Túra és Túratárs kereső közösségi oldal
Üdv a Túratárs-on, jelenleg Vendégként vagy itt. Jelentkezz be vagy Regisztrálj itt <<<
TÚRATÁRS CHAT | RAKJ A KEDVENCEKBE
TÚRABLOGOK  
 



Éjszakai túra nappal
2010/12/12 21:44:18 Küldte: Maty

Úgy érzem, a cím némi magyarázatra szorul. Arról van szó, hogy már tavaly szilveszterkor is szerettem volna egy éjszakai túrát csinálni, de érdeklődés híján elmaradt a program. Idén hasonló terveim vannak - hogy aztán a szilveszteri buli helyszíne ez lesz-e, majd meglátjuk. A lényeg, hogy csak egy laza sétát terveztem Budapest és környéke desztinációval, hogy ha bárki besokall, haza tudjunk keveredni. Tehát valami János-hegy, Hárs-hegy, Árpád kilátó, Hűvösvölgy, Hármashatár-hegy, plusz-mínusz egyéb csavargás lenne a cél. Mivel óriási túravezetői tapasztalatom van, gondoltam, hogy mindezt először nappal kellene újra bejárni. Nem mintha az éjszakai erdő bármennyire is hasonlítana a nappalira, de saját megnyugtatásomra azért nem lenne utolsó.
Próbáltam hát embereket szervezni a dologhoz vasárnapra. A társaság sajnos túl passzív - vagy túlságosan is aktív, ez nézőpont kérdése. Minden esetre már mindenki a karácsonyi gyertyák tisztítótüzében ég, vagy éppen a vizsgaidőszak előtti utolsó kampányszerű rendezem-a-soraimat van terítéken. Úgy néz ki, hogy egy, csak egy leány van talpon a... fővárosban. Detti, akivel a barlangtúra után is gyalogoltunk. (Hó esetére egy legény is jelezte csatlakozási szándékát: Józsi. Így aztán meg is lenne a múltkori trió.) A pontos útvonalat még szombat este fogjuk lefektetni, a tényleges útvonal meg vasárnap elválik.
Ugorjunk egy kicsit az időben. Szombat este, tea (végül egyedül) és agymunka (végül Józsival) kipipálva. Józsi jön, mert esik a hó. Talán hoz másokat is. Talán én is hozok másokat - most épp a masszőr csoportból Hajni és a párja keresett meg. Detti viszont mégsem, ma is szénné dolgozta magát, és a torka is fáj, szóval sztornó. A helyzet, kérem, egyre bonyolultabb, közben ráadásul lement az utolsó fillér is a telefonomról, így fölhívatom magamat. (Újabb fekete pont túraszervezésből.) Aztán megszületik a végső haditerv. Útvonal: Mivel a szilveszteri program valószínűleg nem a fent vázolt laza séta lesz, Józsi ötlete alapján a Remete-szurdok preferenciát élvez. Ha elég kemények vagyunk, a Nagy-Kopaszt is beadjuk, úgyis jó rég jártam arra. Személyzet: a Grintovec-mászó brigád, azaz Józsival kettecskén. Nehéz szülés volt, és azért lehetnénk többen is, de Józsival mindig nagyon szívesen szervezek programot, úgyhogy nem bánkódom. (Mindezt csak azért írtam le, hogy érezzétek, milyen nehéz veletek. Ahogy máskor meg velem is az.)
Újabb hipertérugrás vasárnap 9 órára, a Moszkva téri "mindenki találkozóhelyére", az óra alá. Fekete színű láthatósági esőruha, biztonsági fejlámpa, térkép, TG-szatyor (akkor is - ha mondom!)... Az eső szemerkél, de azért elindulunk. A villamosból kifelé bámulva egyre sűrűbb esőfüggönyt látunk. Megkezdődik a lovagi agtorna, hogy mit is lehet ilyenkor tenni. Hűvösvölgyben az orrunk előtt rongyol el a busz. (A mai első alkalom, amit aztán még két ilyen követ hazafelé.) Újratervezés... Akkor irány a sárga út. Turistaút egyelőre sehol, csak a kutyák sárga jelzéseit követhetjük. Szerencsére a gazdik is ilyen irányba mozdulnak, úgyhogy két "nem nyert" felirat után máris Óz birodalma felé vesszük az irányt. Óz esetünkben a Hárs-hegyen lakik. (Ezt persze minden gyerek tudja...)
Mikor Hűvösvölgyben útra keltünk, még esett az eső. Mire megtaláltuk az olajfestékkel a fákra íródott sárga jelzést, már havaseső permetezett, és mikor magunk mögött hagytuk a civilizáció nyomait, végre valódi hópelyhek szállingóznak. Mit szállingóznak, csak úgy zuhog! Persze mostanra már kellemesen átázott az esőruhám. (Ha Józsival túrázom, mindig utolérnek az oximoronok - ez persze nem az ő hibája.) Baktatás közben szóba kerül a jövő heti csonttan vizsgám. Tudom, hogy magolnom kellene az anatómiát - de valahogy az erdő anatómiája jobban felcsigáz. Gondoljatok csak bele: puha fehér kültakaró borítja. Alatta a kötőszövetes részt avar helyettesíti. A tüdejét kívül hordja, ezek volnának a fák. (Koronájuk éppúgy elágazik, mint a tüdő lebenyei hörgőcskékre.) Most épp elég intenzíven lélegzik, arcunkba fújja elhalt hámsejtjeit. És mint ahogyan néhányan hiszik, a szíve Dobogókőnél ver.
Elérjük az első kilátót. Isten hozott a Kis-Hárs-hegyen. A régi tákolmányt mintha szorgos kezek felújították volna, egyel biztonságosabb szerkezet fogad. Fölérve azért alávetjük egy szerkezettani próbának. Jelentem, kileng. (Jelentem, nem mi borítottuk föl.) A lépcsője csúszik, hiszen a szél szorgalmasan hordja rá a havat, a sok gyalogkakukk meg mind rálépked, seprű persze egyiknél sincs. Lejövünk, és az Örökerdő tanösvényre lépünk. Nevének némileg ellent mond az a néhány satnya facsemete és a rengeteg fatönk. Látszólag tönkre vágták az egészet. A táblák tanulsága szerint azonben itt 140-150 esztendős erdőben járunk, ahol is szálazó fakitermelés folyik. Mivel nem vagyok erdész (de még lehetek), sem pro, sem kontra nem tudok szavahihetően nyilatkozni. Haladjunk is tovább. Utunk most a Kaán Károly kilátóhoz visz, amely viszont egy erdészről kapta a nevét. Az ösvény egyszer csak a Báthory-barlang mellett halad el. Természetesen rosszalkodni kell. Ádám elmesélte, hogy egy nagyon bonyolult szerkezet nyitja. Nosza, könyékig nyúlok az ajtónyílásba. Semmi. Akkor vállig. Semmi... azaz... igen, találok egy reteszt. Eltolom, így egyel közelebb vagyunk a bejutáshoz. Azonban innentől hiába ügyetlenkedek, a mesebeli Ali baba barlangja nem tárul föl. Józsi következik, de ő is csak odáig jut, hogy az agyaggal belülről megkínált vasajtó segítségével megalapozza az esti nagymosást. Föladjuk. Irány a kilátó.
Itt sem fogad szebb időjárás. Ennek örömére ide is fölmászunk. Ez már nagyobb magaslat, több emelettel, és az emeleteken több hóval. A szél is erősebben fúj, különösen a tetején. Ahhoz azonban még ez is kevés, hogy valódi panorámát készítsen. C'est la vie. A Hármashatár-hegyet még többé-kevésbé látni, a János-hegyet viszont két okból sem. Egyrészt arról fúj az orkán, mindezt finom szemcsés hódarával teszi, tehát rögtön elveszítjük a látásunkat. Kinyitva azon szemünket, amellyel most már nem látunk, felfedezzük, hogy a táj arrafelé még nagyobb ködbe burkolózik. Ezen is túl volnánk hát, le is nyargalunk. Józsi előhúzza az elázott térképét (Skati megnyugtatására: a sajátját). Megpróbáljuk összerakni, hogy amit fönt nem láttunk, azt hol nem láttuk. Egész reálisan mértük föl a kilátóban, hogy merre kell majd tovább küszködnünk.
Legyalogolunk a Szépjuhásznéhoz. Megfordul a fejemben, hogy haza kéne látogatni Budakeszire, úgyis mindjárt elkészül a vasárnapi ebéd. Vajon nagyot néznének, ha ígéretem ellenére megjelennék?
A belső vívódás az út túloldalán ér véget, ahol rengeteg turistajelzés közül választhatunk. Mivel Óz birodalmát elhagytuk, most a pirosra teszünk föl mindent. Néhány kanyar után úgy érezzük, hogy a fekete jött ki. Vagy a nulla. Szembeszél. Nem kicsit, nagyon. A bank mindent visz. Arcunkra fagy a mosoly, és ott is marad egészen az Erzsébet-kilátóig. (Valaki magyarázza már el, mit keres Erzsébet Jánoson. És hogy ha a Kaán Károly kilátó nem kötőjeles, akkor az Erzsébet-kilátó miért az? Előbbi mondjuk számomra logikusabbnak tűnik, de a magyar egy elég bonyolult nyelv... Vagy írjak a térkép szerkesztőinek?) Eszembe jut a vastagabbik kabátom, ami otthon figyel a szekrény tetején, még mindig bedobozolva. (Ne félj, Anyu, elintéztem egy nagyobb összegű rendszeres banki átutalást az őrangyalom felé, úgyhogy túlélem a túrát, nem fogok hóemberré válni.) A kilátóban - nem volt könnyű a ködben fölfedezni, pedig a mai három közül toronymagasan ez a legnagyobb - lerázzuk magunkról a havat, a még el nem fagyott os digitorum manusaim seítségével ellenőrzöm, hogy a sapkám a hóviharban is összetatotta-e craniumom csontjait. (Este majd teszek még egy kicsit azért, hogy az én indexemet ne a bux jellemezze, és megtanulok még néhány latin szakkifejezést.) Leülünk, hogy szénhidráttal lássuk el a tápcsatornánkat. Aztán teázunk. Nem lett finom, de legalább átmelegít, mielőtt egy utolsó öngyilkos rohammal a kilátó tetején teremnénk.
Salve. Legfölül indítunk. A szél elszaggatta a zászlókat is, és ha mozgásba lendülünk, a korcsolyapályává vált járólapokon minket is tologat. Lejjebb is megyünk gyorsan egy szinttel. Fényképezünk, amíg csak bírjuk ujjakkal. Aztán megint lejjebb. (Egyébként elképesztő, hogy a szél mennyire telehordta a kilátó lépcsőházát. Helyenként szinte hótorlaszokat épített odabent.) Fotostop. Weglaufen. -1 szint. A legalsó terasz már annyira csúszik, mintha valaki szándékosan szórakoztatni akarná az arra tévedő bátor (hülye?) turistákat. Erről eszembe is jut, hogy mi lesz a következő program a szünetben: korcsolyázni megyünk. (Azaz remélem, akad rá majd jelentkező. És hogy valahonnan előkerül a sajátom.) Végre újra a hideg és szélvédett előtérben vagyunk. A tea közben ihatóra hűlt - jó ötlet volt lentfelejteni. Remélem, az a kedvesen szemtelen tacskó nem nyalt bele, aki az ebédünkre is pályázott. Összecsomagolok, és irány a Normafa. Vale.
Az alsó sétaúton indulunk, bár most az aszfaltot is hó borítja. (Katica, ha nem olvad el, leányrablás lesz, és megyünk csúszkálni! Aki bátor, velünk tarthat.) Józsi elkezd egy egészen kicsi hógolyót görgetni. A hó tapad; konkrétan az avarig fölszed mindent. A bogyó nő-növekszik. Kedvet kapok én is a játékhoz, most már ketten vagyunk rá. Kell is, mert hamarosan akkora labdánk lesz, mint saját magunk guggolva. (Szolgálati közlemény: itt közben áramtalanítottam a beszámolót, tehát idézném Móra Ferencet: arraerreirriorrourruhu! Szerencsére nekem volt egy autosaved-változatom, míg jeles írónk tárcakézirata a Carltonban is maradt. Figyelmetlenségből - és mert most lebuktam, hogy nem útközben írtam, tehát már úgyis mindegy - innentől múlt időre váltok. Meg persze azért is, mert ezt egyszer már leírtam, csak azóta elmúlt.) Tehát ezt a lavinát cipeltük egészen addig, amíg nem találtunk egy alkalmas lejtőt, hogy innentől önálló életét élhesse. Én ugyan egy kicsit aggódtam a sífutók testi épségéért, de egy mellettünk elsuhanó szánkózó hamar jobb belátásra bírt: igen hamar megállt. Úgy sejtettem, akkor a mi lavinánk is így jár majd. Tehát annak rendje és módja szerint megpróbáltuk valódi lavinaalakra hozni: itt egy kicsit még hozzátapasztottunk, ott meg egy kicsit elvettünk. Mikor már mindketten elégedettek voltunk az eredménnyel, csináltunk egy-egy közös képet életünk legnagyobb hógolyójával, megvártuk a szánkózó csókát (aki egyre rosszallóbban bámult minket), hogy végre fölénk érjen, ahol nem öljük meg, aztán egy-kettő-hááá-rom! És a romra tényleg rom lett a válasz. Lavinánk egyszerűen eltört. Természetesen a szánkópálya közepén landoltak a darabjai, így kénytelenek voltunk gyorsan eltakarítani a romokat. Aztán folytattuk a menetelést a Normafa felé. Egyszercsak hét hóember állta utunkat. Kedvet kaptunk, hogy egy félbemaradtnak a végére járjunk. Gyúrtunk hát neki hasat, majd fejet. Józsi ezek után csőrt, én pedig szemet és szárnyakat adtam neki. Aztán jött egy kutya, és leharapta a pingvinünk jobb szárnyát. (Pedig az sikerült szebben.) Pótoltam, addig Józsi hóból állványt készített a fényképezőgépnek, hogy aztán meg is örökítsük magunkat új barátunkkal.
Továbbindulva hirtelen ismerősek lettek a lejtők. Tavaly itt szereztem életem első magashegyi tapasztalatát a Csellengéssel. Itt gyakoroltuk a hágóvas és a jégcsákány használatát, hogy aztán lavinaveszély miatt elmaradjon az a túra, amire készültünk. (Később persze a többiek bepótolták, én viszont lapleadás miatt kihagytam. Így megy ez.) A nosztalgiahullám aztán zenitjét egy fogadalomban érte el: tavasszal befejezem, amit elkezdtem, nevezetesen a Grintovec megmászását. És szerintem lassan a Hochalmspitzére is készen állnék, de oda nem olyan könnyű autó nélkül eljutni.
Távolról megszemléltük a büfé kánálatát. Nem volt lángos, úgyhogy nem vettünk semmit. Kölcsönösen így jártunk. A következő helyen lángos igen, kedvünk azonban már nem volt. Ismét így jártunk. Bánatfelejtőnek ugorjunk vissza jelen időbe.
Amint azt korábban már jeleztem, le fogjuk késni a 90-es buszt. Az ember azonban nem tanul a dolgokból, így most is ez fog történni. Tessék, ott megy! Én szóltam... Hat perc múlva jön a következő. Szerencsére nem eszi meg a jegyemet, így most én iszom azt a képzeletbeli sört, amit minden jegylyukasztással átutalok valamelyik olyan személynek, akinek egyhavi munka után százmillió a végkielégítése. (Csak offrecord jelzem, hogy valaki, akinek van fölös százmilliója,  engem is végleg kielégíthetne.) Tehát ingyen ülünk a buszon, és sikerül félrenyelnem a termoszt. Ugyanis ahogy hirtelen szintet veszítünk, úgy tisztul a kép. Bizony, a hegy egy felhőben csücsült - már megint -, és lejjebb a verőfényé a főszerep. A Moszkva téren még mindig nem tudom feldolgozni a látottakat. Fekete-fehérből minden átmenet nélkül színessé válik a kép. Ráadásul olyan fények, olyan felhők, és egyáltalán: az egész díszlet olyan, mint nagyon ritkán. Azt hiszem, összességében ez a látvány koronázta meg a mai napomat. Mindketten örülünk, hogy végül nem fordultunk haza, hanem a túrát választottuk.
Os frontale, os parietale, os occipitale, os temporale, os sphenoidale...

Címkék: Csellengés Budai-hegység





*** Túratárs.com - Túra és Túratárs kereső közösségi oldal ***

Rendszerünkön keresztül a túrát és egyéb outdoor programokat kedvelő emberek megismerkedhetnek egymással, közös túrákat szervezhetnek melyet a túranaptárban helyezhetnek el vagy együtt csatlakozhatnak egyéb szervezett túrákhoz. Az oldalon lehetőség van saját profil kialakítására, melyen keresztül a tagok bemutatkozhatnak egymásnak, illetve feltölthetik kedvenc túrafotóikat. A kapcsolatfelvételről üzenőrendszer és chat gondoskodik.