TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link
Cím: Kék és egyéb kalandok... Harmadik nap
Címkék: kéktúra
Blog Beljegyzés: Ébredés után, fekszem még egy kicsit a kocsimban. Jól esik nyújtózkodni és heverészni. Közben, úgy döntök, mégiscsak tovább megyek autóval Zánkáról Tapolcára. Onnan vonattal Keszthelyre, majd gyalog vissza Tapolcára két nap alatt. Kikászálódom, felveszem túraruháimat a kocsi mellett és reggelizni kezdek. Közvetlenül a Balaton partján ücsörgök, valami beton kockán, és rágcsálom a tegnapról meg- maradt kissé száraz pizzámat. Reggel hét óra van. A tó apró hullámai álmosan, ráérősen érik el a partot a lábaimnál. Én is álmosan nézem a hatalmas vízfelszínt, és a reggeli pára fátylába burkolózó túlpartot. A vízben, egy fehér bójára leszek figyelmes, pár tíz méterre a parttól. Mintha mozogna a part felé. Megerőltetve szememet, látom már, hogy nem bója, hanem egy idősebb hölgy, hatalmas fehér úszósapkában. Bizonyára, szokásos reggeli testmozgását végzi. Bennem fel sem merül, hogy a hideg vízbe merészkedjek. Elhagyom Zánkát. Nagyon szép, dimbes-dombos tájon vezetek Tapolca felé. Leparkolok a vasút állomáson. Próbálok olyan helyet keresni, hogy a következő két napban, többé- kevésbé árnyékban legyen a kocsim. Bemegyek az épületbe jegyet venni: "Hétszáz forint"-közli a hölgy. "Vonat indul Keszthelyre, bla, bla..."-közli a hangos bemondó, szinte ugyanabban a pillanatban. "Akkor már csak 400, mert másodosztályú lesz, és két óra múlva indul a következő."-mosolyog a pénztáros. Visszamosolygok, és fizetek. Van két órám bevásárolni, meg elkészülni. Teljesen jó. A közeli üzletben, veszek kaját, innivalót a következő két napra. Nem sok vásárlási lehetőségem lesz az úton. Bepakolok mindent a nagyobbik hátizsákomba, és leülök a peronon egy árnyékos helyen. Útikönyvemet olvasgatom. Meg tudom, hogy a Keszthelyi-hegység zöme, fődolomitból áll, ami egy szürkés-fehér kőzetanyag. Meg azt is, hogy a hegy déli lejtőin, esténként lezúduló hűvösebb levegő, szinte kiöblíti a part menti régiókat. Keszthelyen leszállva, egyből pecsételek a füzetembe, és elindulok a kék jelzésen. Pár éve már voltam itt kirándulni, így most nem nézem meg az 1745-ben, Festeticsek által építetett kastélyt, és gyönyörű parkját. Keszthely igazi szellemi központtá nőtte ki magát a XVIII. század vége felé, a Festetics családnak köszönhetően. Mai első célom, az előbb említett családról elnevezett kilátó, ami a település szélétől kb. két kilométerre, tehát viszonylag közel található. Egy kicsit le kell térni a kékről, de megéri. Takaros, zöld színű kilátót pillantok meg. A panoráma is szép, de konstatálom magamban, hogy továbbra is a Cserhátban lévő Tepke kilátó körpanorámája van nálam első helyen. Nézem az alattam lévő, zölden hullámzó tájat, majd visszatérek a kék jelzésre. A mai táv csak 14 km, de a szünni nem akaró hőségben, pont elégnek bizonyul nap végére. Szép, de nem túl izgalmas tájon haladok. Mozdulatlan minden. Szél híján, a felevelek, ágak sem ingadoznak. Enyhe emelkedőn visz utam, szinte végig. Négy óra körül megérkezem Vállus nevű településre. Kb. kétszázan lakhatják. Gyalogolok a forró aszfalton, végig a falun. A gondozott, régi házak előtt autók parkolnak. Nyilván a hőség miatt, nem látok egy teremtett lelket sem. Sem az utcán, sem az udvarokban, sehol. Megpillantom a pecsételő dobozkát, a templom melletti vegyesbolt falán. Az üzlet, ránézésre olyan 10-15 éve bezárhatott. Pecsételek, majd elindulok visszafelé, a Láz-tetői kilátóhoz, mai tervezett szálláshelyem felé. Egy kilométert kell még mennem, de azt nagyon meredek emelkedőn. Várom már, hogy megpillantsam a célt, és ledobhassam, egyre nehezebbnek tűnő hátizsákomat. Hirtelen elém tárul egy szép, fából készült torony, amit pár éve építettek. Meg szabadulok végre terhemtől, és felmegyek a kilátó tetejére. Ott bezzeg fúj a szél egy kicsit. Alattam Vállus házainak, vöröslő tetőcserepei. Komótosan lesétálok a falépcsőkön, és mivel senki nincs rajtam kívül, zuhanyozni kezdek. A kiadós, kb. egy liter vízben történő tisztálkodás után, leterítem sátoraljamat a kilátó második szintjére. Rá a derékaljamat, és leheveredek az árnyékban. Egy körtét eszegetek, nézem az eget, és élvezem a semmit tevést. Fél óra múlva, kipakolok mindent a hátizsákomból, és neki látok kikötözni sátramat, az előbb említett második szintre. Esőt mond, és nem akarom, hogy az oldalról becsapó víz eláztasson. Nem akarom a talajszinten tölteni az éjszakát. Aludtam már erdőben, és az éjjel megélénkülő kisebb-nagyobb vadak látogatásaitól, inkább feljebb húzódom a kilátóba. Komfortosabban fogom magam érezni. Szerencsére bőven van száraz ág, így kisebb tüzet gyújtok, és megmelegítem konzervkajámat. Valamilyen kolbászos főzelékféleség. Pár perc után már piszkálhatom is ki ágakkal a lángokból. A forró fém- dobozt felbűvészkedem a kilátó melletti faasztalok egyikére, és enni kezdek. Nagyon jól esik. Már éhes voltam. Közben eszembe jut, hogy ha már itt vagyok, fel kéne mennem a kilátóba, megnézni a naplementét. Félbe hagyva vacsorámat, ismét felmászom a legfelső szintre. Most már kicsit erősebb, és hűvösebb a szél. Lassan narancssárga, majd vörös színt ölt az egész vidék, ahogy bealkonyodik. Csend van. Lenézve még látom a tűz izzó parazsát. Megint csak lemászom, és befejezem vacsorámat. A padon ücsörögve megvárom, míg az utolsó parázs is kihuny. A faluból kutyák ugatását hallom. Valahogy jó érzéssel tölt el, hogy emberek vannak a közelben. Fejlámpám fényénél, bemászom a sátramba, és hamar elalszom. Holnap már egy kisváros, Tapolca vár. Folyt.köv.