Miért pusztul a Nagy-csomád Mohos-lápja? Az elmúlt nyáron (2025.) az Erdélyi Kárpát Egyesület nyári táborának Tusnádfürdő adott otthont. Innen mentem fel a Nagy-Csomádra. Majd a kráterekben a Szent-Anna tóhoz és a Mohos-lápba. A kirándulók többsége ide autóval vagy buszokkal érkezik. Mivel a parkolóhelyek száma korlátozott, így magasabb árakkal és a parkolási idő korlátozásával igyekeznek egyensúlyban tartani a dolgot. Cserébe, a lápba 15-20 percenként ingyenes vezetést biztosítanak az érdeklőknek. 20-22 éve, amikor utoljára itt jártam, akkori vezetőink azzal riogattak, hogy a növényi korhadék és a bemosódó talaj miatt végnapjait éli a láp. Alig szobányi szabad vízfelületek vannak már csak benne. Ha így haladnak a dolgok 50-60 év alatt benövi az erdő. Mostani vezetőink más vészharangokat kongatnak. Az erdeifenyőt eddig ismeretlen szú félék támadták meg. A Mohos nagy részét már az elhalt törzsek borítják és a még élő fákat ellepték a kártevők. Igazat mondtak akkor is, meg most is, de a teljes igazságtól igen messze vannak. Olyan igazságok ezek is, mint amikor öles betűkkel arról írtak az újságok, hogy pusztul a nád a Keszthelyi-öbölben! A nádról ugyanis tudni kell, hogy a szél által messzire sodort magja a tocsogókban is ki kel, de fél méternél nem nő magasabbra és nem virágzik. Mert a nád a 120 és 160 cm közötti vízben érzi jól magát. Csapadékos években, amikor a tó vize megárad, a nádas víz felőli oldala megritkul. Ilyenkor azonban nem csak a nád pusztul, hanem a sás, a gyékény, a káka, a szittyó és a víz által elöntött rét füve is. Továbbá, ahány méterrel csökken a tó felőli oldalon, ugyan annyit terjednek a partok felé is. Aszályos években pedig megfordul a dolog. Ilyenkor az iszapban a nád gyökerei akár 2-2,5 méterre is előre haladva csökkentik a nyílt vízfelületeket. Ugyan ez a helyzet a lefolyástalan krátertavak esetében is, amelyek szintén csak a csapadékvíz táplál. Tartós szárazság idején lecsökken a vízszint. Húszegynehány éve még nem voltak deszka pallók. Ahol a lucfenyőből átértünk az erdei fenyvesbe, ott kezdődött a láp. A tőzegmoha dombok között 30-40 méterre szárazlábbal be lehetett menni. Ahol tocsogóssá vált, megritkult az erdei fenyő és megjelent a csak másfél-két méterre megnövő molyhos nyír. Amely egy a jégkorszakokból itt maradt hűvösebb klímát igénylő fafaj. Beljebb már csak gumicsizmában, vagy békanyelves bakancsba lehetett volna menni és a tőzegmoha közül itt már eltűnt a fekete-, és vörös áfonya, de megjelent a tőzeg szeder és az alig arasznyi és mérgező tőzeg rozmaring, meg a kereklevelű harmatfű. Az erdeifenyő tehát a csapadékosabb években magasabb vízszint miatt pusztul. Az már egy más kérdés, hogy az így legyengült növényeken fokozottan elszaporodnak a különböző szú bogarak és egyéb kártevők. Ha nem így lenne, akkor ugyanezek a szúbogarak a környező lucfenyvesekre is átterjedtek volna. A döntést teljesen spontán hoztam meg, a józan ész már rég messze szállt mikor lenyomtam a gombot a jelentkezésre. Épp Pilisszentlászlóról tartottunk hazafelé autóval, a Salamon Ultra Trail Hungary pedig mégjavában zajlott. Én az éjféli rajt után kb. fél órával, versenyzőből, szurkolóvá szelídültem. Van egy visszatérő rejtélyes sérülésem ami combizom fájdalom formájában jelentkezik, de csak és kizárólag a lefelé vezető szakaszokon. Nem mindig jön elő, de ha úgy dönt, hogy elérkezett az ideje, akkor kíméletlenül lecsap. Lényeg a lényeg, hogy nagyon megszívtam és ez az “izé” percek alatt megfosztott a lábaim behajlításának hétköznapi képességétől. Így elsőként adtam fel a versenyt, nagyjából a hatodik kilométernél, és hajnali három felé már az ágyamban feküdtem a szálláson. A reggel, ami rám virradt, talán az egyik legkeserűbb volt egész életem során. Mintha másnapos lettem volna és nem is voltam benne biztos, hogy az éjszaka történtek valóságosak voltak-e. Viszont két jóbarátom továbbra is a pályán koptatták cipőjüket, úgyhogy szurkolóként próbáltam hasznossá tenni magam a verseny hátralévő részében. Mivel nagyon sokat készültem, kifejezetten erre a versenyre, ezért irtózatosan mardosott a csalódottság és mély letargiába estem. Csak és kizárólag egy gondolat adott valamiféle megnyugvást: egy másik verseny gondolata. Pár órával azt követően, hogy fel kellett adnom a versenyt, már fel is mentem az ITRA honlapjára és böngészni kezdtem az aktuális versenyek közt. Akkoriban Edinburghban éltem és teljes munkaidős bringafutárként kerestem akenyerem, úgyhogy az Egyesült Királyság jöhetett szóba első helyen. A százmérföldes hegyi verseny gondolata mindig is ott motoszkált a fejemben, de tisztában voltam vele, hogy egyszerűen még kevés vagyok hozzá és sokat kell futkároznom mire teljesíteni tudok egyet. De ahogy azt említettem, a józan ítélőképességottmaradt a pályán a hatodik kilométer környékén, az erdei állatok ürüléke közt heverve az avarban. Így,mikor megláttam, hogy a két hét múlva esedékes verseny regisztrációja még mindig nyitva van, rögtönneveztem. Fél órával később már lezsíroztam a jegyeket meg a szállást is. Azt a gondolatot, hogy ha az UTH első hat kilométere térdre kényszerített, akkor mit is várhatnék egy száz mérföldes távtól, hamar elhessegettem.A közelmúltban átélt néhány kudarc kicsit közömbössé tett a rajtot belengő izgalommal szemben. Úgy éreztem magam mint mikor fejest ugrik az ember de nem tudja, hogy milyen mély víz vár rá, vagy, hogy egyáltalán van-e ott víz. Az időjárás előrejelzésnek is tiszta volt az üzenete: “NE TEDD, nem lesz jó móka, menj haza és élvezd az életed, mert ezt a versenyt nem fogod!” Hatvan km/órás szél, nagy mennyiségű csapadékkal és köddel fűszerezve a verseny egész ideje alatt! A rajt délután hatkor volt, előtte még nyomtam egy kis specko seggerősítő gyakorlatot a combok miatt meg aludtam is egy kicsit. Tudtam, a versenyen való részvétel az első lejtőn dől el számomra, így mikor odaértem, visszatartott lélegzettel fordultam rá a lefelé vezető ösvényre. Mozgásommal megpróbáltam a macskák puha lépteit imitálni, nehogy felbőszítsem a lábaimban élő gonoszt. De persze már jött is a jól ismert szúró érzés, viszont a legnagyobb meglepetésemre nem hatalmasodott el és meghagyta a kontrollt nekem. Lefele menetben sziszegtem de egyenesbe érve elviselhető lett a fájdalom. A kaptatók azonban úgy hatottak rá mint valamiféle kétes eredetű orvosság és csak úgy repültem felfelé! Euforikus állapotba kerültem az érzéstől, hogy folytathatom a versenyt, de az élet már meglendítette azt a kezet ami az első pofont osztotta…. Elkezdett esteledni és a szél meg az eső is felerősödött. Mivel ezen a versenyen nem volt kijelölve a pálya, a helyismeret nagyon is jól jött volna. A terv az volt, hogy majd a telefonomra bízom a navigációt de az ítéletidőben ez lehetetlennek bizonyult. Így a szélnek hátatfordítva elővettem a térképet és megpróbáltam értelmezni az útleírást ami a rajtcsomag része volt. “Menj tovább ötszáz métert majd a zöld kerítésnél fordulj jobbra és északnyugati irányban szeld át a mezőt” - na ezt megszívtam, hogy is gondolhattam hogy ez sikerülni fog?? Csurom vízes voltam, a ruháim a testemre tapadtak és reszkettem a hidegtől. Persze ultrafutóként ultrakönnyű cuccot csomagoltam és egy öt literes mellénnyel vágtam neki a versenynek, elsőbálozóhoz illően ezen a távon. A vihar úgy taszigált mint egy üres kukát a szél a telepen a tízesek között. Ott az erdőben eltévedve még egy feladás is nagy falatnak tűnt volna. Hogy találok el a következő ellenőrző állomásra vagy épp az előzőre, hogy ha esetleg be akarom dobni a törölközőt? Elérkezett az első “ennyi volt” érzés. Ám ekkor futottam össze két jókedvű versenyzővel. Garyvel aki internet bekötéssel foglalkozott. Jókedvű fazon volt és a nyarat semmibe véve ontotta magából a szebbnél szebb karácsonyi dalokat egész éjjel, a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosára ütött a fizimiskája. A másikuk Steve volt aki hitelügyintézéssel foglalkozott de jelen esetben a kis spontán csapatunk agya volt a Garmin GPS készülékével. Talán el is söpört volna ha nem ázik be a lámpája és kényszerül ő is társaságra. Felajánlották hogy tartsak velük és mivel fogalmam nem volt, hogy hol is vagyok éppen és merre is kéne elindulnom, ezert velük tartottam. A töltőállomások közti ellenőrzőpontok megtalálása bizonyult az éjszaka legnagyobb kihívásának: kicsi, hüvelykujjnyi lyukasztószerkezeteket kellett megtalálni a walesi dzsungel sötétjében. Még GPS-el is nehéz volt megtalálni az útvonalat, ugyanis sokszor letért az ösvenyről és derékig érő füvön, telekhatárokat elválasztó kerítéseken keresztül, térdigérő mocsárban vezetett minket. Már nem is számoltam hányszor tévedtünk el a ködös szószban. Félelmetes hangja volt a mellettünk zúgó szélmalmoknak, ugyan csak néhány méterre voltak tőlünk de nem lehetett látni őket a ködben, igy csak a vészjósló morgásuk maradt Gary karácsonyi dalaival vegyítve. Elég szürreális élmény volt de végig jó kedvünk maradt ahogy gúnyt űztünk saját nyomorunkból. Ugyan már kimerültem de nem engedtem magamnak, hogy ily korán kezdjek bele az önsajnálat mindent elsöprő folyamatába. Az agyam már szépszámmal kezdte gyártani a kifogásokat de csak félresöpörtem őket. Szép lassan elkezdett világosodni az ég alja és az eső is alább hagyott. Mire kivilágosodott beértünk egy nagyobb töltőállomásra ahol tudtam, hogy gatyába kell rázni az ázott-fázott akaraterőmet. Nagy mennyiségű kávé és meleg leves elfogyasztása után egyedül hagytam el a töltőállomást, ugyanis éjszakai társaim már előbb leléptek. De nem bántam, szeretek egyedül lenni, beraktam egy kis zenét es újult erőre kaptam ahogy lépésről lépésre rendet raktam a fejemben. A teljesítés gondolatától továbbra is ódzkodtam, csak a következő töltőállomásig tartó szakasz létezett. A rendrakás, a kávé meg a reggeli világosság megtette a hatását - jó tempóban kezdtem el futni és embereket lehagyni. A szél és a köd még mindig tartott de az eső már csak szemerkélt így a navigációval sem akadt problémám. Elértem a pálya legnehezebb szakaszához a Brecon Beacons Nemzeti Parkba, ahova a szintkülönbség nagyját sűrítették a szervezők. Végül jókedvvel érkeztem fel távhoz, ahol egy kis motivációs löketet kaptam mikor mondtak, hogy 69 induló közül a 20. helyen állok! Persze a helyezés nem számított, tudtam, hogy a puszta teljesítés szintidőn belül is necces lesz. Viszont soha nem voltam még 20. helyen így jó érzés volt tudni, hogy azza lettem amit a 20. helyen futó emberekről gondoltam.Sikeresen átvágtam a hegyeken és elértem a verseny 110. kilométeréhez. Itt éreztem először azt a fájdalmat, ami rányomta a pecsétjét a verseny hátralévő részére. Mivel már jóideje csurom vízesen gázoltam mocsárból mocsárba elkezdték hólyagok borítani mindkét talpam. A helyzet elég gyorsan meglehetősen rosszra fordult. Nem én voltam az egyedüli aki ezzel a problémával küzdött. A következő töltőállomáson sok versenyző adta fel a versenyt a talpuk állapota miatt. Délutánra már nekem is diónyi hólyagok ékeskedtek a sarkaimon és minden labujjamra is jutott egy-egy belőlük. A fájdalom gyaloglásba kényszerített. Olyan érzés volt mint ha parázson járás után egy tűkkel teli dobozba léptem volna minden egyes lépésnél. Ismét “ennyi volt” érzes fogott el. A hólyagok persze kidurrantak én pedig a talpbőrömön csúszkálva, vicsorogva értem a következő állomásra az újra felerősödött esőben. De még mindig messze voltam a tényleges feladástól, mert volt még egy’s más a tarsolyomban.Telefonos segítségért folyamodtam és a családtagok, barátok, báratnőm hangja nagyon sokat segített ott a töltőállomás padján ücsörögve miközben a bubopestisre emlékeztető lábamon szörnyülködtem. Illetve a “szuperfegyverem” is készen állt. Úgy hívták, hogy Rozs Dani!. (Az egyik srác a cikk elejéről aki az UTH-n futott.) Pécsi vagyok ahogy ő is de mégis észak Indiában ismerkedtünk meg, úton Kőrösi Csoma Sándor szobája felé, ahol együtt dolgoztunk a restauráláson a Himalája csúcsai közt. Azóta ő is kiköltözött Edinburgh-ba és kollégák lettünk, úgy hogy együtt tekertünk a város utcáin, mint bringafutárok. A szabályokat betartva a verseny 26. órájánál találkozhattunk ahol iramfutóként szállhatott alá velem a legsötétebb bugyrokba. Egy ködös, üres dombtetőn futott velem szemben, én pedig alig hittem a szememnek!!!!! Nagyot fordult velem a világ! Rögtön jó kedvem lett és a navigációt is átpasszolhattam neki ami hatalmas segítség volt. Túráztunk és erőltetett menetben nyomtuk, néha-néha belefutva a még rank váró kegyetlen kilométerekbe. Miután elszállt az endorfin löket, újra az én kis fájdalom barlangomban találtam magam. A talpaimmal “karöltve” a combjaim is összerottyantották magukat és desszertként a farpofáim is egymásba martak úgy, hogy onnan is szivárgott már egy kis vér. Mentőövként tartott a víz felszínén a sok baromkodás ami egész este ömlött belőlünk. A sok röhögés olyan tápláléknak bizonyult, mint az energia gélek és müzliszeletek. Elérkezett a második este, alvásról szó sem lehetett az első világháborús veteran-tepóm miatt. Miután kicsit számolgattunk, realizáltam, hogy így nem lesz meg a szintidő. Volt olyan töltőállomás ahova néhány perccel zárás előtt estünk be, így kénytelen voltam újra futást imitálni ha nem akartam, hogy ez a sok szenvedés amit eddig átéltem a “levesbe menjen”. A töltőállomások nem vidítottak fel túlságosan. Legtöbb esetben kola várt két ételes dobozzal. Az egyikben összetapadt gumicukor a másikban szétázott csipszmorzsa…. A ponyva sem adott védelmet a szeles, esős időben és az ülőhely meg a világítás hiánya sem marasztaltak túl sokáig. Minden elismerésem az önkénteseké akik áztak-fáztak kint egész éjjel és vártak minket versenyzőket.Mire elkezdett világosodni teljesen kimerültem fizikailag de méginkább lelkileg a fájdalommal folytatott harcban. Egy különös világba léptem át, a gondolataim egyszerűen szétmállottak és önkényesen váltakoztak, furábbnál furább képek villantak be a semmiből. Volt szerencsém átélni a hallucinació fura élményét is amit mindig is szerettem volna, csak ezidáig nem voltam annyira hülye, hogy addig toljam a dolgokat míg “beüt”. Ezek eleinte csak mozgó botokról és nem létező fejlámpák fényéről szóltak, amik ismeretlen iranyból világítottak. Majd napfelkelte után idős embereket kezdtem látni, akik bokrokká, kövekké és árnyékokká változtak ahogy közelebb értem hozzájuk. Dani jókat vidult, ahogy személyleírást adtam az út szélén álldogálló kedves idős párról. Ekkor már az utolsó töltőállomás felé haladtunk, ami azt jelentette, hogy csak 27 kilométer van vissza. A gyors séta már nem volt elég ezért egy utolsó löketet juttattam a testembe szőlőcukor formájában. Nem vagyok túl édes száju és nem is szeretek cukrot zabálni futás közben, mert hamar feldob jó magasra, majd lendületből vág a földhöz és még mélyebben találom magam mint előtte. Csak vészhelyzetben nyúlok ilyesmihez, de ez most az volt! Így hát teletömtem az arcom és újra futni kezdtünk, amire már csak vicsorogva fujtatva és hörögve voltam képes, fröcsögő nyállal,- mégis nevetésben törtünk ki ahogy a tartásom és megmaradt eleganciám utolsó foszlányait is elengedem. Ahogy telt az idő úgy egyre tisztább lett, hogy nem fogunk célba érni szintidőn belül. Egyszerűen túl messze van és túl lassú vagyok. Elhagytuk az utolsó töltőállomást is, az eső és a szél rendíthetetlenül folytatta, tudtuk ha be is érek az csak perceken fog múlni. Még két mászás állt köztünk és a cél között! Lefelemenetben éreztem ahogy szakad a talpbőröm, ami térdre kényszeríitett volna ha be tudom hajlítani a lábaimat a combjaim miatt. De nem ment!!!! Így hát új módszerhez folyamodtunk a lefele menethez. Ez úgy festett, hogy egyik kezemben egy bot volt amivel kitámasztottam magam, a másik kezemmel pedig Dani vállára nehezkedtem. Úgy festettünk mint egy öreg vak nyomorék kódis akit pénzéhes fia épp koldulni visz a főtérre, hogy majd este összeszedje a pénzzel együtt az öreget. Végül átértünk a dombokon és visszaértünk a lakott környezetbe. Dani hangosan mondta a kilométert és a hátralévő időt de éreztem, hogy ezt megint bebuktam. Mondtam neki, hogy kiáltsa el magát mikor a verseny 39. órájanak 56. percéhez érkezünk. Ekkor már csak pár száz méter volt előttünk de a cél még mindig látóhatáron kívül volt. Mikor Dani elkiáltotta magát mindent eldobtam ami a kezemben volt és sprintelni kezdtünk. Teljesen önkívületi állapotba kerültem és a következő hang amire emlékszem, ahogy Dani azt kiáltja 59!!!!! ekkor már láttam a célvonalat is. Másodperceim voltak vissza a szintidőből és az álmom valóraváltásából. Úgy estem át a célvonalon, ahogy egy krumplis zsák dől ki a hanyagul becsukott spájzajtón. Hihetetlen!!!! 39 óra 59 perc 50 valahány másodperces idővel értem be 24. es egyben utolsó befutóként. Mivel már az eredményhirdetesre készültek a célvonal környékén az emberek, ezért a vártnál joval többen fogadttak meglepett arcal és tapsviharral, amitől rögtön elérzekenyültem. A hivatalos idő 40 óra és 6 másodperc lett, de megadták a hivatalos teljesítést és ott lógott a nyakamban a kínai büfé emblémájára emlékeztető walesi sárkányos érmem!!!! Átöleltem Danit, akinek soha a büdös életben nem tudom majd megköszönni amit értem tett ott azon a versenyen. Sem szóban, sem tettekben. Még most is elérzékenyülök ahogy felidézem az emlékeket amelyek életem egyik legértékesebb 40 órajáról szólnak. Kaptam egy korsó sört és még a nap is kisütött ott a célvonalban heverészve, de nem csúszott a nedű. Ugyan már fél óra eltelt a célbaérés óta, de a sprint utáni heves szívdobogás nem akart szűnni és még mindig ott lüktetett a torkomban. Mivel “olcsójános” voltam, ezért a szállás elég messze volt a rendezvénytől. Dani összepakolta a sátrat meg cuccokat és megvártuk a szervezőket akik nagylelkűen fuvart ajánlottak nekünk a városba, ahol az emeleteságyas hostel várt. Előtte még dobtam egy zuhanyt, ugyanis pont olyan szagom volt mint mikor bent felejted a csurom vizes edzőcuccodat a táskádban napokra. Az a walesi posvány elkezdte emészteni a testem és rothadni kezdtem…. Délelőtt 11-kor értünk célba és délután négyre kerültem ágyba még mindig kalapáló szívvel ami akkorra már kicsit aggasztott. Három óra alvás után a szobatársak zajára ébredtem, szerencsére normális szívveréssel. Mivel nem tudtam visszaaludni, így a kocsma felé vettük az irányt, hogy megünnepeljük az elmúlt napok történéseit. Mindaz ami a versenyen történt velem, megváltoztatta az elképzeléseimet a határaim feszegetéséről. Valamiféle tudathasadáshoz közeli állapotban teljesítettem a verseny második felét, ahol két fél harcolt egymással. Az egyikről biztosan tudtam, hogy én vagyok, a másik résztvevő pedig mint ha kivülről próbálta volna aláásni az akaraterőmet, elszántságomat és fájdalomtűrő képességem. Aljas módszerekhez folyamodva elérzékenyített, régi fájó emlékekkel a legrosszabb pillanatokban, kifogásokat és mentségeket gyártott amikor az ellenkezőjére volt szükségem. Ahogy az idő múlt és a szenvedés mértéke fokozódott, úgy egyre önállóbb lett ez a “valaki” a fejemben. Talan ő is én voltam, vagy aki ellent mondott neki az voltam én? Ugyanakkor a legmélyebb pontokon külső szemlélőként figyeltem vitájukat. Úgy gondolom, hogy ez a két fazon remekül össze van keverve bennem alapállapotban. Ám ehhez a versenyhez hasonló élmények, - mint egy fizikai kísérlet úgy választják el egymástól őket. Akár egy pohárba öntött víz és étolaj. Így alkalmam nyílik megkóstolni tisztán mindet. Ezt én tapasztalatszerzésnek élem meg. Érdekes, hogy a versenyen átélt legrosszabb és legmélyebb pontokat a tudatom már szép élményként tárolja el. Logikus lenne, hogy egy rakat szenvedés rossz emlékeket szül. Ám az ultrafutásnál ez nálam máshogy van és talán ez a csavar csal vissza időről időre a rajtvonalhoz. Scherer ÁdámPár hete felhívott valaki, hogy egykori egyesületem, a KINIZSI ENCIÁN TE idén ünnepli fennállásának 50. évfordulóját és, mint alapító tag én is keressem elő a régi fényképeket. Írjam le, amikre még emlékszem, mert egy közös kiadványba szeretnék azt az utókornak megörökíteni. Így kerül a kezembe az 1980-as Skandináv utunkról Mazsolkával közösen írt túranaplóm. Amíg olvastam, életre keltek a régi emlékek és eljátszottam a gondolattal: Milyen jó is lenne a következő nyáron a Királyok útjának Nikkalaokta – Abisko szakaszát újból bejárni. Persze nem úgy, mint akkor, hanem szépen, kényelmesen. Kedvező időben napi 6-8 órát haladva 18-20 kilométert lehet bejárni. Esőben, szélben, hóviharban ez persze lecsökken 12-14 km-re, de 6-8 nap alatt így is megtehető a táv. Ugyanakkor tartok is tőle. Mert nem olyan már, mint ami emlékeimben él. A földtől elszakadt városi ember azt hiszi, amit lát az a világ teremtése óta úgy van és úgy is marad. Aki visont együtt él a természettel, tudja, hogy az Jóistenen kívül csak egy állandó van a világban. Ez pedig a változás. Idén nyáron (2025.) az Erdélyi Kárpát Egyesület nyári táborának Tusnádfürdő adott otthont. Innen mentem fel a Nagy-Csomádra. Majd a kráterekben a Szent-Anna tóhoz és a Mohos-lápba. A kirándulók többsége ide autóval vagy buszokkal érkezik. Mivel a parkolóhelyek száma korlátozott, így magasabb árakkal és a parkolási idő korlátozásával igyekeznek egyensúlyban tartani a dolgot. Cserébe, a lápba 15-20 percenként ingyenes vezetést biztosítanak az érdeklőknek. 20-22 éve, amikor utoljára itt jártam, akkori vezetőink azzal riogattak, hogy a növényi korhadék és a bemosódó talaj miatt végnapjait éli a láp. Alig szobányi szabad vízfelületek vannak már csak benne. Ha így haladnak a dolgok 50-60 év alatt benövi az erdő. Mostani vezetőink más vészharangokat kongatnak. Az erdeifenyőt eddig ismeretlen szú félék támadták meg. A Mohos nagy részét már az elhalt törzsek borítják és a még élő fákat ellepték a kártevők. Igazat mondtak akkor is, meg most is, de a teljes igazságtól igen messze vannak. Olyan igazságok ezek is, mint amikor néhány éve öles betűkkel arról írtak az újságok, hogy pusztul a nád a Balatonban! A nádról ugyanis tudni kell, hogy a 120 és 160 cm közötti vízben érzi jól magát. Csapadékos években, amikor a tó vize megárad, a nádas víz felőli oldala megritkul. Ilyenkor azonban nem csak a nád pusztul, hanem a sás, a gyékény, a káka, a szittyó és a víz által elöntött rét füve is. Továbbá, ahány méterrel csökkennek a tó felőli oldalon, ugyan annyit terjednek a partok felé is. Aszályos években pedig megfordul a dolog. Ilyenkor a part felől pusztul és az iszapban a nád gyökerei évente akár 2-2,5 méterre is előre haladva a nyílt víz felé terjed. Ugyan ez a helyzet a lefolyástalan krátertavak esetében is. Az évezred elején a tartós szárazság miatt lecsökkent a vízszint. Akkor még nem voltak deszka pallók. Ahol a lucfenyőből átértünk az erdei fenyvesbe, ott kezdődött a láp. A tőzegmoha dombok között 30-40 méterre szárazlábbal be lehetett menni. Ahol tocsogóssá vált, megritkult az erdei fenyő és megjelent a csak másfél-két méterre megnövő molyhos nyír. Amely egy a jégkorszakokból itt maradt hűvösebb klímát igénylő fafaj. Beljebb már csak gumicsizmában lehetett volna menni és a tőzegmoha közül itt már eltűnt a fekete-, és vörös áfonya, de megjelent a tőzegszeder és az alig arasznyi és mérgező tőzeg rozmaring, meg a kereklevelű harmatfű. Az erdeifenyő tehát a csapadékosabb években a magasabb vízszint miatt pusztul. Az már egy más kérdés, hogy az így legyengült növényeken fokozottan elszaporodnak a különböző szú bogarak és egyéb kártevők. Ha nem így lenne, akkor ugyanezek a szúbogarak a környező lucfenyvesekre is átterjedtek volna. Hasonló a helyzet a sarkkörön túl is. A felmelegedés miatt az 1.800-2.000 méter körüli hegyhátakról leolvadtak a jégsapkák és jelentősen visszahúzódtak a gleccserek. A nagy mennyiségű olvadék vizek megárasztották a völgyek tavait és a laposokban új tőzegmoha lápok jöttek létre. Az Abiskói Nemzeti Parkban az utóbbi években készített felvételeken nyoma sincsen az általunk még látott több száz éves erdeifenyőknek. Nikkulaokta másfél két méteres molyhos nyírei a völgyekben néhány száz méterrel magasabbra költöztek. Egykori helyükön a közönséges nyír és a szürke nyárfák 6-8 méterre is megnövő egyedei láthatók. A tél több héttel rövidebb, a nyár pedig ugyanennyivel hosszabb lett. A szúnyogok pedig a magasabban fekvő völgyeket is ellepték. Az általunk 1980-ban még látott több száz egyedes rénszarvas csordák azért tűntek el, mert télen is gyakran megolvad a hó, azután meg visszafagy. A szarvasok pedig az ilyen jégpáncéllal fedett hó alól nem tudják lábukkal és orrukkal kikaparni a zuzmót. A számik ezért tél elején levágják a szaporulat jelentős részét. A megtartott állataikat pedig kénytelenek karámokba zárni és a teljes olvadásig mesterségesen etetni. Egyes blogok arról számolnak be, hogy augusztusban muslincák tömege lepi el a tájat. (Ezek valószínűleg inkább tőzeglegyek lehetnek.) Valószínűleg ezeknek köszönhető, hogy a videók hang anyagába jóval több madárcsicsergés vegyül. Egyszóval, ha mindenre nyitott szívvel járom be a régi utakat, most sem fogok csalódni a Királyok útjában!Az Upponyi Földvár és a Dedevár Az Upponyi-szoros várairól nem sokat tudunk, ezért érdemes kicsit vallatóra fogni a környező helyneveket. A helynév egyetlen vagy néhány szóba tömörített történelem. Többnyire egy teljes mondat vagy rövidebb-hosszabb történet kapcsolódik hozzá, melyet keletkezésének idején mindenki ismert. Volt, amelyet lejegyeztek, de gyakran már a szó is kiveszett nyelvünkből. A szorosban a Csernely-patak folyik, s felette a Vízköz-hegy gerince emelkedik. A csernely vagy csermely hangutánzó szó, és a kőről-kőre cseppenve csörgedező kicsiny patakokat nevezzük így. Ez a patak Szilvásváradtól nyugatra ered, és ott még valóban csak csernely, erről kapta nevét Csernely község is. Előbb északkeletnek folyik, Nezsékenynél északnak fordul, majd Upponynál a szoroson át délnek. Végül a Bán-patakkal egyesülve ömlik a Sajóba. Az ilyen formán három oldalról körbefolyt hegyet nevezik Vízköz-hegynek. Az Upponyi-szorost időnként szurdoknak is mondják, pedig a két fogalom nem azonos jelentésű. A felhőkből aláhulló eső a levegő széndioxidját megkötve híg szénsavként kerül a földre. A mészkő repedésein befolyva oldja annak kálcium tartalmát, egyre nagyobb üregeket, töbröket és barlangokat létrehozva. A lefelé szivárgó víz a záró réteget elérve, annak mentén hömpölyög tovább, s a magával ragadott keményebb kövekkel tovább tágítja a járatokat. Így akár 100-150 méter magas barlangok is kialakulhatnak. A belső tágulás és a felső oldás miatt a mennyezet elvékonyodik és idővel beszakad, majd az egyre táguló beszakadások egymásba érnek, és a hajdani hatalmas barlangrendszer szurdokvölggyé alakul. Mindebből látható, hogy szurdokvölgy csak víz által oldható kőzetekből tud létrejönni. A víz által oldhatatlan kőzetekben létrejött szakadékok neve a kanyon. Aki mészkőhegységben kanyonról vagy vulkanikus kőzet szurdokáról beszél, az olyan, mintha birkanyáj helyett birkacsordát mondana, vagy a hentesnél nyúlzúzát akarna vásárolni. Ahol út halad át a hegyek gerincén, azt hágónak mondják, de ahol csak a víz talál magának utat, azokat nevezzük szorosoknak. Szoros tehát nem csak szurdokvölgyből tud kialakulni, hanem egyéb kőzetek összetöredezése által is. A patak által alámosott meredek hegyoldalban szakadások, földcsuszamlások jöhetnek létre. Ez utóbbi kifejezést a nyelvújítás idején alkották meg. Korábban damás, damassa, gamás, gamásza volt a neve. Lásd: a közeli Damasa-szakadékot, Ipolydamásdot, Garamdamásdot, Drávadamásdot, Gamása települést Somogyban és Gamászát, amely ma Siófok része, és egykor a Balaton által alámosott löszfal szakadásaira értették. Ilyen, egykori földcsuszamlásokra utal a Vízköz-hegy alacsonyabbik csúcsa, az Eszkála-tető, amely feltehetőleg a felhág, fölfelé megy, föllép értelmű latin escendo szóból ered, és ez esetben a gerinc lépcsőzetes, közel vízszintes szakaszaira utal. (Ennek továbbfejlődött változata az eszkalálódik ige, melyet többnyire a háborúk kiszélesedésére, más országokra való átterjedésére használnak manapság.) Várépítésre sokkal alkalmasabb lett volna az Eszkála-tető három oldalról szintén meredek leszakadásokkal határolt, 130 x 55 méteres platója. Feltehetőleg azért esett mégis a választás az alsó hegyvállra, mert a Dede-vár és az Upponyi Földvár valójában nem is várak, csak megerődített őrhelyek voltak, melyeknek az lehetett a rendeltetése, hogy egy újabb tatár betörés esetén róluk a szoros alját szemmel tartva megakadályozhassák martalóchadak beszivárgását. Ebből a magasságból még benyilazható volt a szoros alja, és adott esetben éjjel tűzzel, nappal füsttel és lármafával egymást és a völgy falvait is értesíthették a közelgő veszedelemről. A földcsuszamlás által összetöredezett kőzetben könnyebb lehetett a terasz délnyugati oldalán az árok kimélyítése, s egyben kőanyaggal szolgált a torony építéséhez. Az árkot és az egykori tereplépcső párkányát a lemosódó föld jórészt betöltötte már, de még így is 120 méter hosszan követhető a lankásabb hegyváll. Ezen a hegyvállon jöhetett fel egykor a lakótoronyhoz vezető út is. A várat legrészletesebben Dobosy László írta le „Várak, várhelyek és őrhelyek Ózd környékén” című könyvében: „Upponytól keletre 800 m-re találjuk az Upponyi-szorost. A benne folyó Csernely-patak jobb partját egy igen meredek, helyenként függőleges, kristályos mészkőből kialakult hegyvonulat képezi. A leg északibb részétől, ahol az újonnan épített út áthalad a patakon, egy fokozatosan és egyenletesen emelkedő gerinc halad felfelé a Vízköz-tető északi csúcsáig. A gerinc közepe táján egy vízszintes terasz alakult ki. Ezen találjuk a nép által Földvárnak nevezett várat. Ezen a gerincen a legkönnyebb megközelíteni, akár lentről a völgyből, akár a hegytető felől, a Sima-sziklától. A keleti oldal lankásan és egyenletesen ereszkedik alá a víztárolóhoz. A vár helye északi irányban elnyújtott, hossza kb. 25 m, szélessége 18 m. Nyugati részét csaknem függőleges mészkő-szikla teszi megközelíthetetlenné. Délen a hegygerinc fokozatosan halad felfelé. Innen a várat könnyen lehetett megközelíteni. Ezért mintegy 3 m mély, mesterségesen kialakított árokkal nehezítették meg a feljutást. Az árok mélysége keleti irányban fokozatosan csökken, mivel ezen a részen a hegyoldal meredekebbé válik, s így természetes védelmet nyújt. Északra a gerincet lemetszették, s így egy kb. 5 m-es, csak nem függőleges falat képeztek ki.” A romterületen történt tisztítást követően 2019. augusztus 16-án Dr. Szörényi Gábor András a miskolci Hermann Ottó Múzeum régészeti igazgatóhelyettese a világhálórea feltett írásában így foglalta össze a látottakat: „A vadregényes Upponyi-szoros fölött emelkedő Uppony – Földvár nevű lelőhely a nevével ellentétben egy kővár romjait rejti. Noha a helyszín a feltárás előtt inkább egy hepehupás rommezőnek tűnt, az idén augusztusi tisztítást követően kibontakozott egy közel 8 × 8 méteres, négyszögletes toronyépület keleti falazata. A meredek hegygerinc sarkantyúhelyzetű végében álló, késő Árpádkori nemesi vár a völgyszoros északi végében magasodott, míg szinte kőhajításnyira tőle, a szoros túloldalán egy másik erődítés is, a Dedevár emelkedett.” Uppony, Dede-vár Uppony községtől keletre 1 km-re, a szűk upponyi szikla szoros után meredeken emelkedik a vár hegye, amely Fekete-kő-tető nyugati, alacsonyan fekvő nyúlványa. Korábban alatta folyt a Csernely-patak, és mellette haladt az Uppony és Dédes közötti országút. Jelenleg félszigetként nyúlik be a Lázbérci-víztározóba. Ennek a sziklagerincnek a nyugati végén van a háromszög alaprajzú, egyik csúcsával nyugatra néző vár, az igen csekély területű, csupán kis részben még ma is álló toronyrom. Keletről, a gerinc folytatása felől sziklába vágott árok védte. A déli, lankásabb oldalon az árok mélyebben lenyúlik a hegyoldalba. A többi oldalon az igen meredek sziklafal adta a vár védelmét. A vár területéről a szűk völgyet mindkét irányban megfigyelés alatt lehetett tartani. A torony egykori méretét ma már nem lehet rekonstruálni, mert az északi, meredek hegyoldalra omlott. A falából csak erősen lepusztult csonk maradt kb. 8 m hosszan, szélessége a mai felszín síkjában 2–3 m, magassága eléri az 1,3 métert. Nem kizárt, hogy egy úgynevezett éllel ellátott torony maradványa. A falakat kristályos mészkőből rakták, melyet feltehetően a helyszínen bányásztak ki. Igen jó minőségű habarcsot használtak, benne folyami kavics látható. A belső területen több kincskereső gödör látszik, északnyugaton egy 2 m-es faltömb nyomaival. A kis plató mai mérete 11 × 9 m. Egy 1860-ból származó térkép „Bedevár” név alatt jelöli. Említi Fényes Elek, 1864-ben pedig „Gede-vár” néven szerepel, amely a helybeliek szerint Kupa vagy Koppány vezéré volt. A helyszínről származó korhatározó leletek hiánya ellenére a toronycsonk a vár középkori eredetét valószínűsíti. Megközelítése: Putnok vasútállomásról naponta 6-8 Volán járat is indul Upponyba, melyek végállomása a polgármesteri hivatal közelében van. Innen a Szabadság telep utcán Amennyiben autóval érkeztünk, azzal itt tudunk leparkolni. Az út folytatásában a sorompóval lezárt, keskeny erdészeti úton jutunk az Upponyi-szorosba. A kanyar után az út keresztezi a Csernely-patakot, majd a második híd előtt kétfelé ágazik. A jobb oldalin halad tovább az országos kék jelzés Dédestapolcsány felé, mi pedig a bal oldali erdészeti köves úton a kék romjelzésen kikapaszkodunk az 550 méterre lévő oldalgerincre. Kerékpárral idáig tudunk jönni. Itt kell azt lelakatolva hátrahagyni! A romjelzés itt a széles utat elhagyva jobbra, délnyugati irányba egy keskeny ösvényen halad tovább, majd a gerinccel nyugatnak fordulva 180 méter után elérjük az egykori távvezetékoszlop betontömbjét. Újabb 100 méterre keresztezzük a Dedevár 2 méter mély gerincátvágását és azon túl a toronycsonk 1,3 méter magas, 4 méter széles falmaradványát. Az autóbusz végállomástól a romokig az út kb. 2200 méter, ami nekünk 40 perc volt.Jövő kedden nyitják meg az Erdélyi Kárpát Egyesület 30. vándortáborát, amelyet idén a kolozsváriak szerveznek a kalotaszegi Sztánán. A részletes program május közepe óta fenn van a honlapukon. Az erdélyi résztvevőkön kívül feltehetőleg idén is több százan érkezünk az anyaországból. Tegnap este újra olvasva a tábor honlapját néhány dolgon megakadt a szemem: „Ajánlott a réteges öltözködés, a túrabot és a lábszárvédő (idegenszóval kamásli). Nem írták oda melyiket miért ajánlják, pedig van néhány dolog, amikről nem árt, ha tudunk. Kalotaszeg vidéke túl van már a Királyhágón, így általában 3-4 fokkal hűvösebb, mint amit Budapest környékén meg szoktunk. Ez azt jelenti, hogy amikor itt kánikula van ott kellemes a nyár. Hajnalban itt 20-22 fok van, ott 16-18. Ha azonban esősre fordul az idő, akkor hajnalban 10-12 fokra is lehűlhet, amit a magas páratartalom miatt még kevesebbnek érzünk. Felhívták a figyelmet, hogy a túrák többségén nincs vízvételi lehetőség, tehát személyenként legalább két liter innivalót kell magunkkal vinni. A vízbe azonban tegyünk egy kevés konyhasót is, mert az izzadással sót is veszítünk. A megfelelő mennyiségű folyadék és só utánpótlással a víz és vérhólyagok is megelőzhetők! A közép és nehéz túrák többsége az erdőhatár fölé emelkedik, ahol ugyan hűvösebb van és a szellő is kellemesen hűsít, de éppen ezért védekeznünk kell a leégés és az erős napsütés ellen. Ha Sztánán 30 fok van, akkor 1.800 méteren, tehát a Vigyázón vagy az Öreg-havason 20 fok körüli. Ugyanakkor esős-szeles időben 14-16 fokkal is kevesebb lehet oda fenn, amire esővédővel és tartalék száraz ruhával kell készülni. Amíg mozog az ember nem gond az átázott ruha, de haza fele a buszon jólesik száraz ruhába bújni! A túrabotot többnyire meredek emelkedőn és ereszkedések idején használjuk, de jó lehet a patakon való átkelésnél, vagy görgetegen is. A melegben hajlamosak vagyunk rövidnadrágban túrázni. A szervezők feltehetőleg azért ajánlják a lábszárvédőt, mert a múlt század elején a Kapus és Nádas menti réteken és kaszálókon még nagy számban élt a rákosi vipera. Előfordult továbbá a Riszeg-tetőn és a Révi-szorosban is. Kalotaszeg vidékén ezt kurta kígyónak mondták feltehetőleg azért, mert a kifejlett példányok sem haladják meg az 55-60 centit. Az 1970-es évek elejére azonban teljesen eltűnt. A rendszeres pusztításon kívül ennek főbb oka a természetes élőhelyek beszűkülése. A szigorú védelem eredménye, hogy a 2000-es évek elejére 3-4 elszigetelt foltban ismét megjelent Erdélyben, de ezek pontos helyét nem teszik közzé. (Az anyaországban az eszmei értéke 1.000.000.- Ft) Nagy szerencse kell tehát hozzá, hogy megláthassuk. E sorok írója egyetlen alkalommal találkozott ezzel a fajjal a Kiskunságban, de mire a gépem elővettem már eltűnt egy pocoklyukban. Ugyan az a méreganyaga, mint a keresztes viperának, de annál lényegesen kevesebb, így egy felnőtt embernek alig több, mint egy erősebb darázscsípés. Ugyan az a méreg mennyiség testsúly arányosan egy kisgyermeknek viszont már veszélyes lehet! A viperák járta helyeken legfontosabb a megelőzés. Alaposan nézzük meg hová ülünk, vagy fekszünk. A többnyire szöcskékből, sáskákból és apró rágcsálókból álló táplálékát a bokrok alján, az avarban és a magas fűben keresi. Tehát itt legyünk körültekintőek és kerüljük az ilyen helyeket! Ha még is megtörténik a marás, a legjobb védekezés a méreganyag kiszívása. Ez szájjal vagy köpölyözéssel is történhet, de könnyebb a sportboltokban beszerezhető „Aspivenin” nevű méregszívóval. Ez nagyjából úgy néz ki mint egy injekciós fecskendő, de tű helyett egy cserélhető méretű és alakú harang van a végén. Ezt kell a megnedvesített marásra helyezni, majd a hengerben lévő levegőt kifújva a rugó hatására rászívódik a harang és a vákuum kiszívja a vérsavóval vegyes méreganyagot. Kígyómarásra még nem kellett használnom, de darázs, skorpió és pók csípésre igen. Többnyire nem is látható, hogy a 2-3 perc alatt mi jött ki a csípésből, de onnan tudható, hogy hatásos, mert az illetőnek 5-6 perc múlva teljesen megszűnik a fájdalom és a viszkető érzés. Aki többet is szeretne tudni a kurta kígyóról, olvassa el Wass Albert "Hagyaték" című írásának bevezetőjét, amelyben egy száz évvel ezelőtti történetet mond el az író. Nála szebben én sem tudnám leírni…https://lattam-irom.blog.hu/2023/06/21/kozep-dunantuli_piros_obaroktol_szarighttps://lattam-irom.blog.hu/2023/06/08/kozep-dunantuli_piros_560 Völgyzáró gát Čelebići fölött a Prenj hegységben, Hercegovinában. A gát vastag betonfalán két nagy áttörés. Egyiken át a Baščica patak, a másikon át a völgy népe közlekedik. Ott megy a közút. Mind az egy nyomsáv. A lyukon épp, hogy átfér egy panorámabusz és meg is teszi. Honnan jön? Hová megy itt az Isten háta mögött kettővel? Ez a Balkán szokásos rejtélyeinek egyike. Mint maga a gát, amit megépítettek a jugoszláv idők, de sosem használták semmire. Csak úgy van… Feljebb, a völgyben kis bosnyák falu: Idbar. Archaikus, erődszerű épületcsoportok. Alul laknak az állatok, az emeleten az emberek. A réten a magas fűből turbános sírkövek kandikálnak ki. Feljebb, a falu végén luxusvillák, kamerák, terepjárók. Aztán kezdődik a vadon. Egyre meredekebb és rosszabb minőségű, majd végképp elhaló út, sűrűsödő, majd újra ritkuló erdő, bükk és feketefenyő gigászok után boglárkás-enciános havasi rétek, 2-300 méterenként friss medveganyé. Csorgó veríték, mély patakban felülről beázott bakancs, napsütésben szitáló eső. Lelakott bivak-konténer, ciszterna, éjjel jégeső. S a Tisovica katlan déli végén a Zelena glava havas sziklabirodalma. Otthon vagyunk. Boszniában mindig, mindenütt otthon vagyunk. Pár éve egy túrán, fent a hegyen találkoztunk egy szimpatikus pasival. Volt egy kis gond az autónkkal. Ő segített ebben is, abban is, amabban is, bontotta velünk a sátrat, szerzett szállást a faluban, fizette a vacsoránkat és – muszlim lévén – nem ivott sört, csak a habot szürcsölte le István söréről. Mikor elment, azután tudtuk meg, hogy ő a Bosnyák-Horvát Föderáció miniszterelnöke. Szóval Boszniában tényleg otthon vagyunk. * * * Teherfelvonó parkolója a Kamniki Alpokban. Épp szállítják az ellátmányt a fenti turistaházba, amikor leparkolunk. Tisztelgek a rakodóembernek, ő visszabiccent. Több mint fél órát verünk a táblaidőre, amikor 2 órán belül fent vagyunk a turistaházban. A házat vezető Tomaž és Jožica puszival, öleléssel fogadnak, majd bemutatnak bennünket a ház gyanútlan közönségének: „Attila és Robert Magyarországról”. Mintha azt mondanák, hogy „Tenzing és Edmund az Everestről”. Hamar felértetek – mondja Tomaž. A felvonót rakodó ember nyilván leadta a drótot, hogy megjöttünk. Az étkező puliszkát kanalazó népe szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni ezekkel információkkal, de amikor a marhalábszár pörkölthöz pacalt kapunk köretnek, némi szempillarebegtetéssel jelzik egymásnak, hogy igen, itt valami magasabb metafizikai összefüggés lehet, amit jobb nem is firtatni. Mindenki a tányérjába temetkezik és csak villámgyors felderítő pillantásokkal próbálják továbbgyűjteni a mozaikdarabkákat, miközben mi fennhangon társalgunk a háziakkal a vadnyugaton már rég bejáratott és általunk széles körben használt angol/német/szlovén/horvát keveréknyelven. Hazaérkeztünk megint. * * * Ausztria teteje. A legfelső turistaházban mindig jó csapat dolgozott. Na, hát ez mára már elmúlt. Az étel és a kínálat is borzasztóan gyenge, ráadásul minden falatért és kortyért meg kell küzdeni a személyzettel és az öncélú hütterenddel, amely szerint a kötelező(en felszámolt) 15 eurós reggeli kizárólag 5 és 6 óra között áll rendelkezésre (amikor minden normális ember már a csúcsot mászná), de háromnegyed hatkor már nincs felvágott, csak májkrém, meg marmeládé. Csaknem 6000.-Ft-ért ez egy kicsit karcsú. Oké, hogy 3450m fölött vagyunk, de a gépsonkának tökmindegy, mennyit utazik a drótkötélpályán, sőt ennyi pénzért még én is felviszem, a hátamon. 10 éve még létezett némi udvariasság, a felfelé mászók elengedése, egymás számára idegen csoportok egymást segítése, amit csak a hivatásos vezetők némelyikének törtetése zavart meg. Pár éve még volt a házban rántott hús és krumpli, meg volt grátisz snapsz, amikor lavinával jöttünk le a kuloárból és túléltük. Mára ennek nyoma sem maradt: mindenki mászik át mindenen és mindenkin. Belemásznak az aurádba és belefekszenek az ágyadba is. A szállás elfoglalásakor 6 kijelölt ágyunkból kettőre már bevackolt valaki, akit ki kell onnan rugdosni. (Tisztára, mint a mosómedvék!) Nem szép jelenetek… Hajnali három órás felkelés, csúcskísérlet (rettentően jeges a kuloár, erős szél fúj ezért nem erőltetjük), és a teljesen méltatlan reggeli után, 650 méterrel lejjebb, a középső házban ebédelünk. A levesben talán csak a víz főtt meg, a levesbetétek (répa, tészta, gombóc) nyersek. Kicsit szívatnak bennünket a becsekkolással, pedig szívesen zuhanyoznánk már, hiszen lassan 2 órája itt ülünk a teraszon meg az étteremben, a fenti házban meg még kézmosásra sem volt víz. 12.50-kor még ragaszkodnak ahhoz, hogy majd 13.00 órától lehet elfoglalni a jó időben, előre lefoglalt szállást. A 13.01 órai verzió szerint meg majd akkor, „ha nem lesz ennyi vendég”. Nem nagyon értjük: a másik vendég vendégebb mint mi? És ez nem a szombat esti csúcs, hanem egy hétfő délután a szezon elején. 13.05-kor 40 fős iskoláscsoport trappol fel az emeletre, elfoglalni a szobákat. Dübörög az egész ház. Hogy lehet majd itt pihenni? És hogyan fogja megoldani ez a rátermett csapat a vacsorát, meg a reggelit? Hát, ez legyen az ő problémájuk! Az internet szerint a Lucknerhüttében 19 szabad hely van. Kifizetjük a fogyasztásunkat azzal, hogy majd visszatérünk, „ha nem lesz ennyi vendég”. Azt hiszem a felső két házba nem lesz kedvünk visszajönni néhány évig. Meglehet, hogy nem is fogunk nekik hiányozni. Egy óra múlva már 450 méterrel lejjebb, a Lucknerhüttében zuhanyzunk (korlátlanul és ingyen), ahol az árak ugyan hasonlóak, de szinte szállodai körülmények mellett, és ami a legfontosabb, szeretettel fogadnak „ismét” bennünket és emlékeznek ránk. Azzal kapunk meg hatan egy 15 ágyas szobát, hogy miénk az egész, ha akarunk keresztbe is fekhetünk az összes ágyon. (Természetesen nem fekszünk az összes ágyon, mert tudunk viselkedni.) Az ételválaszték, a 8-10 féle remek saláta (nem vagyok salátás, de létezik az a minőség, ami előtt fejet hajtok), a személyzet és a konyha mindenre megoldást kereső/találó hozzáállása azt sugallja, hogy lesz még mód arra, hogy továbbra is emlékezzenek ránk ebben a házban. Mert ebben a házban otthont adtak nekünk és visszavárnak.* * * Hegyek mindenfelé vannak, mindenütt szépek. Barátok, házak, helyek, ahol „nektek akkor is van, ha nincs”, ahová mindig visszavárnak, szintén számosan vannak. Tomaž és Jožica Kamnikban, Aleš és Petra, vagy éppen Olga mama a Júliai Alpokban, Jadranka és Slavko a Snežniken, Sanel Mosztárban, Miša, Ivan, Cigo (és még egy tucat horvát név) szerte Szlavóniában. Andi és Ádám a Pilisben, Attila a Velencei hegységben, Zsiráf és Cucc a Bakonyban, Emília a Bükkben, Gabi és Andris a Zemplénben, Péter, Judit és a fél utca Écsen. Max és Ulli Dél-Tirolban vagy éppen Gyenyisz, Nabidzsán, Ánya és Danyijar a Tien-sanban meg a Pamírban. (És akkor még ott van az egész 88 milliós Irán.) Valaki biztos kimaradt... Ha hozzájuk megyek, hazamegyek. Ha a lovamhoz megyek, hozzá is hazamegyek. Miként ha hazamegyek, akkor is hazamegyek. Ahogy élek, az a hazám. Tervek Kékes 25 Mátrabérc túra Kéktúra folytatása Kékes 25 Kollégámmal úgy gondoltuk,hogy az elmaradt Decathlon Mátratúra Kékes 25 szakaszát megcsináljuk a Decathlon nélkül.Az útvonal megvan gpx fájlban is meg a térképet is kinyomtattuk a munkahelyen. Csak szállás függvénye az egész.Augusztus 4-i hétvégét néztük ki,mivel azon a hétvégén szabad péntekesek vagyunk. Mátrabérc Túra Ez körülbelül 55km- táv a Mátra gerincén teljesítmény túrán is lehet teljesíteni.Én pár évvel ezelőtt elkezdtem Püspökszurdoki felől Mátrakeresztesig mentem.Majd ezt szeretném folytatni tovább igaz én résztávokra bontom továbbra is. Kéktúra Folytatása Tavaly Tapolcáig jutottam el,idén onnan folytatom.Szeptember 15-én utazunk le a kollégákkal hárman leszünk.Badacsonytördemicig megyünk.Majd én október 2-től ha minden úgy akarja akkor Tördemictől folytatom tovább,egy hetes kékezés lesz :)https://lattam-irom.blog.hu/2023/05/31/graboc_szerb_ortodox_templom_es_kolostor Túratárs és Túra kereső, túrázás, szervezett túrák - Túratárs.com :: Blogok http://www.turatars.com/blogs/ some descr about blogs <![CDATA[Miért pusztul a Nagy-csomád Mohos-lápja?]]> http://www.turatars.com/blog/view/id_3742 http://www.turatars.com/blog/view/id_3742 Fri, 30 Jan 2026 11:04:15 +0100 <![CDATA[South Wales 100 mérföldes élménybeszámoló]]> http://www.turatars.com/blog/view/id_3741 http://www.turatars.com/blog/view/id_3741 Sun, 21 Dec 2025 19:14:20 +0100 <![CDATA[Svéd ország, Királyok útja]]> http://www.turatars.com/blog/view/id_3740 http://www.turatars.com/blog/view/id_3740 Thu, 04 Dec 2025 09:23:47 +0100 <![CDATA[Várak a Bükkben I.]]> http://www.turatars.com/blog/view/id_3739 http://www.turatars.com/blog/view/id_3739 Thu, 07 Dec 2023 09:48:59 +0100 <![CDATA[EKE tábor 2023.]]> http://www.turatars.com/blog/view/id_3738 http://www.turatars.com/blog/view/id_3738 Sat, 29 Jul 2023 20:04:28 +0200 <![CDATA[Közép-Dunántúli Piros: Óbaroktól Szárig]]> http://www.turatars.com/blog/view/id_3737 http://www.turatars.com/blog/view/id_3737 Sun, 16 Jul 2023 21:38:32 +0200 <![CDATA[Közép-Dunántúli Piros: Vértessomlótól Szárig]]> http://www.turatars.com/blog/view/id_3736 http://www.turatars.com/blog/view/id_3736 Fri, 14 Jul 2023 15:16:03 +0200 <![CDATA[Ahogy élek, az a hazám]]> http://www.turatars.com/blog/view/id_3735 http://www.turatars.com/blog/view/id_3735 Wed, 28 Jun 2023 16:06:49 +0200 <![CDATA[Tervek 2023]]> http://www.turatars.com/blog/view/id_3734 http://www.turatars.com/blog/view/id_3734 Sun, 25 Jun 2023 19:24:25 +0200 <![CDATA[Grábóc]]> http://www.turatars.com/blog/view/id_3733 http://www.turatars.com/blog/view/id_3733 Wed, 21 Jun 2023 16:46:45 +0200