2010. június 21. Pirenneusok, Refugió de Goriz 2.200 m. Halkan surran a hó, s alatta roppan a firn. Egy rúgás ball lábbal, kettő jobbal, egy ballal, kettő jobbal. Most kel a nap, meredek firn lejtőn harántolunk felfelé. Tegnap 30 centi friss hó esett rá. Lassan, gépiesen lépkedek… Egy ballal, kettő jobbal… Hogy is kerültem ide? Tizenöt évvel ezelőtt Madrid felé 12.000 méter magasságból egy markáns hegyláncot láttam magam alatt. - Ide el fogok még egyszer jönni! Fogant meg bennem a gondolat. Évek múltak, s a télen valaki felvetette: a nyáron a Pitrenneusokba szeretne menni… Miért is ne? – Gondoltam. Szabadjegyet még tudok szerezni… Pisti fiam is benne lesz… Ha júniusban megyünk, Sepsiszentgyörgyről Kingus is jön, aki jól beszéli a spanyolt… Aztán változtak a dolgok, de harmad magammal most még is itt vagyok… Egy rúgás ballal, kettő jobbal… Most egy szerpentint teszek bele, hogy jobb lábam pihenjen kicsit. A házban tegnap azt mondták, ma még mocsok idő várható, talán holnap utánra jobb lesz. Fél kettőkor kint jártam. Felettem ezernyi csillag sziporkázott. Percekbe került, mire megtaláltam a göncölt. Délebbre vagyunk, itt most is jól látható az Orion. De olyan csillagképek is, ami tőlünk soha. Hideg az éj, s friss hólepel borítja a hegyeket. Legszívesebben azonnal nekiindulnék a csillagporos éjszakának! 04.10, ismét talpon vagyok. Aztán térképpel, tájolóval bejárom a környező dombokat. Jelzés nincs. Steinman elvétve. Ösvény? Talán… De a vízfolyás és a sziklaletörés, a moréna és a szemközti csúcsok, az öreg firn foltok és az a néhány szél tépázta famatuzsálem… Felveszem az irányszögeket. Nem tudom holnap milyen idő lesz, de most van rá esélyünk! Csendben ébresztem társaimat… Álmos pofával néznek rám… - Ha akarunk itt valamit, egy órán belül indulnunk kell a csúcsra! Ez már beszéd! Nem kell kétszer mondanom… és el is készültünk. A keleti ég peremén már pirkad. Az első letörésig beláttam az utunkat. Feljebb is adta magát a terep aztán, ahol a tegnapi eső már hó alakban jött le minden korábbi nyomot eltakart. Vajon, amott a sziklás tereplépcsőn hol van az átjutás. Mindegy, valahogy majd megoldom… Ha nem volna lefagyva, vagy legalább egy húszas kötelem lenne… Kingust nem is féltem, de Csongit még nem láttam mászni… Jól van, megy ez! Most segít a mély hó. Megfogja a lépésem, s már túl is vagyunk a nehezén. Biztos nem erre szoktak menni! Lefelé rázós lenne. A nagy szikláknál fotózunk, iszunk, s megyünk… vagy csak mennénk. Két taposás sötétebb sávja dereng a tegnapi hó alatt. Az egyik a felmenő, a másik a lejövő nyom lehet. Csak hogy a felmenőt tegnap délután jó hatvan méter szélességben betemette a lezúduló lavina. Arra tehát inkább nem! Mard a direktmenet, kicsit harántolva. Aztán, át azon a szikla szoroson. Ezt taposom most: kettőt jobbal… egyet ballal… Egyre meredekebb a lejtő… Most még nem csúszik meg a friss hó a firnen, de igyekeznünk kell a lejövetellel, mert ha emelkedik a hőmérséklet megindulnak a deszkalavinák. Lelassultam, fáradok. Előbb a Kingus, aztán Csongi is kikerül, hogy ők törjék az utat… A tófalra egy két perccel hamarább érnek. Szusszanunk. Több páros is nyomunkba eredt már. A friss taposáson haladva sokkal könnyebb már nekik. Még egy szűk órás felszökés, s a hófedte sziklák között meglátjuk a sima, fehér felületet. Ez hát a fotókon látott tengerszem? Befagyva, hóval fedve. Felettünk, a moréna tetején, a szomszéd völgybe átvezető csorba. Amott a túlsó sarkáról indulna az ösvény, a kőfolyás és a szálkő határán? Az égen, a gerinc túl oldaláról ólomszín felhők érkeznek fölénk, majd a hágón át ömleni kezd a köd. S már szállingózik is a dara. Nálunk, otthon a nagy széllökésekkel kísért zivatar elő jele ez. Itt a több tíz fokos lehűlés, és hó fergeteg bevezetője. A gerinc mindent eltakar. Vajon mennyi időnk van még? Mindent egybe mosott a tegnap esett hó. Talán a most érkezett spanyolok többet tudnak? Igen egyikőjük vagy húsz éve járt már erre. Elindulok, de a friss hó és a kavargó köd mindent fehérbe von. Inkább előre engedem a most érkezetteket. Had törjék az utat… A moréna gát élén haladunk. Jóval lassabban, mint eddig. Jó-jó, de feljebb, amott a szikla letörésnél merre tovább? Ahogy látom, ezek sem sokkal bölcsebbek nálam. Most megálltak, tanakodnak, aztán kezdik felcsatolni a hágóvasaikat. Az egyiknek fogalma sincs róla hogyan kellene, de a másik is béna. Közben egy lány és 30 év körüli barátja is beér minket. Ők is csatolnak… Végre hosszas cihelődés után neki indulnak ballra a meredek oldalba, a sziklát kerülve. De hogyan??? Úristen…! Rossz nézni mit csinálnak! Egyik kézben síbot, a másikban jégcsákány… Talán ha hat-nyolc lépést haladt, s már ki is csúszott. Még szerencse, hogy a mély hó megfogta Így is jó húsz méterről mászik vissza. Most a sziklán próbálkoznak… S a köd egyre sűrűbb. A szél a gerinc túlsó oldaláról újabb ködfoszlányokat hajt felénk. A tej-fehérségben alig látok valamit. A friss hó színe és a pára teljesen egybeolvad. Most kelne a hószemüveg! Villan át agyamon. De legalább a napszemüvegemet ne hagytam volna odalenn Kingus zsákjában. Közben a spanyolok elindultak. Tájolóm nagyítójával a térképet próbálom vallatni. Nyilván való, az azon jelölt ösvény a nyári út lehet, amit most vastagon fed a friss hó. Itt a moréna gáton a téli út halad. Mint fehér lepelbe bújt szellemek, szállnak, keringenek köröttünk a köd foszlányok. Az előbb pillanatokra kitisztult a gerinc él. A tó feletti hágónál már magasabban vagyunk. Nagyjából 3.100 méteren, tehát kb. 250 méter szint és talán 5-600 méter távolság még a csúcs. Lelki szemeim előtt próbálom felidézni az ajándékboltokban és a turistaházban látott fotókat. A csúcs alatt valahol le kellett térni a sziklabordáról ballra, és a szikla és a firn határán lehetett feljutni a vállra. Majd tovább a gerincen a csúcsra. Igen, csak most mindent befed a friss hó. Ha fel lebbenne a köd, így is simán felmehetnénk… De mi lesz, ha egy óra múlva újra leszáll…? Töprengek tovább magamban. Teljesen ismeretlen terepen… 38-40 fokos friss havas firn lejtőn bármikor megcsúszhat a hó…! Jégfelszerelés és kötél nélkül…, 6-8 méteres látástávolsággal? Na, neee! S mind ennek a tetejébe egyedül csak magamra számíthatok! Sem a társaimnak, sem a spanyoloknak gőzük sincs a hegy, és a hóviszonyok veszélyeiről…! Ha nem akarunk „híres emberek” lenni, innen bizony le kell kotródnunk, amíg nem késő! Szólok Kinguséknak, de csak állnak, mint ha meg sem hallották volna. Újra próbálkozom: - Figyeljetek! Még szemüveg sincsen nálunk! Maximum 4-5 órát tölthetünk el ilyen vakító fényben szemkárosodás nélkül! Tudjátok milyen szörnyű a farkasvakság? Látom a kicsi lányon, megértette, amit mondtam, de a fiútól várja a választ. - A hegy itt lesz két nap múlva, de még jövő után is! Mondom, de hajthatatlanok… Szó, ami szó nem erre készültünk. Tavaly júliusban itt járt társaink három hét alatt egyszer sem áztak meg, A hőség miatt csak kora reggel és délután tudtak túrázni… Bizony én sem jókedvemben döntöttem így! Alig karnyújtásnyira a csúcstól visszafordulni…? Csongor viszont nem az a fiú, akinek mások mondják, meg mit tegyen, vagy mit ne tegyen. Csak hogy a hegyen más törvények vannak! Ebből nem élünk meg! Elkiáltom magam: - Hej! S amikor a spanyolok hátra fordulnak, oda szólok a lánynak: - Mond meg nekik, hogy visszafordultunk! Látom a szemén a megnyugvást, hogy még sem neki kellett kettőnk között választania, s már fordítja is szavaimat. Intünk egymásnak, és indulok. Először elmagyarázom társaimnak és megmutatom, hogy lefelé minden lépésnél a sarkunkat kell keményen belevágnunk a friss hó alatti firnbe. Még így is óvatosaknak kell lennünk, hiszen csak akkor tudjuk meg, hogy tart-e a lépés, mikor már a teljes testsúlyunk rajta van. Most bizony nagy haszna van az egyensúly megtartásában a síbotnak. (Még pesten odaadtam egyik botomat Kingusnak.) Elindulok lefelé. Nem nézek hátra, de pár lépés után már hallom lépteik neszét a fél lábszárig érő hóban. A köd mindent beborított. Alig 3-4 méterre látok előre. Idejövő nyomainkat félig befújta már a szél az újult erővel szakadó darával. Éppen ideje volt visszafordulni! Remélem az „őrült spanyoloknak” is megjön a jobbik eszük, és követik példánkat. Lefelé persze sokkal gyorsabban haladunk. Ahol kicsit lankásabbá lesz a gát, megállok egy pillanatra, s hátra figyelek. De csak a szél fütyül, s a hó sustorog. Társaim is állnak. Nyilván a spanyolok is pihenek, mert ilyen távolságból még hallanom kellene négy ember lépéseit. A befagyott tavat elérve tisztul köröttünk a világ. Nápolyit bontok, iszunk is rá. Ránk fér az energia visszapótlás. Aztán megindulok a tófalon lefelé. Most érzékelem csak, milyen meredek helyen jöttünk fel. Még jó, hogy van a lejtőnek kifutása. Ha megcsúsznánk, az előttünk feltorlódó hó megállítana a sziklák előtt. De szerencsére erre nem került sor. Ahogy lejjebb érünk, csökken bennünk a feszültség. A dara, havazásba váltott át. A csorbából alázúduló vihar megbokrosodott paripái lobogva tépik rólunk a pelerint. Fújja, kavarja a sűrű, fehér pelyheket. A sziklák alatt friss taposásra bukkanok. Tehát nyomainkon mások is nekiindultak, csak az idő romlásával visszafordultak. Milyen jó, hogy így történt! Ők ismerték a tereplépcső átjáróját… Így sem volt könnyű. Lejjebb, a jégár által simára nyalt sziklákon elvétem az ösvényt. Most vajon merre tovább? Társaim mutatják jobbra, 35-40 méterre az alig fél méteres sárga tetejű faoszlopot. Újabb feltöltődött tófalon, viharok tépázta fenyő matuzsálemek között ereszkedünk, de ez már jóval könnyebb. Ritkul a hó, esőbe vált át, aztán az is abba marad. - Hol lesz az a sziklán való leereszkedés? Kérdi a kicsi lány aggódva. - Elkerültük. Túl vagyunk rajta. Már a nap is bujkál. Hová siessünk, miénk a délután? A háztól nem messze, a szikla letörés tetején megállunk fotózni. Egymást, a tájat, virágokat. Aztán leguggolva emlék köveket keresgélünk. Lapos mészkövek, homokkő hasábok között válogatunk. A vékony lapokra elválló agyagpalában apró megkövesedett tetvekre emlékeztető férgek láthatók. Jó húsz perc múlva a spanyolok is beérnek minket. Előbb a lány a fiújával, később lemaradva a két pasi. Kelletlenül váltanak velünk pár szót. Ők sem jutottak sokkal feljebb, Teljesen leszállt a köd… Mikor tovább állnak, Csongi kaján vigyorral nyugtázza: - Lám, nekik sem sikerült! A házban jó részt huszonöt – negyven közötti fiatalok vannak. Deresedő szakállammal igen csak kilógok a sorból. Míg a turista konyhában az estebédet főzöm tört angolsággal kérdik: - Your son, and your daughter? - No! I’m from Budapest, he, and she is from Trasylvania! Aztán pantominnel tovább faggatnak merre jártam eddig? Nemzetközi tőszavakkal válaszolok: - The Alps, the Karpats, Kavkáz, the Dolomits via-ferráta, Teneriffe, Mount Jotunheimen, climbing of Lofoten islands, Vezuv, Etna. - Teneriffe hallatán felcsillan a szemük, majd megkérdik - Bus, and lift? - No! És ujjaimmal mutatom, hogy sátorral, hátizsákkal gyalog jártam be a szigetet. S ők elismerőleg bólogatnak. Ebéd után még ki szerettünk volna menni virágokat fotózni, de az idő végleg elromlott. Szürke felhők borítják az eget. Szakad a havas eső. Ma már késő van lemenni. Itt alszunk. Holnap majd körben a gerincen visszamegyünk a parkolóba. Aztán sorra jönnek vissza a hegyről az emberek. Míg én körmölök, társaim velük beszélgetnek. A Lengyel páros a hegy déli oldalán, a Romand gleccseren át szeretett volna feljutni acsúcsra. De még a meredek rész előtt mellig érő friss hóba kerültek, így kénytelenek voltak meghátrálni. Az amcsiknak sem sikerült a szemközti technikailag jóval könnyebb 2.779 méter magas Punta Tobacor csúcs megmászása. Még örülhettek, hogy a leszálló ködben visszataláltak a házhoz. Már besötétedett, amikor a két fiú, két lányból álló Katalán csapat érkezett vissza. Körtúrával tervezték bejárni a szomszédos völgyeket. Délután négykor jöttek rá, hogy a havazás miatt a hágó járhatatlan. Végül saját nyomaikon voltak kénytelenek visszajönni ahonnan elindultak… Engedjétek meg, hogy most egy nem technikai kérdéssel kapcsolatos tapasztalataimat mondjam el. Biztos sokan találkoztak már a kezek fájdalmas, égő, sajgó zsibbadásával egy-egy hosszabb kerékpártúrán. Ez elsősorban olyan kormányoknál jelentkezik, melyekre valamilyen mértékben támaszkodunk is, de melyek csak korlátozottan engedik a fogásmód váltogatását. A kellemetlen jelenség oka általában az a tartós nyomás, mely az ujak mozgatását vezérlő ideget (nervus medianus) éri. Ez az ideg, kilenc mozgató ínnal együtt, egy a kézfej csontjai, valamint egy széles szalag által képzett rugalmas alagúton (canalis carpi) keresztül a kéztő tenyér felőli oldalán halad át a csukló és a kézfej között. Ennek a rugalmas csatornának és benne az idegnek a monoton terhelését feltétlenül kerülni kell, mert egy a sport- és munkaegészségügyben ismert tünetegyütteshez (Karpaltunnelsyndrom, carpal tunnel syndrome), fájdalmas zsibbadáshoz, éjszakai, az egész karra kiterjedő fájdalomhoz (Brachialgia paraesthetica nocturna), végső soron a kézfej izomzatának sorvadásához vezethet. A kifejlett tünetegyüttes gyógyítása rossz esetben sebészeti beavatkozást is szükségessé tehet. Ezért fontos hosszabb túrán a kormányfogás rendszeres váltogatása, és erre a célra alkalmas kormányok ill. markolatok használata. Figyeljetek erre, ne engedjétek a fájdalmat eluralkodni, és pihentessétek a kezeteket! Nem az a menő aki tűri, hanem aki tesz ellene!A csapatról, a programról és egyéb részletekről a túra szervezője egy hozzászólás keretein belül tesz említést hamarosan...Addig is álljon itt egy videó, ami - tesztalanyokon tesztelve -, jól átadja a túra légkörét és varázslatos hangulatát: http://picasaweb.google.com/lh/photo/vC2GftVoOl3o-6WE6cpq8FJYKu49ok7VffdnlrdiYOc?feat=directlink In medias res… az még nem is lett volna gond, hogy az indulás napjára – az egyébként csodálatos több napos Tisza kenutúra vajmi kevés negatív mellékhatásai egyikének eredményeként – kissé elgyepáltan keltem, de a rossz közérzet kimondatta velem a telefonban (a vonal másik végén két igaz jóbarát) indulás előtt egy órával, hogy talán nem megyek. Kontra: „akkor én sem”… na jó, szedjük össze valahogy magunkat, útközben sikerült elrágcsálnom egy almát kerek 1 óra leforgása alatt (azért a sikerélmény OTT volt). Ilyen állapotban – gondoltam én -, jó lesz egy könnyebb 15 km körüli túra, s mivel úgyis a nyár legmelegebb napját harangozták be a találkozó 1. napjára, a forrástúra ideális választásnak bizonyult. Az első forrásnál időérzékem megszűnt létezni egy nőnemű lénnyel folytatott diskurzus alatt, így szűk 1 órás késéssel indultam a csapat után. A felszerelésem: 1 üres flakon és egy fényképezőgép. A felszerelésem többi része - amik olyan hasznavehetetlen tárgyak tömkelege, mint a pénztárca, vagy telefon -, már úton volt egy közös táskában a hegyre. A programot tudtam, s célomul tűztem ki a csapat beérését. Mátrafüreden egy boltba betérvén lefényképeztem a térképet, ezek után volt fogalmam arról, hogy hova tova. Hajtottam, ahogy tudtam, de a csapatot sehol sem találtam. Egy-két megválaszolatlan kiáltás a Mátrában, aztán rájöttem, hogy fáradok; egész nap nem ettem semmit - az almát kivéve –, s a rosszullét egy út szélére sorakoztatott kivágott fatörzsek kényszerű lakójára invitált… elaludtam. 1 óra alvás után csillagokat láttam, erre „gyorsan” aludtam még fél órát. Kezdtem aggódni, hogy ha az a két fél találkozik, akik persze külön-külön azt gondolják, hogy éppen a másik helyen tartózkodom a másik féllel, előbb-utóbb felteszik a kérdés, hogy na, de akkor HOL vagyok? Nehogy itt fejlámpával kelljen engem keresni, pár óra és sötétedik, jót aludtam, de az éjszaka ki van fizetve fürgének a táborban, s ez már azért elég indoknak bizonyult az út folytatásához (a döntő érv :D). Egy gyors eltévedés azért még belfért, na nem olyan komoly, csak egy 5-6 km körüli. Felértem a csúcsra, s mivel senki nem távozott autóval a helyről, elkezdtem futni lefelé az út mentén, de senki nem állt meg az őrült futónak, aki mérgében rá is állt a túra útvonalra. Azért néha kikacsintottam az útra is, s láss csodát, 3 km-re Sástótól megállt egy szlovák cabrió, aki levitt a célig. Alig vártam, hogy leérjek, s ahogy ott álltam csurom „vizesen”, koma meglátott, s már nyúltam a pálinkáért, amikor egy hang fentről megszólított, hogy 2 túratárs bajba került, itt az autó kulcsa, menj értük Galyatetőre. Persze, már repültem is, üres gyomorral életem vágya ez volt. Persze útközben ilyenkor illik vacakolnia a térerőnek és fél óráig állni rossz helyen a járgánnyal az út szélén téves infó miatt, de nagy nehezen sikerült rátalálnunk egymásra. A kerékpárok felszerelése után indultunk haza… de még hogy: 1 kanyar, 2 kanyar… csatt… és már jött is a kiabálás, hogy állj meg! Leszakadt az egész kerékpártartó, ami már annyira eldeformálódott, hogy használhatatlanná vált, így a 3 fős társaság azt beszélte meg, hogy 2-en maradunk a járgányokkal, míg postafordultával a 3. tag elfurikázza a saját kerékpár tartóját. Szóval kettesben maradtunk a semmi közepén, dézsávúm volt, de szerencsénkre nem csak a kerékpártartó szakadt le, hanem az ég is, s már-már a nyakamban éreztem a vihart, egyszer csak megjelent fél órán belül az autónk, aminek vezetője visszaforult, mert lent már hatalmas felhőszakadás volt, s azt sütötte ki, hogy ott és akkor lezárjuk a kétkerekűeket, s majd valamikor visszafordulunk értük. Nos, ennyit az első napról, a szép az egészben, hogy természetesen este alvás nem volt… miért is?? Üdv mindenkinek: Kontroll A tábor A hónapok óta várt esemény immár elérkezett, csak egy jó nyújtózkodásnyira van. Napok óta készűltünk mit is vigyünk magunkkal, hogy ne legyen sok a felesleg és ne maradjon otthon ami fontos mert ez gyakran történik fordítva . Péntek reggel elindúltunk nagy várakozással. Az út haladós volt, kb. 11 óra magasságában megérkeztünk Sástóra.Bejelentkezés után elfoglaltuk szállásunkat, miután elláttak karszalaggal, kitűzővel. Gyorsan behordtuk fontosabb dolgainkat, és rövid felderítésre indúltunk. Az általunk választott túra fél kettőkör indúlt, így bőven volt időnk még kis pihenésre is.Elég sokan voltak már a táborban,és kezdett kialakúlni a feeling. Kis csoportok hozták létre magukat a már meglévő ismerettség, érdeklődés, túrák szerint. Nagyon sokan jöttek bringával, sajátos ruházatban, sisakban, ami nagyon látványos volt és valami magával ragadó érzést nyújtott, pedig én nem is tudok bicajozni. Egyszerűen az, hogy ez is egy külön kis társadalom, meg vannak a maga íratlan törvényei, és az összetartozás érzete.Találkoztam pár emberrel akik csak virtuális barátaim voltak, olyanokkal is, akikkel már korábban valamilyen túrán részt vettem és olyanokkal, akik sem egyik sem másik, egyszerű szimpátia, vagy véletlen egymásba botlás volt.A táborhoz közel volt a tó ahol lehetőség volt csónakázásra és vizibiciklizésre, és persze köré rendeződött a kis büfék, étterem. ABC, elárusítóhelyek szolgáltatásai. Ittunk is egy bűn rossz kávét egy kis faházban, ahol a kiszolgáló a mai napig sem jöttem rá, élő volt-e vagy csak egy viaszbáb, de az élet semmi jelét nem adta az tény. Az arcán a háború és béke teljes terjedelemben, egyéb életjelt nem adott. Szegény.Visszaérkezve szobatársak érkeztek,akikkel szerencsére nagyon jól kijöttünk ott létünk során végig, sőt a túráinkat is egyformán választottuk.Pénteki túraA meghírdetett időpontban megjelentünk a Kékestetőre túrára. Mint kiderűlt, nem volt túravezető, így magunk közűl választottunk, aki valamelyest ismerte az útvonalat. Meg kell mondjam, térképet is kaptunk. Szobatársunk bevállalta ezt a posztot, elindúltunk a rekkenő hőségben.Első állomásunk a Rákóczi forrás azonnal lábunk elő gurult, majd Máriácska. Itt kezdődött szegény túratársunk pokoljárása, fájós térde miatt elesett. Eléggé megijedtem a többiekkel egyűtt.Nagyon rossz volt látni. Csak annyit tudtam segíteni, hogy én vittem tovább a hátizsákot.Az útirányt kicsit változtattuk, nem is igazán tudnám, hogy mennyire. Nálam nem volt térkép sem.Az idő kegyetlenné vált, mert a páratartalom az elviselhetetlenség határát súrolta, legalábbis számomra, aki nagyon érzékeny vagyok rá. Az utunk cserjés kis ösvényen vezetett,szorosan ölelő tüskés bokrok között. Utitársam egy idő után rosszul lett, nem kapott levegőt,zihált, sípolt. Nem tudtam mi tévő lehetnék, de atöbbiek sem, azon kívűl, hogy nem hagytuk magára, valaki mindíg mellette volt. Az ösvény egy meredek oldalban vezetett, nagyon szép kilátás nyílt a néha ritkássá váló növényzeten keresztűl a túloldal lankáira,bükköseire.Kékestetőt a sípálya irányából közelítettük meg. Túratársam lent maradt, hogy bevárjon minket, mert nem akart az erős kaptató során terhünkre lenni és saját jólérzése miatt is, úgy döntött megvár a lenti kis faházban. Mi elindultunk kb.11 nő és egy! férfi felfelé a sípályán. Igazán szép volt, friss széna illat és a természet nagyvonalúan odarakott egyre több és több málnabokrot. Érdekes kép készűlhetett volna, ott pucsítunk 12-en. A képet látva nem is gondolta volna senki. hogy épp málnázunk. Felérve a Kékestetőre, _el sem hiszem ha nem látom,_ lent maradt túratársunk a csúcson, nem izzadtan- mi igen-űl a tábla előtt. Feljött stoppal.Imádom a rátermettségét és fantáziáját. Feljött stoppal.A lefelé menet egy kicsit megkínozta még a térdizűleteket és a burzitiszt, de igazán jó hangulatban érkeztünk Farkaskúthoz- ahol nagyon finom és hideg vizet ittunk-majd a táborba.Egy kicsit még császkáltunk, majd ennek egy viharos erejű esőzés vetett véget, Én bennt szorúltam egy másik házban, de feltaláltam magam: elütöttem az időt sörözéssel.Szombat: a második túra 17 km.Ezen a túrán volt túra vezető, aki meg is jelent, pár mondat bevezetés után elindultunk a Mátra alján.Kezdetben a táj jellegzetesen az alsóbb régiók, szinte alföldies arculatát mutatta. Találkoztunk útközben ezerféle pillangóval, szitakötővel. Egy helyen lovak voltak kikötva, ahol pár fotó erejéig megálltunk. A lovak ergy tanyához tartoztak és itt meg kell jegyeznem, - a tapasztalatokra hagyatkozva- itt nem volt szemét, a civilizáció által kimustrált hajdani örömforrások prédái eldobálva. Dicséret ezért a gazdának.Tovább haladva a táj arculata kicsit változott. Az erdő is kacér mosolyt vetett ránk,megsimította arcunkat szellővel, kényeztette tüdőnket finom levegővel.Gyöngyössolymosra érkezve, a kocsmát választottuk, mert a templomban szentelt víz volt, de inkább sört akartunk volna. Ez a törekvésünk sikerrel is járt.Innen haladva tovább, elég egyhangú szakasz következett ismét. Beton, szőllős,majd egy meder féle.Ezután beértűnk az erdő emelkedős, valaha vízmosta medrébe, ahol viszonylag sokáig , kitartóan emelkedett a terep felfelé. Túratársam ismét rosszúl lett.A csoport tagjai nagyon együtt éreztek vele, valaki mindíg mellette volt hogy vizet adjon, vagy erőt más módon. Azért végigcsinálta a túrát, mert ezt a feladatot osztotta ki magának.Nagyon szép helyeken jártunk.Ebben a túrában az volt az igazán érdekes, hogy a természet 17 km.-en milyen bő repertoárt tudott felmutatni. A táborba érve-én előbb oda értem mert a 17.km.-en egy pohár sör és egy uborka volt a folyadék bevitelem-nekiláttam a sörözésnek. Megláttam túratársamat, megörűltem,hogy nincs probléma, így elhatároztam, elengedem magam,többek között erről is szól ez a nap.Szombat esteA nagy meeting. A csoportok vetélkedője cimű játék számomra kicsit vontatot, szervezetlen volt, de a spontán vetődött formációk jól meg voltak.Ezen a napon úgy döntöttem, elengedem magamat, nem egy zárdába jöttem. Szabadság, természet, jó érzés, sör./nem is szeretem s sört/A vetélkedő során egyik túra társ vagy elfáradt, vagy kritika volt részéről, kicsit más dimenzióba ment át a talajon. Az időközben kialakúlt tábortűznél hiányolták többen is. Én vállalkoztam, hogy elhordom kb. 50 kg,-nyi testsúlyát másik túratárssal, én kb. ennyire vagyok hitelesítve. Mire érte mentünk, meg tudtuk győzni, jöjjön magától, így csak a cipőjét vittem.A tábortűznél nagy volt a hangulat, a szalonnasütés után /közben/ alakultak népzenei csoportok, undergrand/Qimby, Kis Pál, Csík stb./dalárdák,ami érdekes módon nem zavarta annyira a hallójáratokat, talán a megemelkedett maligánfok miatt.A tábortűznél űlve egyik túratárs úgy döntött, ringat engem a székkel, mint a bölcsöben. A szék visszahelyezve vélt helyére,egyszercsak katapultált. Hosszú évek óta először, csináltam egy hátrabukfencet,de azonnal fel vettem egy enbrió pózt ami megvédett csúnya dolgok ellen/ no meg egyik túratárs/Nem szeretem a népzenét, a sört, nem eszek kenyeret?mégis! Ez a találkozó arra volt leginkább jó, hogy megéljük a "demokráciátVasárnap nagyon csúnya idő volt, ezért eljöttünk a lehető legkorábban. Otthon úgy tűnt mintha nagyon messze lenne minden.Az viszont tény: megható volt, az enberek összetartása, a legkisebb és legnagyobb problámában is ott volt a segítség ha kellett. Az összetartás, a felelősség vállalás magunk és mások iránt. Ez a pár nap erről tett tanúbizonyságot,Itt tényleg társak voltak,hogy nem hagyták magára a másik embert, hogy önzetlenűl segített egyik ember a másiknak, nem kritizált és bírált egy ember egy másikat, hogy kiejtettem a számon. szeretnék egy kenyeret és már rohantak vele, hogy túratársamnak vizet, gyors kalóriát/csokit, műzlit/adtak...Ezen az oldalon tényleg jó emberek jöttek össze,jó hogy volt ez a találkozó....És ez persze csak egy nézőpont a százból... A helyszin(ahogyan tőlem várható volt Erdély) a Nagyhagymás hegység. Csikszeredától nem messze található Balánbánya,mely régi bányásztelepülés volt.Utunk innen kezdődött,a központban levő templomtól.Furcsa volt,hogy az önmagában egyáltalán nem magas hegység(1792 méter) egyből fárasztó kaptatóval kezdődött és amig el nem értük az egyeskő kabanát nem sok lehetőséget adott pihenőre. Utunkon jobbkézfelöl ritkábban sorakoztak a fenyők,ezert csodaszép kilátásunk volt az Öcsém hegytömbre.Túratársaimnak ez az első kirándulás volt ezen a helyen és bevallom kicsit szégyelltem is magam,mert tudtam mi vár rank,ők viszont nem! Ahogyan ez lenni szokott,az első alkalom mindent eldönt…azt,hogy ki fogja szeretni a hegyet,kinek telik jól és élvezi és azok akik többet nem indulnak neki ezeknek a tályaknak.Sajnos túratársaim zöme a második kategoriába sorolható! A kabanáig minden rendben volt,a fáradtság ellenére élvezte mindenki a szép látványt,a derékig érő havat.Indulásunk elött persze mindenkinek ellenöriztem,hogy megfelelő felszerelése legyen,mert tudtam szükség lesz rá! Nemtudnám leirni az arcokat,amikor meglátták a menedékházat,(ha persze lehet ezt igy nevezni)nemakarták elhinni,hogy ilyen helyen fogjuk tölteni az éjjszakát. A nagyhagymási túra már lassan hagyomannyá alakult a kis csapatunk körében,minden évben márciusban elmegyünk oda.Pontosan ezért keserü szájizzel gondolok az ottani menedékházra,hisz annyi szép emlék köt hozzá.Dehát ahogy az lenni szokott a neveletlenség és a pofátlanság az határtalan.Ezért van az,hogy mára már nincs ez a kabana,mert egyesek akiket nemszeretnék jellemezni,képesek voltak eltüzelni a padlót és a plafont is.Az ágyakban a betét megpenészedve,ablakok betörve és a szemétről nem is beszélek.Mikor másnap távoztunk megkérdeztem a kabanást,hogy hova tehetem a szemetet,erre ő igy felelt: -hát tedd csak ide le,majd én elégetem... -dehát án sziveszem leviszem,mondtam én,ő pedig csodálkozva nézett -hát ha nem nagy kérés tedd azt,csak nem mertem mondani,mert eddig akárkit megkértem rá,mindig hamisan mosolygott,majd másnap mikor fáért mentem megkaptam az első kanyarban az erdőbe dobva... Nem tudom,lehet csak én látom igy,de ez nagyon szomorú,és kár hogy ilyen dolgokon múljon az,hogy valaki megszereti a hegyeket és évekmúlva is visszajár vagy ahogyan az én esetemben történt hárman maradtunk uttörők! Képek: http://picasaweb.google.com/106773964756717260619/Nagyhagymas# Indiai napló 2005. [1 Repülés]2005.07.06. Mumbai (Bombay) - Dolvi, Maharashtra (Naplómat megosztanám Veletek... Néhol kritikus hangnem ellenére most is elsőszámú kedvenc országom: India, KÉPEK itt... ) FRA 13:00 (GMT +1h) --- BOM 01:00 (GMT +5,5h) .... mínusz 1 óra, nincs itt nyári időátállítás Egy Lufthansa Boeing 747 Jumbo repített Frankfurtból átszállás nélkül Bombay-be, a volt angol koronagyarmatra. 2005.07.05. hajnali 1 óra, 28 C-os külső hőmérsékletet jelez az ülésem melletti LCD-kijelző, éjszaka! Az embereket folyamatosan etetik, a Bombay-i Taj Mahal szálloda különlegességeit szolgálják fel, leginkább vegetáriánus ételeket. Ami finom lett volna, ha nem fűszerezik el annyira. Nem is tudott mit kezdeni vele a gyomrom. India lakosságának 50%-a vegetáriánus! Azt hittem én is az vagyok.De most vissza az elejére! (megj.: 5 éve a Ruhr vidéken dolgoztam Düszi mellett, egy automatizálással foglalkozó cégnél, és éppen Indiába járkált a cég... azóta is ebből a pénzből élek Magyarország felett nagyjából Debrecen felett repültünk át a kijelző szerint. Romániában a Kárpátok szerény dombocskáknak látszottak 10 km magasról. Majd elértük a Fekete tengert ami fentről szép kék volt, ekkor tálalták az ebédet. Egy óra múlva, mire befejeztem a küzdelmet az indiai fűszerekkel, átrepültük a tengert, és olyat láthattam amit még soha: a KAUKÁZUST! A Fekete tenger es a Kaszpi tenger között elterülő hegységet látva könnyes lett a szemem. Az Elbrusz kettős csúcsa tisztán kivehető volt, mivel az 5.000 méter feletti magasságával messze kiemelkedett a többi csúcstól. Pár száz kilométerrel délebbről, amúgy fentről teljes szélességben látható volt a Kaukázus, ami hihetetlen látvány a hófödte csúcsaival, Júliusban. Ez volt a legszebb látvány amit eddigi életem során láttam. Ezután Örményország erdőfedte és ritkábban lakott területei felett repültünk, ahol csak ösvényszerű utakat láttam ami összekötötte a településeket, legalábbis arra emlékeztetett fentről. Már kezdett sötétedni (német idő szerint úgy este hat körül) amikor beléptünk Irán légterébe. Egy kis idő múlva a csillagos ég és a kivilágított utak, és épületek fényei látszottak csak. A tisztán kivehető főútvonalak (még néha az autók lámpáit is látni) lenyűgöző látványt nyújtottak. Különösen Kerman (Irán) városa nyerte el a tetszésemet. Persze, hogy éppen melyik város volt, azt is csak a kijelzőről tudtam. Szépen kivilágított téglalap alakú helyeket is láttam, udvarszerűen bekerített szent (zarándok)helyek voltak, amiknek oldalai tobb száz méter hosszúak lehettek. Koromsötétben többször is repültünk viharban, ami úgy dobálta a gépet, hogy a légikisasszonyok asztalán minden ital kiömlött, néha villámlott. Pakisztán felett már semmit sem láttam, még a csillagos eget sem, gondolom a sűrű felhőzet miatt. Pedig Karachi felett repültünk.A Lufin tényleg folyamatosan etettek mindenkit, kb. két órát hagytak csak alvásra. És mindezt 3.800 EUR-ért a Bizniszklasszon :-) DUS-FRA-BOM viszonylaton. Marhaság, de az indiai megrendelő kifizette... Bombay, hajnali egykor:Ahogy kiléptem a gépből megcsapta az orromat a meleg párás levegő. És azt a jellegzetes penészes szagot lehet érezni mindenhol a városban, és a repülőtéren. Ezt hívják a szegénység szagának. Kaptam szép pecsétet az útlevelembe, majd a csomagokkal kézben irány a kijárat felé. A Mumbai International Airport kijáratánál volt egy hokedli, amelyen békésen szunyókált egy katona, automata fegyverével. Arra rendeltetett, hogy ott senki se jusson be a reptér területére. Az épület egy lepusztult vidéki város vasútállomására hasonlított. Téglahalmok és épületmaradványok mellett egy 737-es parkolt.Next episode coming soon D.G.(ha érdekel titeket, folytatom majd...) Péntek este van és szakad az eső...semmihez nincs hangulatom.Csörög a telefonom,egy másnapi Bucsecs túrára hivnak.A kedvem hamar megjön és elkezdek lázzasan pakolni...fejlámpa,túrabotok...semmit sem szabad elfelejtenem. Másnap hajnalban elindulunk,mert még másfél óra autozás vár ránk.Reggel 8kor megérkezünk Busten település parkolójába és elkezdődik a készülődés. Reggeli elfogyasztása után nekivágtunk utunknak.Az első 2-3 órában egyhanguan sétáltunk az erdőben kanyargó utakon.Nemsokkal késöbb megnyilt a természet és megpezsdült bennünk valami...már nemcsak a reggeli erdő sötétsége és nedvessége vett körül,hanem fehér sziklaóriások melyek vigyázták utunkat. Az út innen már érdekes kezdett lenni.A sziklatömböket megkerülve kanyarodott fel az 1720 méteren levő kabanáig.Érdekesebb része keskenyebb párkányon szalad végig,ahol persze acélsodronyok és létrák segitik a túrázókat. Bevallom furcsa érzés volt mikor az út végén megpillantottuk a kabanát,egyformán volt csalodás és öröm is.Csalódás,mert ez utóbbi szakasz feldobta a hangulatot és ilyenkor persze telhetetlen az emberJ,aztán öröm,mert a jó hideg sörre gondoltunk amit elfogyasztunk majd. Másfél óra pihenés után nekivagtunk az útnak,hisz még ezután kezdődött a neheze. A kabanatól egy nagy szoklatömbökkel boritott vizmosáson haladtunk felfele,mig elertük a párkányt,ahonnan a gleccservölgy második lépcsője kezdődött.A látvany gyönyörüszép,bár ez volt a nagyon-sokadik túrám ide,még most sem tudok a látvánnyal betelni.Körbe-körbe egy zárt völgyről van szó,mely egyedül a kabana irányába nyitott.Körös-körül többszáz méteres sziklafalak emelkednek.A völgy ellentátes vágáben találhatók a kémények,melyek kiutat biztositanak ebbol a “kelepcéből”. A kéményeken persze azélsodronyok segitik a mászást,amikor nincsen persze hó,mert július végéig bőven akad elég.A kémények leküzdése után felértünk a nyeregbe ahonnan pompás kilátásunk volt a platóra.Ide érkezik fel a völgyböl egy családi út is,mely nem annyira megeröltető mint a kémények.Innen már félorás séta után megérkeztünk a 2505 méteren levő Omu(ember) csúcsra.Itt kiszélesedik a látókörünk,feltünik a Costilla tornya,a szarvasvolgy,a cserdák meredek fala,stb. Sajnos nemsokáig csodálhattuk ezt a csodaszép tájat,mert időszükében csak egynaposra tervezhettük ezt a túrát,ezért nekivágtunk a csúcs közvetlen közelében levő szarvasvölgynek.Az út lefel gyönyörü,hasonló óriás sziklák kiséretében kanyarogtunk le az erdő szintjéig.Majd ujra átvettük a hosszú erdei utak monoton hangulatát,és négy órás ereszkedés után visszaérkeztünk a parkolóba.http://picasaweb.google.com/106773964756717260619/BucsecsJulius# képeket itt láthattokFelejthetettlen négy napot töltöttem Tirolban.Első nap föleg az utazással ment e3l,és megnéztük Schaz városkát.Nagyon hangulatos középkori utcája és gyönyörű temploma van.A szállásunk Innsbruck külvárosában volt egy négy csillagos szállóban. Második nap elmentünk Albachtalba,amely elnyerete  Európa legvirágosabb falva címét.Itt felvonóval felmentünk a közeli csúcsra /1260 m/ ahonnan remek kilátás nyílt a Zillertalra.Majd Kitbühelt néztük meg.Ez egy híres téli üdülőhely.Innen a 2-3000m magas hegyek között folytattuk utunkat a Klimmmli vízeséshez.Majd a Gerlos-hágon keresztül ,a Ziller folyó völgyében mentünk vissza a szállásunkra.Harmadik nap Innsbruck belvárosát néztük meg,ahonnan a Swarovski Kristawelten különleges kiállítására mentünk.Délután átmentünk Olaszországba,Sterzingbe.Itt a legérdekesebb egy XIII.századi képolna volt.Láttunk egy élőszobrot is,akiről kiderült,hogy magyar.A negyedik napon ,hazajövetelünk elött még megnéztük Kufstein várát is,ahol Kazinczy.Wesselényi,Teleki Blanka,Lövey Klára és Róza Sándor is raboskodott. Németországot is érintve hagytuk el az Alpok vidékét. Sas-út (Orla Perc), Lengyelország 2010.07.22-23. 1. nap Szint: 700m fel, 1100m le Táv: 8,4 km Idő: 6-7 óra Megközelítés: Zakopane: Budapestről a 2/A úton Vác, Parassapusztán át Zvolen, majd Ruzomberok, innen tovább az 59-esen (E77) északra, a lengyel határ után 959 Zakopane felé Eger felől Ózd, Bánréve, Poprad, tovább a 67-esen Tátralomnic, ott jobbra, a határ után Zakopane A nagy klasszikus, ami miatt először fogtam sziklát, a Sasok Útja. Hosszát és nehézségét különböző misztériumok övezik itthon, leginkább azért, mert ennek a korántsem könnyű útnak hagyományosan a leggyakorlatlanabb turisták is nekivágnak, hogy aztán majd rossz hírét keltsék. Tavaly engem is hívott az egyik ismerősöm, hogy járjuk végig, de egy másik fiú úgy elijesztett (túl gyengék vagyunk mi ehhez, még edzenünk kell, hogy meg tudjuk csinálni), hogy teljesen lemondtam róla. Egészen szeptemberig, amikor egy Lorenz-hágó túra ráébresztett, hogy ez tulajdonképpen jól megy ez nekem, és felesleges aggodalmaskodnom az erőnlétem miatt. Lehetnék persze edzettebb is, de majd kicsit lassabb leszek, kicsit többet pihenek, és akkor bármi jöhet. Úgyhogy bevettük a júliusi túranaptárba.„A Lengyel-Tátra legendás nagy egyénisége, a Tátra szerelmese, a lengyel hegymászás egyik megteremtője, Dr Chalubinski Tytus orvos volt, aki a Tátrát lengyel költőkkel és zenészekkel járta, hogy a magas hegyek szépségeit megismerve hirdessék azt a népnek. Nemzeti ügy lett a Tátra, és a XIX. század kis gorál falujából a milliós idegenforgalmat lebonyolító Zakopane lett. Ehhez sok lelkes munkatárs kellett, akikben nem is volt hiány. Chalubinski kezdeményezésére 1874-ben megalakult a Lengyel-Tátra Egyesület, megkezdődtek az útjelzések, az út- és menedékház-építkezések. Hogy a magas hegyek élményeit veszély nélkül élvezhessék olyanok is, akik a hegymászásban nem jártasak, a múlt század végén egy páratlanul merész ötlet kivitelét javasolta Gadowski W. tarnowi plébános, a kiváló hegymászó: építsenek a Lengyel-Tátra gerincén egy olyan turistautat, melynek nehezebb részeit vasláncokkal, vaslétrákkal és a sziklafalba erősített vaskapcsokkal látják el. A költségek nagy részét is vállalta, s sikerült a Lengyel-Tátra Egyesület hozzájárulását és anyagi segítségét is kivívnia. Az út az ő tervei szerint és személyes felügyelete mellett épült meg 1903-1906 között. Természetesen az "út" meghatározást nem a szokásos értelemben vehetjük. Az említett mesterséges segédeszközök ellenére némi hegymászó-tapasztalat és feltétlenül szédülésmentesség szükséges a bejárásához.. De a táj szépségei, a mélyen a völgyekbe csillogó tavak s az állandóan változó látvány oly mértékű szépségeket tár fel az "út" bejáróinak, amilyenben a Tátrában sehol másutt nem gyönyörködhetnek A gerinvándorlás során úgyszólván az összes Tátra-csúcsot láthatjuk. Az út a Zawrat-tól a Kereszt-nyeregig (Krzyzne) vezet. Bejárása a Zawrat-tól kezdve ajánlatos, így kevésbé fárasztó. Az út végig piros jelzéssel van ellátva.” Hát ennyit tudtunk a Sas-útról, amikor késő este megérkeztünk Zakopane-ba, és nekiálltunk megkeresni a Pod Krokwia kempinget. Ami azért is sikerült különösen nehezen, mert a keresőprogram rossz helyre szúrja a jelet a térképen. Most itt jelzem mindenkinek, hogy az utca stimmel (Stefana Zaromskiego), de a tábor a nem az utca közepén, hanem a város déli végében fekszik, tehát egészen közel a lanovka feljáratához. Leszurkoltuk a 44 zloty-t az éjszakáért, és felvertük a sátrat, hogy reggel idejekorán nekivághassunk a kétnapos túrának. Némi tanakodás után ugyanis a felvonós, Swinicán keresztül vezető hosszabb utat választottuk, mert egyik menedékházban sem sikerült szállást foglalnunk. Mivel padlón alvás csak a Lengyel-Öt-Tavi-ban lehetséges, úgy döntöttünk, ott fogunk éjszakázni. Ehhez mérten testesek lettek a hátizsákjaink, mire a matracot, kis hálózsákot, esőruhát, és a fejenként 2,5 liter vizet is bepakoltuk. Bár a lanovka (32 Zl csak fel/fő) csak 7-kor indul reggelente, mi mégis 5 órai kelést terveztünk, mert korábban akartunk odaérni: a hétköznapi időpont ellenére csúcsforgalomra számítottunk. Taxival mentünk fel (gyalog vagy 40 perc lehet), és negyed hétkor már több mint tíz méteres sor fogadott bennünket, ami percről percre hosszabb lett. Szerencsére a helyiek jól látták a probléma lényegét, és már fél hétkor kinyitották a pénztárakat, háromnegyed hétkor pedig kigördült az első felvonó. A hatalmas kabinok nyelték az embertömeget, így a harmadik fuvarral már fel is jutottunk a Kasprowy-hegyen álló épületekhez. Itt reggeliztünk a verőfényes napsütésben, ahonnan már jól látszik a Tátra főgerincének a vonala, és a mellékgerinc is, amelyen majd az utunk vezet. A Száraz-nyereg vonalában indul az út, majd a Liliom-hegyen keresztül a Swinica csúcsa (2301m) felé halad. Az út előbb kiépített, széles ösvény, majd a hegytető alatt sziklás, láncokkal erősített mászás. Innen már nagyon élvezetes, de rengetegen járják. Egy fiú szinte az ölében vitte fel a húzódozó, ügyetlenkedő barátnőjét. Persze megértem őket, hiszen innen csodálatos kilátás nyílik mindkét irányba, északra Zakopane és a Csendes-völgy felé is, valamint délre látható a Tátra egész napfényben és párában fürdő vonulata. A leereszkedés már egy fokkal keményebb dió volt, de így is hoztuk a szintidőt a Zawrat-nyeregig, ami tulajdonképpen az út kezdete. Itt kifújtuk magunkat, ettünk egy csokit, és nekivágtunk a Kis-Zerge-hegynek. Végig a gerincen, ameddig csak a szem ellát, emberek látszottak a hegycsúcsokon, mint apró hangyácskák, és lassan haladtak a Zerge-hegy felé. Az első húzósabb rész a Fagyott-tavi csorbába való láncos, látványos leereszkedés volt, amit mindketten kimondottan élveztünk, mint ahogy a lépésekkel megerősített kimászást is. A gerincen vezető utat szinte végig ujjongva tettem meg, hiszen fantasztikus panoráma nyílt ki mind a két irányba, a Fekete-tó felé északra, és az Öt-tó völgyébe délre is. A tengerszemek türkizkéken ragyogtak, a Tátra vadregényes, csipkés ormai szinte a lábunk alatt magasodtak. Lassan felhők gyülekeztek az északi oldalon, és délre igyekeztek, hogy áttörve a hegyeken ellepjék a déli völgyeket is. Jobbra nézve napsütést láttál, tiszta tájat bárányfelhőkkel, balra nézve szürke, homályos gomolygást. A gerinc következő csorbulásába (Zerge-csorba) a hosszú, a tetején csak éppen a sziklához simuló létrán ereszkedtünk le – akaratlanul is a Wahringer Steig létrája jutott az eszembe róla – és meghúzódtunk az után következő kiboltosulás alatt, mert lassan a felhőnek sikerült áttörnie a hegyen, és csendesen eleredt az eső. Kabátot és kamáslit húztunk, és egy szendvics segítségével kivártuk a végét. Az eső elálltával nekivágtunk újra, én a kabátot el is raktam, a kamáslit meg a bokámra hajtogattam, mert látszott, hogy nem lesz nagyon könnyű a kimászás a mélyedésből. Szép és meredek fal volt, amin nekivágtunk újra, de szerencsére kevésbé csúszott, mint amire számítottunk. A gránit, ami a hegység anyagát adja, egyébként sem túlságosan csúszós, de ha zúzmós a felület, rettenetesen tud csúszni, tanúság erre a bal sípcsontom, amit tavaly ősszel pont a Tátrában nyúztam le elég rendesen. Szóval tetszett a vaslépéses, láncos kimászás a csorbából, bár a táj már bezárult sajnos, a felhőben jártunk, ami megint csak varázslatos tud lenni. A tér-élmény ugyan hiányzik kicsit, de kárpótol a sajátos misztikus hangulat, ami körüllengi ilyenkor a hegyet. Nem látod, de sejted, hogy a keskeny gerincen érdemes óvatosan lépned, mert a lépés alatt nincs újabb lehetőség, csak a több száz méter mélység. Lefelé haladtunk, amikor megdördült az ég. Sietősen szedtük a lábunkat, hogy ne a hegytetőn érjen bennünket az idő, és még éppen idejében befutottunk a Zerge-hegy előtti keskeny csorbába, sietősen magunkra kapkodtuk az esőruhákat, és lekuporodtunk egy félreeső helyen. Egyre vastagabban esett az eső, és egyre hangosabban zengett az ég, villogtak a villámok. Pár perc múlva a jég is megérkezett, borsónyi darabok kopogtak a hátunkon-fejünkön, és pattogtak szerte. 10 fok alá esett a hőmérséklet. Megszületett a döntés, hogy amint lehetséges, lemegyünk a hegyről. Az amint lehetséges az nagyjából fél óra után jött el, előbb a jég állt el, aztán az eső is csendesedett, az ég is egyre világosabb lett. Kikapaszkodtunk a csorbából, és másztunk egyre feljebb, a nagy Zerge csúcsa felé, mert az onnan induló fekete jel vezet az Öt-tavi házhoz. Vagy fél óra alatt értük el az elágazást, ahonnan meredeken indul lefelé az ösvény, először kövek között szerpentinezve, majd törpefenyvesbe térve, le egészen a tó partjáig, amit aztán végig követ egészen a házig. Közben pedig szépen felszakadozott a felhőzet, ragyogóan kisütött a nap, és feltárult újra a táj. Smaragdzölden ragyogott a tó vize, hívogatóan integettek az ormok, és valami felszabadult vidámság lengett körülöttünk, nevetgéltünk, szedtük a lábunkat. Még három óra sem volt, amikor elértük a házat, úgyhogy a legnagyobb csúcsforgalom közepette rendeltük meg a bigos-unkat (ami egy nagyon finom helyi specialitás káposztából, sült húsból, kolbászból és gombából, meg valami fincsi fűszerből, amitől isteni az íze), majd faltuk fel a ház előtti teraszon, aminek a peremen a mi pelerinünkön kívül még hálózsákok, bakancsok, pulóverek száradtak a napon. A délután kicsit nyögvenyelősen telt a teraszon, és bár Zoli a kezében egy folyamatosan félig teli pohár sörrel nagyon élvezte a lazulást, én nehezen bírtam a semmittevést. Mászkáltunk ugyan kicsit a környéken, megörültünk egy kacsa-családnak, amit egy, a tó sekély vizében ácsorgó kisfiú próbált magához csalogatni némi kenyérrel, hatalmas kacagások közepette. Bájosak voltak a pelyhes kis jószágok, és nagyon barátságosak: egészen közel jöttek a parthoz. A söntés viszont tele volt, alig tudtunk leülni, pedig estefelé már igencsak hűvös lett odakint. El se tudtam képzelni, mit fogunk itt csinálni tízig. A tapasztaltabbak azonban nem várták meg a 10 órát, elkezdték felpakolni a padokat, kiteríteni a matracokat, hálózsákokat azonmód a koszos padlóra. Mi is gyorsan kiverekedtük magunknak a helyet, és megpróbáltunk elaludni. 2. nap Szint: 800m fel, 1450m le Táv: 15,8 km Idő: 8-9 óra A szörnyű hosszú éjszaka után – valaki az én fejemet rugdosta, én meg valaki másét, többen többféleképpen horkoltak, beszélgettek, nem kapcsolták le a villanyt – szinte megváltásként érkezett meg a hajnal, örömmel pakoltunk össze az éledező völgy ölén, és 5.30-kor már úton voltunk a Zerge-hegy irányába, hogy a tegnapi lejövő úton felmenve ott folytassuk a Sas-út teljesítését, ahol előző nap abbahagytuk. A ferde sárga sugarak hosszú árnyékokat rajzoltak a harmatos fűre, ahogy a fölénk tornyosuló sziklák felé lépegettünk. Most bezzeg egyedül lehettünk. A felfelé vezető út előbb a tó vonalát követi, majd lankásan emelkedni kezd a törpefenyők között, hogy végül irtózatosan meredeken szerpentinezzen felfelé, a sziklák irányába. Zolit nemcsak a pokoli éjszaka, hanem a szokatlan ételek is megviselték kicsit: ma én voltam a gyorsabb. Minden viszontagság ellenére másfél óra alatt elértük a piros jelet újra, és újabb fél órával később fent voltunk a gerincen. Itt aztán teljes megelégedettséggel – szép volt a reggel, tiszta és kisimult a táj, a szintidőnk is tökéletes – fogyasztottuk el a reggelinket. Hozzácsaptuk a tegnapról őrizgetett almát is, hiszen aznap már kényelmes városi körülmények között terveztünk vacsorázni. A gerincről a Déli- Feketefal csorbába irtózatosan meredek, töredezett falon lehet lejutni, lánc pedig sehol. Rémülten néztem lefelé: én magam sem tudtam, hogy jutok ezen le, azt viszont sejtettem, hogy Zoli utálni fogja. Egyébként sem a leereszkedés a kedvence, de ez az út itt minden eddig kalandunkat és eszement leereszkedésünket felülmúlt. Tudtam, hogy nem szabad sokat lacafacázni, és nekivágtam. Sokszor teljesen szembe fordulva a fallal, szinte rátapadva kellett kúszni lefelé, máshol volt egy-egy nagyobb lépés, de végig az ijesztő mélység alattunk. Megkönnyebbültem rendesen, amikor végre vízszintes lépést tudtam a talpam alatt. Kicsit elbeszélgettem egy lengyel lánnyal, aki távcsövön keresztül figyelte a szemközti irtózatos falon mászó férjét és annak barátait, de már láttam a felmenő utat, ami mellé odatették a láncot, és alig vártam, hogy végre felkapaszkodjak rajta. A csorba alján derékszögben elfordul az út, és az észak felé futó gerincen folytatódik tovább. Fentről már könnyebb, kirakott út vezetett tovább, előbb a Déli-Gránát csúcsára, majd rövid nyergen keresztül az Északi- Gránát-ra, ahonnan végig csodálatos panoráma tárult elénk: az előző nap megtett utunk teljes hosszán végig lehet innen látni. Dél felé járt az idő, és a felhők megint sűrűsödni kezdtek, ezért végül úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk az út legvégét, és a sárga jel mentén egyenesen lezúzunk a Fekete-tó irányába. Egy csomó felfelé jövő emberrel találkoztunk útközben, és roppant büszkék voltunk magunkra, hogy mi már visszafelé tartunk. A Fekete-tó partján ebédeltünk, ahol szintén apró kacsák tűntek fel, édesen úszkálva a part mentén. Kicsit nehéz volt a tó, és a fölé magasodó gerinc látványától elszakadni, de egyre jobban sűrűsödtek a felhők, besötétedett az ég, és halkan megint morogni kezdtek a hegyek. A Murowaniec háznál meg sem álltunk, mert várt még ránk egy rövid emelkedő után vagy 650 méter ereszkedés. Rövid tanakodás után a kék jelzést választottunk a lemenéshez, ahol egy balra forduló perem mögött eredt el végül az eső, hogy alig marad időnk magunkra húzni a pelerint. Én eljátszottam a kamáslival is, mert nem volt kedvünk az esőben ácsorogni. Sajnos kicsit lazára sikerült behúznom, ami akkor derült csak ki, mikor félúton egy nagyobb lépésnél a pelerinre ült eső nagy része belefolyt, majd mint egy csőrendszeren keresztül, a bakancsomban landolt. Bosszankodva igazítottam meg a behúzót, és morogva meneteltem tovább. Igazából eléggé haragudtam erre az útra, ami leginkább úgy nézett ki, mintha két sor nagyobb kő közé odaborítottak volna egy rakat röplabdányi méretű, ámde sokkal amorfabb, kiálló élekkel szabdalt követ. Az erdő persze csodálatos volt a szakadó esőben is, de nem nagyon tudtuk élvezni, mert igencsak ügyelni kellett a lábunk alá. Kuznice magasságában állt el végül az eső, és mire elértük a kempinget, már hét ágra sütött a nap. Épségben megleltük a felállítva hagyott sátrunkat és mellette az autót. A kutya se törődött vele, hogy egy illegális sátor és autó lapul a kerítés mentén. Így aztán kiteregettük az elázott holmikat, és egy forró zuhany után elindultunk megkeresni a belvárost. Zakopane belvárosa a kempingtől elég távol fekszik, így autóval vágtunk neki a felbontott, elterelt utcáknak. De a kavarodás ellenére viszonylag könnyen megtaláltuk a sétálóutcát, ahol remeknél remekebb túraboltok kínálgatják a portékájukat, sajtárusok nyitott standjai mellett kell elhaladni, ahol már 1-2 Zloty-ért kiváló sajtokat vásárolhatsz, és kiülős éttermek kínálatától fut össze a nyál a szádban. Mi végül egy jókora csirkés-hagymás-szalonnás saslik mellett döntöttünk, amit saláta kíséretében fogyasztottunk el, lefojtva aztán egy hatalmas eperöntetes-tejszínhabos, csokival csorgatott gofrival. Szerintem megérdemeltük. Túratárs és Túra kereső, túrázás, utazás, kirándulás - Túratárs.com :: Blogok http://www.turatars.com/blogs/ some descr about blogs <![CDATA[A Monte Perdidó 3.355 m]]> http://www.turatars.com/blog/view/id_651 http://www.turatars.com/blog/view/id_651 Thu, 29 Jul 2010 21:45:28 +0200 <![CDATA[A kéz zsibbadása]]> http://www.turatars.com/blog/view/id_650 http://www.turatars.com/blog/view/id_650 Thu, 29 Jul 2010 18:59:17 +0200 <![CDATA[A csodálatos Tisza kenutúra]]> http://www.turatars.com/blog/view/id_647 http://www.turatars.com/blog/view/id_647 Thu, 29 Jul 2010 17:27:52 +0200 <![CDATA[Teljesítmény és tájfutó túra az OTT első napján]]> http://www.turatars.com/blog/view/id_644 http://www.turatars.com/blog/view/id_644 Thu, 29 Jul 2010 09:08:20 +0200 <![CDATA[OTT Egy látószögből a százból.]]> http://www.turatars.com/blog/view/id_643 http://www.turatars.com/blog/view/id_643 Wed, 28 Jul 2010 23:50:31 +0200 <![CDATA[problémák,melyek csak nálunk létezhetnek]]> http://www.turatars.com/blog/view/id_642 http://www.turatars.com/blog/view/id_642 Wed, 28 Jul 2010 21:07:31 +0200 <![CDATA[Indiai napló 2005. [ #1 Repülés Bombay-be ]]]> http://www.turatars.com/blog/view/id_641 http://www.turatars.com/blog/view/id_641 Wed, 28 Jul 2010 20:38:58 +0200 <![CDATA[egynapos rohanás]]> http://www.turatars.com/blog/view/id_640 http://www.turatars.com/blog/view/id_640 Wed, 28 Jul 2010 18:14:43 +0200 <![CDATA[Barangolás Tirolban]]> http://www.turatars.com/blog/view/id_639 http://www.turatars.com/blog/view/id_639 Wed, 28 Jul 2010 12:05:14 +0200 <![CDATA[Sas-út]]> http://www.turatars.com/blog/view/id_638 http://www.turatars.com/blog/view/id_638 Wed, 28 Jul 2010 11:40:46 +0200