Túratárs és Túra kereső, túrázás, szervezett túrák - Túratárs.com » Blog » South Wales 100 mérföldes élménybeszámoló

TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link

Cím: South Wales 100 mérföldes élménybeszámoló
Címkék:
Blog Beljegyzés: A döntést teljesen spontán hoztam meg, a józan ész  már rég  messze szállt mikor lenyomtam a gombot a jelentkezésre. Épp Pilisszentlászlóról tartottunk hazafelé autóval ,  a Salamon Ultra Trail Hungary pedig  még javában zajlott . Én az  éjféli rajt után kb. fél órával, versenyzőből ,  szurkolóvá szelídültem. Van egy visszatérő rejtélyes sérülésem ami combizom fájdalom formájában jelentkezik ,  de csak és kizárólag a lefelé vezető szakaszokon. Nem mindig jön elő ,  de ha úgy dönt, hogy elérkezett a z ideje ,  akkor kíméletlenül lecsap. Lényeg a lényeg, hogy nagyon megszívtam és  ez az “izé”  percek alatt megfosztott  a lábaim behajlításának hétköznapi képességétől . Így elsőként adtam fel a versenyt ,   nagyjából  a hatodik kilométernél ,  és hajnali három  felé már az ágyamban feküdtem a szálláson. A reggel ,  ami rám   virradt ,  talán az egyik legkeserűbb volt egész életem során. Mintha másnapos lettem volna és nem is voltam benne biztos, hogy az éjszaka történtek valóságosak voltak-e. Viszont két jóbarátom továbbr a is a pályán koptatták cipőjüket ,  úgyhogy szurkolóként  próbáltam  hasznossá tenni magam a verseny hátralévő részében. Mivel nagyon sokat készültem ,  kifejezetten erre a versenyre ,  ezért irtózatosan mardosott a csalódottság és mély letargiába estem. Csak és kiz árólag egy gondolat adott valamiféle megnyugvást: egy másik verseny  gondolata .  P ár órával azt követően, hogy fel kellett adnom a versenyt, már   f el  is  mentem  az ITRA honlapjára és böngészni kezdtem az aktuális versenyek közt . Akkoriban Edinburghban éltem és teljes munkaidős bringafutárként kerestem a kenyerem, úgyhogy az Egyesült Királyság jöhetett szóba első helyen. A százmérföldes hegyi verseny gondolata mindig is ott motoszkált  a fejemben,   de tisztában voltam vele, hogy egyszerűen még  kevés   vagyok hozzá és sokat kell futkároznom mire teljesíteni tudok  egyet. De ahogy azt említettem, a józan  ítélőképesség ottmaradt a pályán a hatodik kilométer környékén ,  az erdei állatok ürüléke közt heverve az avarban .   Í gy , mikor megláttam, hogy a két hét múlva esedékes verseny regisztrációja még mindig nyitva van ,  rögtön neveztem.  F él órával később már lezsí roztam a jegyeket meg a szállást is. Azt a gondolatot, hogy ha az UTH első hat kilométere térdre kényszerített ,  akkor mit is várhatnék egy száz mérföldes távtól, hamar  elhessegettem . A közelmúltban átélt néhány kuda rc kicsit közömbössé tett a rajtot belengő izgalommal szemben. Úgy éreztem magam mint mikor fejest ugrik az ember de nem tudja, hogy milyen mély víz vár rá, vagy, hogy egyáltalán van-e ott víz. Az időjárás előrejelzésnek is tiszta volt az üzenete: “NE TEDD , nem lesz jó móka, menj haza és élvezd az életed, mert ezt a versenyt nem fogod!” Hatvan km/órás szél, nagy mennyiségű csapadékkal és köddel fűszerezve a verseny egész ideje alatt! A rajt délután hatkor volt, előtte még nyomtam egy kis specko seggerősítő  gyakorlatot a combok miatt meg aludtam is egy kicsit. Tudtam, a versenyen való részvétel az első lejtőn dől el számomra, így mikor odaértem, visszatartott lélegzettel fordultam rá a lefelé vezető ösvényre. Mozgásommal megpróbáltam a macskák puha lépteit im itálni, nehogy felbőszítsem a lábaimban élő gonoszt. De persze már jött is a jól ismert szúró érzés, viszont a legnagyobb meglepetésemre nem hatalmasodott el és meghagyta a kontrollt nekem. Lefele menetben sziszegtem de egyenesbe érve elviselhető lett a fá jdalom. A kaptatók azonban úgy hatottak rá mint valamiféle kétes eredetű orvosság és csak úgy repültem felfelé! Euforikus állapotba kerültem az érzéstől, hogy folytathatom a versenyt, de az élet már meglendítette azt a kezet ami az első pofont osztotta…. E lkezdett esteledni és a szél meg az eső is felerősödött. Mivel ezen a versenyen nem volt kijelölve a pálya, a helyismeret nagyon is jól jött volna. A terv az volt, hogy majd a telefonomra bízom a navigációt de az ítéletidőben ez lehetetlennek bizonyult. Íg y a szélnek hátatfordítva elővettem a térképet és megpróbáltam értelmezni az útleírást ami a rajtcsomag része volt. “Menj tovább ötszáz métert majd a zöld kerítésnél fordulj jobbra és északnyugati irányban szeld át a mezőt” - na ezt megszívtam, hogy is gon dolhattam hogy ez sikerülni fog?? Csurom vízes voltam, a ruháim a testemre tapadtak és reszkettem a hidegtől. Persze ultrafutóként ultrakönnyű cuccot csomagoltam és egy öt literes mellénnyel vágtam neki a versenynek, elsőbálozóhoz illően ezen a távon. A vi har úgy taszigált mint egy üres kukát a szél a telepen a tízesek között. Ott az erdőben eltévedve még egy feladás is nagy falatnak tűnt volna. Hogy találok el a következő ellenőrző állomásra vagy épp az előzőre, hogy ha esetleg be akarom dobni a törölközőt ? Elérkezett az első “ennyi volt” érzés.  Ám ekkor futottam össze két jókedvű versenyzővel. Garyvel aki internet bekötéssel foglalkozott. Jókedvű fazon volt és a nyarat semmibe véve ontotta magából a szebbnél szebb karácsonyi dalokat egész éjjel, a Red Hot  Chili Peppers basszusgitárosára ütött a fizimiskája. A másikuk Steve volt aki hitelügyintézéssel foglalkozott de jelen esetben a kis spontán csapatunk agya volt a Garmin GPS készülékével. Talán el is söpört volna ha nem ázik be a lámpája és kényszerül ő i s társaságra. Felajánlották hogy tartsak velük és mivel fogalmam nem volt, hogy hol is vagyok éppen  és merre is kéne elindulnom, ezert velük tartottam. A töltőállomások közti ellenőrzőpontok megtalálása bizonyult az éjszaka legnagyobb kihívásának:  kicsi,  hüvelykujjnyi lyukasztószerkezeteket kellett megtalálni a walesi dzsungel sötétjében. Még GPS-el is nehéz volt megtalálni az útvonalat, ugyanis sokszor letért az ösvenyről és derékig érő füvön, telekhatárokat elválasztó kerítéseken keresztül, térdigérő moc sárban vezetett minket. Már nem is számoltam hányszor tévedtünk el a ködös szószban. Félelmetes hangja volt a mellettünk zúgó szélmalmoknak, ugyan csak néhány méterre voltak tőlünk de nem lehetett látni őket a ködben, igy csak a vészjósló morgásuk maradt G ary karácsonyi dalaival vegyítve. Elég szürreális élmény volt de végig jó kedvünk maradt ahogy gúnyt űztünk saját nyomorunkból. Ugyan már kimerültem de nem engedtem magamnak, hogy ily korán kezdjek bele az önsajnálat mindent elsöprő folyamatába. Az agyam m ár szépszámmal kezdte gyártani a kifogásokat de csak félresöpörtem őket.  Szép lassan elkezdett világosodni az ég alja és az eső is alább hagyott. Mire kivilágosodott beértünk egy nagyobb töltőállomásra ahol tudtam, hogy gatyába kell rázni az ázott-fázott  akaraterőmet. Nagy mennyiségű kávé és meleg leves elfogyasztása után egyedül hagytam el a töltőállomást, ugyanis éjszakai társaim már előbb leléptek. De nem bántam, szeretek egyedül lenni, beraktam egy kis zenét es újult erőre kaptam ahogy lépésről lépésre  rendet raktam a fejemben. A teljesítés gondolatától továbbra is ódzkodtam, csak a következő töltőállomásig tartó szakasz létezett. A rendrakás, a kávé meg a reggeli világosság megtette a hatását - jó tempóban kezdtem el futni és  embereket lehagyni. A szé l és a köd még mindig tartott de az eső már csak szemerkélt így a navigációval sem akadt problémám. Elértem a pálya legnehezebb szakaszához a Brecon Beacons Nemzeti Parkba, ahova a szintkülönbség nagyját sűrítették a szervezők. Végül jókedvvel érkeztem fel  távhoz, ahol egy kis motivációs löketet kaptam mikor mondtak, hogy 69 induló közül a 20. helyen állok! Persze a helyezés nem számított, tudtam, hogy a puszta teljesítés szintidőn belül is necces lesz. Viszont soha nem voltam még 20. helyen így jó érzés vo lt tudni, hogy azza lettem  amit a 20. helyen futó emberekről gondoltam. Sikeresen átvágtam a hegyeken és elértem a verseny 110. kilométeréhez. Itt éreztem először azt a fájdalmat, ami rányomta a pecsétjét a verseny hátralévő részére. Mivel már jóideje csu rom vízesen gázoltam mocsárból mocsárba elkezdték hólyagok borítani mindkét talpam. A helyzet elég gyorsan meglehetősen rosszra fordult. Nem én voltam az egyedüli aki ezzel a problémával küzdött. A következő töltőállomáson sok versenyző adta fel a versenyt  a talpuk állapota miatt. Délutánra már nekem is diónyi hólyagok ékeskedtek a sarkaimon és minden labujjamra is jutott egy-egy belőlük. A fájdalom gyaloglásba kényszerített. Olyan érzés volt mint ha parázson járás után egy tűkkel teli dobozba léptem volna  minden egyes lépésnél. Ismét “ennyi volt” érzes fogott el. A hólyagok persze kidurrantak én pedig a talpbőrömön csúszkálva, vicsorogva értem a következő állomásra az újra felerősödött esőben. De még mindig messze voltam a tényleges feladástól, mert volt mé g egy’s más a tarsolyomban. Telefonos segítségért folyamodtam és a családtagok, barátok, báratnőm hangja nagyon sokat segített ott a töltőállomás padján ücsörögve miközben a bubopestisre emlékeztető lábamon  szörnyülködtem. Illetve a “szuperfegyverem” is ké szen állt. Úgy hívták, hogy Rozs Dani!. (Az egyik srác a cikk elejéről aki az UTH-n futott.) Pécsi vagyok ahogy ő is de mégis észak Indiában ismerkedtünk meg, úton Kőrösi Csoma Sándor szobája felé, ahol együtt dolgoztunk a restauráláson a Himalája csúcsai  közt. Azóta ő is kiköltözött Edinburgh-ba és kollégák lettünk, úgy hogy együtt tekertünk a város utcáin, mint bringafutárok. A szabályokat betartva a verseny 26. órájánál találkozhattunk ahol iramfutóként szállhatott alá velem a legsötétebb bugyrokba. Egy  ködös, üres dombtetőn futott velem szemben, én pedig alig hittem a szememnek!!!!! Nagyot fordult velem a világ! Rögtön jó kedvem lett és a navigációt is átpasszolhattam neki ami hatalmas segítség volt. Túráztunk és erőltetett menetben nyomtuk, néha-néha be lefutva a még rank váró kegyetlen kilométerekbe. Miután elszállt az endorfin löket, újra az én kis fájdalom barlangomban találtam magam. A talpaimmal “karöltve” a combjaim is összerottyantották magukat és desszertként a farpofáim is egymásba martak úgy, ho gy onnan is szivárgott már egy kis vér. Mentőövként tartott a víz felszínén a sok baromkodás ami egész este ömlött belőlünk. A sok röhögés olyan tápláléknak bizonyult, mint az energia gélek és müzliszeletek.  Elérkezett a második este, alvásról szó sem leh etett az első világháborús veteran-tepóm miatt. Miután kicsit számolgattunk, realizáltam, hogy így nem lesz meg a szintidő. Volt olyan töltőállomás ahova néhány perccel zárás előtt estünk be, így kénytelen voltam újra futást imitálni ha nem akartam, hogy e z a sok szenvedés amit eddig átéltem a “levesbe menjen”. A töltőállomások nem vidítottak fel túlságosan. Legtöbb esetben kola várt két ételes dobozzal. Az egyikben összetapadt gumicukor a másikban szétázott csipszmorzsa…. A ponyva sem adott védelmet a szel es, esős időben és az ülőhely meg a világítás hiánya sem marasztaltak túl sokáig. Minden elismerésem az önkénteseké akik áztak-fáztak kint egész éjjel és vártak minket versenyzőket. Mire elkezdett világosodni teljesen kimerültem fizikailag de méginkább lel kileg a fájdalommal folytatott harcban. Egy különös világba léptem át, a gondolataim egyszerűen szétmállottak és önkényesen váltakoztak, furábbnál furább képek villantak be a semmiből. Volt szerencsém átélni a hallucinació fura élményét is amit mindig is s zerettem volna, csak ezidáig nem voltam annyira hülye, hogy addig toljam a dolgokat míg “beüt”. Ezek eleinte csak mozgó botokról és nem létező fejlámpák fényéről szóltak, amik ismeretlen iranyból világítottak. Majd napfelkelte után idős embereket kezdtem l átni, akik bokrokká, kövekké és árnyékokká változtak ahogy közelebb értem hozzájuk. Dani jókat vidult, ahogy személyleírást adtam az út szélén álldogálló kedves idős párról. Ekkor már az utolsó töltőállomás felé haladtunk, ami azt jelentette, hogy csak 27  kilométer van vissza. A gyors séta már nem volt elég ezért egy utolsó löketet juttattam a testembe szőlőcukor formájában. Nem vagyok túl édes száju és nem is szeretek cukrot zabálni futás közben, mert hamar feldob jó magasra, majd lendületből vág a földhöz  és még mélyebben találom magam mint előtte. Csak vészhelyzetben nyúlok ilyesmihez, de ez most az volt! Így hát teletömtem az arcom és újra futni kezdtünk, amire már csak vicsorogva fujtatva és hörögve voltam képes, fröcsögő nyállal,- mégis nevetésben tört ünk ki ahogy a tartásom és megmaradt eleganciám utolsó foszlányait is elengedem. Ahogy telt az idő úgy egyre tisztább lett, hogy nem fogunk célba érni szintidőn belül. Egyszerűen túl messze van és túl lassú vagyok. Elhagytuk az utolsó töltőállomást is, az  eső és a szél rendíthetetlenül folytatta, tudtuk ha be is érek az csak perceken fog múlni. Még két mászás állt köztünk és a cél között! Lefelemenetben éreztem ahogy szakad a talpbőröm, ami térdre  kényszeríitett volna ha be tudom hajlítani a lábaimat a comb jaim miatt. De nem ment!!!! Így hát új módszerhez folyamodtunk a lefele menethez. Ez úgy festett, hogy egyik kezemben egy bot volt amivel kitámasztottam magam, a másik kezemmel pedig Dani vállára nehezkedtem. Úgy festettünk mint egy öreg vak nyomorék kódis  akit pénzéhes fia épp koldulni visz a főtérre, hogy majd este összeszedje a pénzzel együtt az öreget. Végül átértünk a dombokon és visszaértünk a lakott környezetbe. Dani hangosan mondta a kilométert és a hátralévő időt de éreztem, hogy ezt megint bebukta m. Mondtam neki, hogy kiáltsa el magát mikor a verseny 39. órájanak 56. percéhez érkezünk. Ekkor már csak pár száz méter volt előttünk de a cél még mindig látóhatáron kívül volt. Mikor Dani elkiáltotta magát mindent eldobtam ami a kezemben volt és sprintel ni kezdtünk. Teljesen önkívületi állapotba kerültem és a következő hang amire emlékszem, ahogy Dani azt kiáltja 59!!!!! ekkor már láttam a célvonalat is. Másodperceim voltak vissza a szintidőből és az álmom valóraváltásából. Úgy estem át a célvonalon, ahog y egy krumplis zsák dől ki a hanyagul becsukott spájzajtón. Hihetetlen!!!! 39 óra 59 perc 50 valahány másodperces idővel értem be 24. es egyben utolsó befutóként. Mivel már az eredményhirdetesre készültek a célvonal környékén az emberek, ezért a vártnál jo val többen fogadttak meglepett arcal és tapsviharral, amitől rögtön elérzekenyültem. A hivatalos idő 40 óra és 6 másodperc lett, de megadták a hivatalos teljesítést és ott lógott a nyakamban a kínai büfé emblémájára emlékeztető walesi sárkányos érmem!!!! Á töleltem Danit, akinek soha a büdös életben nem tudom majd megköszönni amit értem tett ott azon a versenyen. Sem szóban, sem tettekben. Még most is elérzékenyülök ahogy felidézem az emlékeket amelyek életem egyik legértékesebb 40 órajáról szólnak.  Kaptam  egy korsó sört és még a nap is kisütött ott a célvonalban heverészve, de nem csúszott a nedű. Ugyan már fél óra eltelt a célbaérés óta, de a sprint utáni heves szívdobogás nem akart szűnni és még mindig ott lüktetett a torkomban. Mivel “olcsójános” voltam,  ezért a szállás elég messze volt a rendezvénytől. Dani összepakolta a sátrat meg cuccokat és megvártuk a szervezőket akik nagylelkűen fuvart ajánlottak nekünk a városba, ahol az emeleteságyas hostel várt. Előtte még dobtam egy zuhanyt, ugyanis pont olyan  szagom volt mint mikor bent felejted a csurom vizes edzőcuccodat a táskádban napokra. Az a walesi posvány elkezdte emészteni a testem és rothadni kezdtem…. Délelőtt 11-kor értünk célba és délután négyre kerültem ágyba még mindig kalapáló szívvel ami akkorr a már kicsit aggasztott. Három óra alvás után a szobatársak zajára ébredtem, szerencsére normális szívveréssel. Mivel nem tudtam visszaaludni, így a kocsma felé vettük az irányt, hogy megünnepeljük az elmúlt napok történéseit.  Mindaz ami a versenyen történt velem, megváltoztatta az elképzeléseimet a határaim feszegetéséről. Valamiféle tudathasadáshoz közeli állapotban teljesítettem a verseny második felét, ahol két fél harcolt egymással. Az egyikről biztosan tudtam, hogy én vagy ok, a másik résztvevő pedig mint ha kivülről próbálta volna aláásni az akaraterőmet, elszántságomat és fájdalomtűrő képességem. Aljas módszerekhez folyamodva elérzékenyített, régi fájó emlékekkel a legrosszabb pillanatokban, kifogásokat és mentségeket gyár tott amikor az ellenkezőjére volt szükségem. Ahogy az idő múlt és a szenvedés mértéke fokozódott, úgy egyre önállóbb lett ez a “valaki” a fejemben. Talan ő is én voltam, vagy aki ellent mondott neki az voltam én? Ugyanakkor a legmélyebb pontokon külső szem lélőként figyeltem vitájukat. Úgy gondolom, hogy ez a két fazon remekül össze van keverve bennem alapállapotban. Ám ehhez a versenyhez hasonló élmények, -  mint egy fizikai kísérlet úgy választják el egymástól őket. Akár egy pohárba öntött víz és étolaj. Íg y alkalmam nyílik megkóstolni tisztán mindet. Ezt én tapasztalatszerzésnek élem meg. Érdekes, hogy a versenyen átélt legrosszabb és legmélyebb pontokat a tudatom már szép élményként tárolja el. Logikus lenne, hogy egy rakat szenvedés rossz emlékeket szül.  Ám az ultrafutásnál ez nálam máshogy van és talán ez a csavar csal vissza időről időre a rajtvonalhoz.   Scherer Ádám