A hajdani vicc úgy szólt:

- Mi az, P-vel kezdődik, inára végződik, és a férfiak gyilkolják érte egymást?

Több megoldása is van: Ilyen például Palesztína. De a dél-szláv háború idején ilyen volt Macedóniában, Pristina is.

Amikor én jártam arra még nem dúlt a háború. Bár a hegyekben minden éjjel hallottunk elszórt puskalövéseket, de ez hozzá tartozott az ottani hétköznapokhoz.

Kovalik Bandi ötlete volt, hogy menjünk el a Rudoka-hegységbe és másszuk meg Jugoszlávia második legmagasabb buckáját, a Titó-csúcsot. A tíz-tizenkét napra tervezett túrához térképünk mindössze a Világatlasz és az autós térkép tenyérnyi darabkája volt. Rajta két település, három csúcs, két tengerszem és két vízfolyás.

Tetovóig mentünk vonattal. A poros kis falut elhagyva zörgő avarú, kiszáradt mediterrán erdőn haladtunk felfelé. A mi molyhos tölgyeinkre emlékeztető babértölgyek, dió és fügefák alatt puszpáng (Buxus sempervirens) és magyal (Ilex aquifolium) alkotta a cserjeszintet. Feljebb egy partizán emlékművet, majd egy bővizű karsztforrást érintettünk. Akkor még nem tudtuk, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó mosakodási lehetőségünk. Ahogy emelkedtünk, fogyott a növényzet. Végül szibériai borókával és sisak-virággal gyéren benőtt gyephavasra értünk.

Utunk az Albán határ közelében lévő Korab csúcs felé vezetett. Naponta többször is találkoztunk vándorló nomád családokkal. Elöl, a csacsira fél oldalról ülve, vállán puskával a családfő jött. Az asszony jó kétszáz méterrel lemaradva a gyerekekkel. Mikor hozzánk ért cigarettával kínáltuk, s elbeszélgettünk vele a világ dolgairól. Ki honnan jött, merre tart. Mely nemzet fia. Milyen idő várható. Hol találunk vizet. A társalgás persze jobbára kézzel-lábbal egy-két orosz, vagy német szóval kiegészítve döcögött. Aztán mindenki ment tovább a maga útján. Asszonya csendben, minket kikerülve sietett ura után. Hátán a teljes motyó, mellén a legkisebb gyermeke, körötte a többi. S hogy az idő is közben hasznosan teljen, a birkagyapjút tépegetve fonalat sodort, vagy a már kész fonalból ruhácskát kötött.

Már napirendre tértünk az itteni szokások felett, mikor egy nap az asszonyt látjuk, elöl jönni csacsi háton. S jó fél kilométerre le maradva gazduram cipeli a teljes betyárbútort. Jó muzulmánhoz illően ő is nagy ívben elkerült minket. Aztán férjétől megtudtuk, hogy a háború idején elaknásították ezt a részt. A szamár ugyan okos állat, de azért jobb az óvatosság! Innentől kezdve mi is jobban néztünk a lábunk alá. Bár eddig is figyeltünk, mert dél-Erdélytől lefelé a mészkő-hegyekben gyakori a homoki vipera és a mezei skorpió.

Negyed napra elértük az egyik tengerszemet. A feltöltődés utolsó stádiumában lévő, alig 50-60 centi mély nagy lapos tóban kellemesen felmelegedett a víz. Jót pancsoltunk benne, de inni csak forralva mertük. A víz bizony nagy kincs volt erre. Forrás alig akadt. Ami volt, az is csak csepegett. Nagy hasznát vettem itt növénytani ismereteimnek. Némi tapasztalat után a növényzet színéből már több száz méteres távolságból meg tudtam mondani hol érdemes keresni az éltető nedüt. A csalán, vagy a zászpa elárulta hol kerül a búvó patak felszínhez közel. Itt aztán néhány követ elmozdítva nagy segítség volt a benzincső. Egyik végét az alig csordogáló érbe téve elvezettük a másfél méterre, de legalább 6-7 centivel lejjebb lévő kulacsainkhoz. Gyakran még így is órákba került, mire a hat fő napi ivó-, és főzővíz adagját előteremtettük.

A Titó-csúcs mellett laktanya volt. Egy vajdasági magyar fiú tolmácsolt, mikor a parancsnoktól engedélyt kértünk, hogy a közelben lesátrazhassunk. A vízzel ők is szűkében voltak. A ciszterna kiszáradt, s az ivóvizet öszvér háton hordták fel. A fiú este kiszökött hozzánk egy kis magyar szóra, mert két és fél éve nem volt már otthon.

A mosakodás bizony így gyakran elmaradt. Izzadtságunkba beleragadt a por. Már előre örültünk, hogy majd a hegyről leérve, a fővárosban, Szkopjében milyen jót fogunk fürödni a Vardarba! Láttunk egy fotót, melyen a negyven-ötven méter széles medret egy a mi hortobágyi hidunkra emlékeztető több száz éves kőhíd íveli át. Nagy volt hát a csalódás, mikor a túra végén alig két méter széles, szeméttel, patkányokkal, a város minden mocskával telihányt erecskét találtunk a helyén.

Holmink javát a kempingbe hagyva jártuk a várost. Találtunk egy cukrászdát, ahol az öreg tulajdonos néhány szót magyarul is tudott, mert fiatal korában a Városligetben árulta a törökmézet. Néhány sarkokkal arrább életre szóló tapasztalattal gazdagodtam az „Itt a piros, hol a piros?” című népi játékban. Mit szépítsem a dolgot, pénzemet kicsalva csúful becsaptak.

Végül, valahol az óvárosban találtunk egy mecsetet. Előtte a háromszög alakú téren, fehérmárvány díszkútból négy vastag sugárban folyt a víz. Az igazhitűek óvatosan közelítették meg. Középső ujjukat bemártva homlokukat összemaszatolták vele, majd sarujukat levéve betértek az Istenházába. Mi azonban boldogan mostunk kezet, arcot. Páran ugyan megálltak mellettünk, de nem szóltak. Ezen felbátorodva, trikónkat levéve már derékig megmosakodtunk. Gyurika még a bakancsát is levetette. A pusmogó tömeg pedig egyre nőtt körülöttünk. Végül kisgatyára vetkőzve, nevetve egymásra locsolva a régen nélkülözött vizet alaposan megfürödtünk. Én még hajat is mostam.

Aztán ruháinkat magunkra véve próbáltunk valahogy egérutat nyerni az addigra már több száz főre duzzadt tömegen át. De ők nem engedtek. Egy középkorú férfi állt elénk, és angol-török-német-orosz keveréknyelven értésünkre adta, hogy ugyan mi gyaur qutyák vagyunk, még is látva azt a nagy igyekezet, amivel az ő szent hitüket megtiszteljük, meghívnak minket templomukba. Mutattuk, hogy van közöttünk két lány is, akiknek – az ő hitük szerint – még lelkük sincs.

-         No problem!

A minaretből a müezin már imára hívta a szentéletűeket. S mi félve tettük le bakancsainkat a bejárat elé, hogy a világ porát ne vigyük be a szent hajlékba. (Más lábbelit nem hoztunk a túrára)

A négyzet alakú vastag perzsaszőnyegekkel fedett terembe bejözönlöttek a hívek. Minket balra, alacsony korláttal elkerített szőnyegre ültettek. A jobb oldalon, a másik szőnyegen valaki elő kántált, s a tömeg hangosan dicsérte Allahot. Közben térdre ereszkedett, háromszor homlokával megérintette a földet. Felemelte karját, leeresztette. Felállt, égnek emelte tekintetét. Kezét arca elé téve, mint egy könyvből mormolta a szent szöveget. Lehajolt, felállt. Térdere ereszkedett…

Nem emlékszem már a sorrendre, de másfél órán keresztül ez ment. Egy aerobik tornaóra qutya füle ehhez képest! És ez ők naponta hatszor elvégzik. Nem is láttam közöttük elhízott embert! Van még mit tanulni tőlük…

Szádeczky-K. Géza

Címkék: Makedónia Rudoka Szkopje