy döntöttem, ebédszünet következik – és beburkoltam minden kaját, amit még a táskám rejtett. Ugyanakkor itt döbbentem rá, hogy mi a helyes csomagolása a cuccaimnak. Úgyhogy át is szerveztem a pakkokat és mindent, ami fontos volt a hátizsákba pakoltam, a nem kellőeket pedig a kormányzacskóba tettem. A csomagolás után újra nyeregbe pattantam és elindultam Nagyar felé. Mivel lassan 11 felé járt az idő, úgy döntöttem, hogy én bizony nem keresem meg a Petőfi fát, amiről az a legenda járja, hogy alatta ülve írta meg Petőfi a Tisza című verset. Helyette gyorsan átmegyek a falun, meg utána Kisaron is és meg sem állok Szatmárcsekéig. Közben felhívtam a tákosi templom kulcstartóját, hogy találkozót beszéljek meg vele délután 5re. Azonban épp, amint lebeszéltem a dolgot és bizonyosra vettem, hogy én a Petőfi fát kihagyom, értem el Nagyar határát és ordas nagy tábla mutatott az út bal oldala felé, hogy ott a fa. A fenébe, ha már itt van, csak nem hagyom ki. Úgyhogy bementem a nagyon szépen karbantartott parkba, ahol csak egy ember tett-vett a fák körül. A Petőfi fát hamar megtaláltam, de valahogy nem stimmelt a dolog, a térkép szerint ez a fa akkor sem volt a Tisza partján, amikor Petőfi erre járt, úgyhogy a kertészhez fordultam válaszért. És milyen jól tettem! Ugyanis ismét egy olyan beszélgetés indult el, amiből hihetetlen sok információt kaptam. Ismét csak kiragadva a fontosabbakat – a fa tényleg az a fa, merthogy az előtte levő ér, ami ma a Nagyari Túr nevet viseli volt régen A Túr. A Túrnak három ága van egyébként, abból az egyik az, ahol a Bukógát van, aztán ott van az Öreg-Túr, amit már láttam Kölcsénél. Elmondta azt is, hogy a versben megírt malom ma is látható Nagyarban, akárcsak a Luby kastély, ahol Petőfi megszállt és ahol a versben megírt árvíz érte. Aztán elmesélte még, hogy errefelé a vackor az őshonos fafajta és hogy az utóbbi időben telepítették vissza erre a vidékre a mérges keresztes viperát, mert a mérgéből gyógyszert lehet csinálni. Mesélte, hogy a kígyó nemcsak csúszik, mint a többi, hanem ugrálni is tud, méter magas faágakra és követ fúj. Mármint az általa elkapott kisebb rágcsálók emészthetetlen részeit a gyomorsavai annyira összetömörítik, hogy amikor kihányja őket, akkor azok hüvelykujjnyi kőgolyókká válnak. Vedleni pedig Szent György napja tájékán szokott…beszélgettünk még a munkájáról, meg a temetésekről, merthogy a temető halottas házának is ő a gondnoka, aztán elköszöntem, egyrészt azért, mert már tényleg nagyon későre járt, másrészt azért, mert elkapott a hasmars. Úgyhogy köszönés után az út túloldalán kerestem rekettyést. Visszatérve az útra ismét azzal az elszánással indultam el, hogy na de most aztán már tényleg nem állok meg sehol, csak Szatmárcsekén. Aztán két kanyarral odébb jobb oldalon jött a Luby kastély…. Azt hiszem, érthető, miért álltam le itt is bambulni vagy tíz percet. Kisaron aztán már tényleg csak áttekertem, ott nem volt már érdemleges látnivaló, úgyhogy dél előtt nem sokkal értem be Szatmárcsekére, ahol az a csónakos temető várt, amit már évek óta akartam megnézni. Tulajdonképpen emiatt a temető miatt és a tákosi templom miatt vágytam idejönni erre a vidékre. Némi humán GPS „tessék mondani, hol a református temető?” meg is leltem az út jobb oldalán a református templom melletti zsákutca végén. Hát gyerekek, én sokat olvastam arról, hogy ennek a helynek megkapó a hangulata meg ilyen-olyan értelmezései vannak annak, hogy mik azok a csónakok, miért csónakok és egyébként is, azonban ott állva a helyszínen életemben először éreztem azt, hogy igen, ez a méltósággal teli elmúlás temetőbe zárva. Az összes kopjafa kelet felé néz, várja a feltámadást, alakjuk csónak, hiszen a túlvilágra át kell hajózni mindenkinek a Léthe vizén, ugyanakkor ha közelebbről nézi meg az ember, akkor ezek a csónakok valójában arcok, egyforma arcok, hiszen a halálban mindenki egyforma lesz, az arcvonások elmosódnak, ahogy elmegy a lélek elszáll felfelé, ahogy felfelé mutatnak a fejfák… nincs az a budapesti temető a csicsa kövekkel, mauzóleumokkal, amely jobban ki tudja fejezni a halottak világát, mint ez a temető. Többször körbe kellett járjam,egyszerűen nem tudtam szabadulni a helytől és valamiért a Húsvét szigetek szobrai jutottak eszembe, ők is egy irányba néznek ők is várnak valamire, ahogy itt a fejfák. Aztán több körbejárás után a részleteket is elkezdtem nézni, olvasni kezdtem a feliratokat és rájöttem még egy dologra. Bár a fejfák mind egyformák, a szövegek nagyon is egyediek, élővé teszik a holtakat. Minden fejfa az A.B.F.R.A rövidítéssel kezd – ezt a reformátusok használják a sírokon és az „A Biztos Feltámadás Reménye Alatt” szöveget takarja. Alatta a halott neve, halála ideje, életkora van felsorolva, valamint az, hogy hány évig volt boldog házasságban és kivel – érdekes, mindenki boldog házasságban volt, egy síron nem volt az, hogy kegyetlen volt a férj, vagy csalfa az asszony. Néhány sírról hiányzott ez a felirat, gondolom ott lehetett valami. Aztán mindezen tényszerű információk alatt minden halotthoz felvéstek egy rá jellemző verset, vagy aforizmát, bölcseletet, idézetet. Nem fénykép, mint Pesten, nem kőből kifaragott mestersége címere, hanem egy mondat, ami a halott üzenete, mondata, búcsúja az élőktől. Azt hiszem, ennél egyszerűbben és szebben nem lehet elválni az élettől és az életnek a haláltól. Hogy a dolgok szimbólikája még összetettebb legyen – a temető bejáratánál levő lélekharang olyan kapura van felszerelve, amit a fejfákhoz hasonló csónakok tartanak, alakját tekintve viszont egy az egyben olyan, mint a japán Torii kapuk, amelyek a hétköznapi élet és az azon túli élet közötti átmenetet, az emberek és az istenek világa közötti átmenetet jelentik…. Nem tudom, honnan jöttek ezek az ötletek évszázadokkal ezelőtt egy paraszti világban, de egy biztos, Szatmárban, mint mondtam, működik a szimbólumok rendszere… A temető összképe egységes, csak pár sír van, ami kőfeliratos, ki is lógnak a sorból, nem illenek oda. Egy kivétel van – Kölcsey sírja, ami szintén itt van. Az is igazi pesti kőkolosszus, de érdekes módon valahogy jól illeszkedik a fekete fejfák közé…. A temető után vízvételi lehetőség után néztem egy utcai csapnál. Néhány közmunkás nő ebédszünetet tartott, meginvitáltak egy beszélgetésre, közös pihenésre. Leültem velük is fél órát beszélgetni hétköznapi apró-cseprő dolgokról, aztán nekik is lejárt az idő, nekem meg ketyegni kezdett az óra. És nem utolsó sorban a horizonton nyugaton már egyértelműen kirajzolódott a lassan közelgő zivatar sötétszürke sávja. Azonban ez akkor még nem aggasztott annyira, mint az, hogy Már egy óra is elmúlóban volt és én még mindig csak Szatmárcsekén voltam, és még hátra volt Tivadar-Tarpa-Hetefejércse és a végcél; Tákos. Úgyhogy amikor nagy nehezen ismét a nyereghez idomítottam alfelem, sebességbe kapcsoltam és átviharzottam Tivadarba, ahol a Tisza hídján átmentem a tarpai oldalra. A táj itt annyiban másabb a túlpartnál, hogy kevesebb az erdő, inkább a mezőgazdasági földterületek uralják a látképet, na meg persze a Tarpai-hegy, melyet csak annyira közelítettem meg, hogy éppen kivettem azt, hogy az oldalában szőlőspincék vannak. Tarpán megint csak nem akartam megállni, de ahogy bejutottam a főtérre, isteni pékség illat támadt nekem és le is dobott a bicikliről. Egy kis boltban sütöttek friss kenyeret, amit bár nem vettem – mihez kezdjek 1 plusz kiló teherrel – tarpai sütikből némileg feltankoltam. Így fejlesztettem beltartalmamat egy karamellás krémsütivel és egy isteni túrókockával, benne hmmm citromdarabok! A főtéren az országút hátraarcot csinált úgyhogy a hetefejércsei leágazásig majdnem annyit mentem vissza, mint amennyit jöttem Tivadartól. Hetefejércse előtt a kb 6 házas Hete áll. És bár itt már tényleg nem álltam meg, menet közben nézve a házakat ismét előjött a János Vitéz. Hete egy mélyedésbe épült. Házait körbeveszik a gyümölcsfák, ezért erre a vidékre nem jellemző módon sok az árnyék és az ablakok sejtelmesen néznek ki a házból. Biztos vagyok benne, hogy a zsiványok tanyája ilyen hely lehetett… Az út itt eléggé rozoga volt, ami nem esett jól, meg is kellett állni egy gyors olajozásra deréktájon. Közben a mobilomra jött a vészjósló pitypity, miszerint „zivatar a közelben”. Mondjuk ehhez nem kellett jóstehetség, mert „végignézve a pusztába hosszában-széltében, nagy égiháború volt keletkezendőben..” Az eső illatát is lehetett már érezni a levegőben… és Tarpa felett morajlott az ég. Az út éles balkanyart, majd jobb kanyart vett és bevitt egy erdőbe – kocsányos tölgyes, ami erre tipikus. Egy hosszú zöld alagúton tekertem, nem látva ki semerre, hogy mennyire lehet a vihar, csak remélni tudtam, hogy előbb érek be Tákosra vagy legalábbis Csarodára, mielőtt leszakad az ég. Az út nyílegyenesen vitt és egy hullám után már ráláttam a végén a vásárosnaményi útra. Amikor kiértem láttam meg, hogy a viharsáv már Csaroda felett van. Utolsó nekirugaszkodással rádőltem az útra és épp akkor értem be Tákosra, amikor a vihar szele utolért. Még annyi időm volt, hogy gyorsan reggelit vegyek a kisboltban és bemenjek a falu közepére, a templomhoz, ahol amikor a fedett padok közé lehuppanva végleg elért a vihar. Jó nagy eső volt, sisteregve verte a fazsindelyt felettem, körülöttem a menykő csapdosott, hála istennek a fedél alatt ülve mindezt biztonságban nézhettem végig. Pokrócomat leterítve még le is tudtam feküdni egy kicsit. Az óra ekkor négyet mutatott, a templomos nénivel 5re volt megbeszélve a találkozó – és mily isteni csoda, a vihar háromnegyed öt felé lecsillapodott, majd elállt. Épp, mikor igyekeztem magam helyrefésülni a néni megjelent a templom előtt. Kiderült, hogy már 4kor ott volt,csak beült a templomba. Nagyon aranyos idős néni volt. Amikor beléptem a templomba a szavam is elállt. Láttam már néhány képet erről a belsőről, de élőben mindennél megkapóbb. A néni nagyon komolyan vette a hivatását, odaállt a szószékhez, és mint akin benyomtak egy gombot, elkezdte az idegenvezetést. Elmesélte, hogy a templom úgynevezett patics falból áll össze, amit én úgy tudok lefordítani, hogy az egész épület nem más, mint egy fonott kosár, amit betapasztottak agyaggal, törekkel. A földbe le vannak szúrva a gerendák, amik közé szilvafa vesszőket fontak és erre vitték fel a sár vakolatot. Ez azért volt jó építkezési forma, mert ha a Tisza kiöntött, akkor a fagerendák és a közéjük fonott vesszők megmaradtak, csak a sarat vitte el a víz. 1700as évek – mondja valaki, hogy a régiek tudatlanok voltak…. 2001-ben ugyancsak a paticsfal mentette meg a templomot, mert az akkori árvíz a falu összes házát tönkretette, hogy az egészet újra kellett építeni – ha arra jártok, a házak mind Makovecz tervezések, egy sem eredeti. Egyedül a templom maradt meg, pedig abban is 30 centi víz állott és kivitte a sarat. A templom másik érdekessége a festett karzat és a bútorok mellett a festett kazettás mennyezet. Önmagában is kápráztató, mennyiféle minta van a táblákon, nincs kettő, mely egyforma volna, azonban – igen Szatmárban működik a varázslat – csillagászati jelentőségük is van. A templom ablakai délnyugatról délkeletre terjedő sávban vannak, így a napfény az év különböző szakaszaiban más és más kazettákat világítanak összevissza a mennyezeten, mégis rendszerben. Vagyis minden zodiákusnak megvan a maga kazettája, amire akkor esik a napfény, amikor a zodiákusnak ideje van és a kazetta mintája a zodiákus szimbólumait viseli. Szóljon az, kinek még nem állt fel a hátán a szőr vagy nem rázta ki a hideg! A néninek megköszöntem az idegenvezetést, kértem még egy percet egy gyors befordulásra, majd együtt elmentünk a második napi szállásomhoz, a Baráth Vendégházba. Emberek, ha a Bornemissza Kúria jó a wellness-re, a Baráth Kúria J maga a mennyország a gyomornak! Aki ott száll meg, ki ne hagyja az étkezést, mert súlyosan sokat veszít. A házigazda többszörös gasztro-fesztivál nyertes. Standard menüje a betérők számára az úgynevezett görcs leves, a kukoricás töltött káposzta petrezselymes tejföllel, a vasalt hús és a lapcsánka. Na szóval ezt a menüt ettem én is végig, amíg a gyomrom csurig meg nem telt és bízvást mondhatom, olyan ízvilágot még máshol sehol nem éreztem, mint itt. Szóval ha jót akartok enni ezen a vidéken, ezt a helyet ki ne hagyjátok! Hát ez volt a második nap története. 3. nap – az utolsó: Tákos-Záhony Hát bevallom, ezen a napon már nem dobott ki az ágy, bár felriadtam kora reggel, a visszaalvás elhúzódott egész hét óráig, úgyhogy a reggeli csomagolás tempósabb volt, mint előző nap. Már csak azért is, mert ezen a napon 57km volt a táv és volt benne egy kötött határidő – délután 5 óra lónyai révnél az utolsó átkelés. Nem, valójában az utolsó átkelés 5.45, viszont magamat ismerve 45 perc csúszással számolva 5 órát programoztam magamba,hogy ha törik, ha szakad, addigra ott kell legyek. Ráadásul az csak a rév, merthogy ott még vár rám egy templom, úgyhogy lónyai célszallag 4 órakor szakadjon át általam. Baráth Judit, a szállásadóm két eldobható dobozkával közelített – az előző esti megmaradt ételt csomagolta be nekem, meg még hozzácsapott egy adag sütit is. Nem tudtam, hova legyek a hálától – meg volt oldva az aznapi kajám! Elindulás után még kitértem egy utolsó fotó erejéig a tákosi templomhoz, csináltam egy reggeli napos képet a cinteremmel a tegnapi esős mellé. Itt elkapott egy idős néni, aki apró hímzéseit árulta. Csodaszép könyvjelzők és tűpárnák voltak, úgyhogy édesanyámnak vásárfiaként vettem egy tákosi kereszthímzéses tűpárnácskát. Ezután felpattantam drótszamaramra és nekivágtam az útnak. Elég merev volt az indulás, a nap már ekkor erősen sütött és kezdtem érezni hogy leégtem karban vádliban. A vádli az vicces volt, mert elől hófehér maradt a lábam és oldalt keletkezett egy éles markecolós vonal-átmenet a fehér és indián bőrszín között… Csarodába érve lassan a fejem is működésbe lépett, és valami eszement gondolatmenet végére érve rájöttem, hogy Tákoson hagytam a telefonom töltőjét. A szentségit! Hogy rogyasszon mindent egybe és még rakjon is rá párat! Először elgyengültem, hagyom a francba. De aztán mégiscsak visszafordultam és visszamentem érte. Reggeli bemelegítés megvolt. Csarodáról Gelénes-Barnabás felé vettem az irányt azért, mert igyekeztem minél inkább a határ szélénél tekerni, hiszen ezek a legtávolabbi helyek Budapesttől, ki tudja, mikor jövök még én erre. Az út egy fasorban vitt végig, de még így is éreztem, hogy hát igen, nem fogom megúszni ezt a túrát szembeszél nélkül. Itt még azonban a fák némileg lefogták a fuvallatot, úgyhogy tudtam nyugodtan tekerni és nézelődni. Tőlem jobbra, keletre a távolban ismét felsorakoztak a Kárpátok vonulatai, termőföldek, erdők váltották egymást. Gelénesen megálltam a Faluháznál reggelizni, merthogy arra Tákoson nem kerítettem sort. Naná, hogy rossz gyerekként elsőre a sütiket burkoltam be. Vajas kosárkák voltak dióhabbal és szatmári szilvalekvárral töltve… ahhhhh most is feltolulnak az emlékek…. aztán volt karamellás eperrel. Na az az eper!!! Itt döbbentem rá, hogy amit én Pesten eszem bolti eper, az nem eper. Ez itt az volt. Vérvörös és illatos és olyan édes, hogy szinte összeragadt a szám. Az egészet végül egy túrós sütivel folytottam le, amibe ismét ott voltak a citrom darabok – áldja Isten a szatmári asszonyok sütőtudományát! Némi emésztés és kulacstöltés után folytattam az utat. Gelénes szokásos képét mutatta az itteni falvaknak, szép, tiszta, rendezett, talán a szúrós tekintetből volt kicsivel több. Barabásnál utam nyugat felé fordult. Ebben a faluban láttam azt a szomorú valót, amit tömören úgy tudnék összefoglalni, hogy a rendszerváltás legnagyobb aljasságai közé való az, hogy a vidéki embereket leszoktatták a termelésről. A faluban minden ház körül hatalmas a telek, tisztán látni, hogy ezek a parcellák régen komoly konyhakerti művelésben voltak. Most viszont egytől egyig be volt füvesítve…. vegyél a hiperből kaját, amit Brazíliából hoznak…. nehogy termelj, mert még elrontod az üzletünket! Meg ha termelsz, nincs ránk szükséged, az pedig nem szabad, hogy megtörténjen, mert nekünk van rád szükségünk, különben miből lesz a megaprofit? Most jövök rá, nem kis szimbólum az sem, hogy pont a nyugat felé forduló országúton jött velem szembe ez a jelenség… Na de vissza a túrához. Barabás után beléptem Beregbe és picit megint másabb lett a táj. Ha leírom,hogy termőföldek, erdők és Keleten a Kárpátok vonulatai, akkor ez nem jön le, hiszen eddig is ezt írtam, viszont szerintem mindannyian tudjuk, milyen az, amikor új helyre érkezünk és hirtelen változik valami. Talán a növényzet, talán a fények, a hangulat, de valahogy egyértelműbben más, mint ami addig volt. A domborzatban itt már sűrűbben és kifejezőbben jöttek a hullámok. Az út nyílegyenesen ment a fák között, fölöttem vakító kék ég és fehér felhőpamacsok. Aztán Tiszaadony felé fordult az út és ha lehet ilyet mondani ezen a laposon, hát kiértem valami fennsík-szerűségre, ahol balra tehenek legeltek, jobbra zöldelt a búza és mögötte virágzott a repce. Nem sokkal ezután elértem a Lónya felé vezető út elágazását. Már épp vettem elő az itinert, hogy eldöntsem, itt leforduljak-e vagy kockáztassam-e meg azt, hogy bemegyek Tiszaadonyba és onnantól a gáton – remélhetőleg le van betonozva – menjek fel Lónyáig. Szerencsémre az elágazás mögött rendőrök igazoltattak, úgyhogy a kérdésem egy percig ha kérdés volt, mert kiderült, hogy a gát bizony le van betonozva, simán lehet rajta biciklizni. Úgyhogy nem is teketóriáztam tovább, mentem a gát felé. A Tisza mellett akartam lenni… Tiszaadonyba 11re értem be. Itt is leültem egy kicsit egy kút mellé pihenni és hidratálni. Gyors telefon ment otthonra a záhonyi vonatokat illetően. Miközben vártam a választ, ültem a tűző napon és az eget kémleltem. Rohadt meleg volt, de az égen nagyon gyorsan fújták fel magukat a felhők. Nem sokkal a visszahívás előtt jött is a pity-pity; zivatar a közelben. Na ez szép lesz. A másik sokk pedig az volt, hogy a TASZ azt jelentette, hogy az 5 órás záhonyi vonatot kellene mindenképpen elérnem, mert az megy a Nyugatiba átszállás nélkül, az utána következő este 8kor megy a Keletibe, átszállással és másnap hajnalban érkezik. Gyors fejszámolás. Végül is az út nagy részén túl vagyok, erőben vagyok, fél 12 van, 5 óra alatt csak odaérek. Úgyhogy nyugodtan cihelődtem és a falu végén feltekertem a gátra. Eleinte maga volt a csoda. Sima volt az út, szép volt a táj, a felhők eltakarták a napot, úgyhogy kellemes volt a lég. Aztán az események felgyorsultak. A szél, ami eddig is szembe fújt most orkánná erősödött és elkezdett szemerkélni az eső. Eleinte nem foglalkoztam vele, pár csöpp miatt nem veszem elő az esőkabátot. De ahogy tekertem tovább belekerültem a zivatar közepébe ahol egy szempillantás alatt rám borult egy dézsányi víz, úgyhogy satufék és kapkodva szedtem ki az esőkabátot a hátizsákból. Mire előszedtem, ronggyá áztam. Mire felvettem és mentem pár métert, el is állt. Úgyhogy sokkal vizesebb voltam az esőkabát alatt, mint felett. A szél meg úgy rákezdte, hogy majd lesodort a gátról, ráadásul a gát egyre inkább a szél eredő iránya felé fordult, úgyhogy mindenegyes tekerésnél éreztem, hogy rohamosan fogy az erőm. Mátyusnál adtam fel végleg a harcot. A hős gátvéder szégyenszemre legurult a gáton és a kertek alatt visszakúszott a főútra. De ott sem volt jobb a helyzet. Jött a szél, mint az őrült. Mátyus határában végképp bedobtam a törcsit. Már a törékeny méltóságommal sem törődtem, leborultam az árok szélére és csak tüdőt gondoztam. Akik elmentek mellettem, elég furcsán méregettek, volt, aki vissza is fordult, hogy nincs-e valami bajom, ne segítsen-e. Megköszöntem a felajánlást és megnyugtattam, hogy csak kicsit pihenek. Miután elment, egy darabig még néztem az eget, aztán számba vettem a veszteségeket. Az biztos volt, hogy több egységnyit visszaesett az energiaszintem. Úgyhogy rapid töltésre volt szükség – elő is vettem az előző napi vacsora maradékát, a lapcsánkát és a töltött kápit a tejföllel. Utánadobtam még egy kis vaníliakrémmel töltött kalácsot is és ezzel némileg kitisztult a világ. Felhívtam a lónyai lelkészt és bejelentkeztem a templomba 45 perccel későbbre. Aztán felvakartam magam az út széléről és nekifeküdtem a szélnek, ami továbbra is gonoszul belevájta magát minden testrészembe és erőnek erejével ellenemre tört. Azt mondtam 45 perc, ehhez képest az első kanyar után már feltűnt Lónya. 20 perc küzdés után értem be a faluba, ahol bár nem volt szél, de hétágra sütött a nap, hogy majd kiesett a szemem a hőségtől. Ekkor már tagadhatatlanul fáradt voltam és még hol volt a vége. Délután 1 óra volt, bementem a parókiára, sehol senki. Néhány reszketeg „hahó, van itt valaki?” után leültem a templom elé. Kívülről is csodálatos látványt nyújtott, nagyon örültem, hogy nem hagytam ki. Egy gyors telefon után megjelent a lelkész felesége és bevitt a templomba. Hát ha a tákosi templomnál elakadt a szavam, itt még a levegő is bent szakadt. majd 800 év előttről való mesterember keze munkája nézett rám mindenhonnan. Olyan tiszta, olyan jellegzetes középkori arcok voltak felfestve a falakra, hogy szinte éltek – illetve amikor itthon feltöltöttem őket a Facebookra a Facebook motorja élő embernek azonosította őket és kérdezte a nevüket. Beírtam, hogy az egyik Szent Borbála, a többi nem mutatkozott be. :D Szinte azonnal megláttam a Köpönyeges Madonnát a bal oldali falon, jobbra Szent György ölte a sárkányt, miközben valaki a közelébe tolt pad mögül kandikált ki és figyelte az akciót. A mennyezeten virágminták futnak fel a boltív mellett, az ablakmélyedésekben geometriai minták… az apszisban a szentek, melyek közül csak Bertalant tudták eddig beazonosítani. A hölggyel is elbeszélgettünk jó időt, de mivel az unokája időközben felébred, ezért hamar véget kellett vetnünk a találkozónak. Annyit még megtudtam tőle a templom történetén túl, hogy ez a vidék Bánk Bán tulajdona volt és hogy nem messze délre Lónyától a Tisza túloldán levő Benk nevű településnél ölte magát Tiszába Melinda. Aztán hogy miként született a dráma – Lónya a Lónyai családé lett és Katona József szerelmes lett a leányukba. Fel is járt a családhoz sokat, de mivel a Lónyaiak „új hitűek”voltak – a hölgy előszeretettel használta ezt a szót a református vallásra – Katona meg katolikus, hát szó sem lehetett a frigyről. Viszont itt járva Katona hallott Melinda történetéről és ezután írta meg a drámát. Érdekes volt egyébként a lelkész feleségével beszélni. Tudni kell,hogy a templom bár katolikus templomnak épült, ezért is vannak benne freskók, már 300 éve református templomként működik. Néha az volt az érzésem, hogy a hölgyet zavarta ez a dolog. Amikor a freskókról beszélt, akkor volt egy fél mondata, hogy nem volt elég szentekkel befesteni a falat, még a mennyezetre is népies virág motívumokat pingáltak. Őszintén szólva bár megértem, hogy van ez a katolikus kontra református ellentét, de az igazat megvallva – és most már hogy a Koránból is elolvastam 30 oldalt – azt kell mondanom, hogy valójában tök mindegy, ki milyen vallásban hisz itt az európai kultúrkörben, legyen bár zsidó, katolikus, református, evangélikus stb, ugyanazt a könyvet forgatjuk mindannyian. A Korán már más tészta. Ott fehéren feketén le van írva, hogy ölj, ha hitetlennel találkozol. Na de vissza a túrához. A templom után a lelkészné adott friss vizet a kulacsomba, még használtam a mosdót és 2 óra felé elindultam a révhez. Kicsit aggódtam, hogy óránként fog járni és ha lekésem, akkor oda a záhonyi vonatnak. Úgy számoltam, hogy ha 3kor indulok , akkor 2 óra alatt oda kell érjek. Szerencsémre a rév megállás nélkül ingázik a két part között. Még a 100HUF viteldíjat is úgy kellett rájuk tukmálni , alig akarták elfogadni. A túlparton ismét más világ várt rám. Itt már tombolt a napfény, nekem meg már a hosszú nadrágban és a gézs
TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link