Csikorgott a hó a bakancsunk alatt, mikor Szárligeten leszálltunk. Pár pillanatig még hallottuk a vonat távolodó kattogását, azután ránk borult a téli reggel csendje. A Fő utcán a befagyott pocsolyákat kerülgetve baktattunk. A falu még aludt, csak a kéményekből szállt tétova kék füstpántlika. Egyik kapuban kutya vakkantott, s a függöny mögül idős bácsika nézett utánunk.

A köves útról letérve csak úgy irányba vágtunk át a hófödte őszi vetésen a Birka Csárda felé. A patak jege alatt a buborékok kluttyogva kergetőztek a kövek között. A völgyben ködpára úszott, s a fűzfák mint hajlott hátú anyókák a tavaszról álmodtak.

A csárdát elhagyva a Csákányos pusztai turistaház felé indultunk. Pár napja egy dömper hóekével lekotorta a havat az útról így jó ütemben haladhattunk a csípős hidegben.

A régi erdészházat a kilencvenes évek elején a tatabányai Petőfi Tömegsport Egyesület turistái vették birtokukba. Konyhát, ebédlőt, fürdőszobákat és 33 fő részére szálláshelyet alakítottak ki az Országos Kék-túra mentén. Fűtési idényen kívül további 32 főnek tudnak a faházakban nomád körülmények között alvóhelyet adni.

A pihenő után a járt utakat elhagyva, a Mária-szakadékba ereszkedtünk le. Az év nagy részében száraz a mészkő-sziklák között kanyargó meder, csak hóolvadáskor telik meg pár napra vízzel, aztán még egy-két hétig csorog valami az alján, nedvességet adva a lombfakadás előtt nyíló virágoknak. Most a szél hóval fújta tele, s gyakran derékig süppedve a puha fehérségben bujkálunk a kőtömbök és kidőlt fák labirintusában. A völgy végében öreg évszázados bükk fák alatt korhadt fakereszt, s körötte mohás, gót betűs sírkövek s bukszus bokrok bújnak meg a hóban. A XVII. század végén, az Esterházy család a török időkben meggyérült lakosságot német ajkú telepesekkel igyekezett pótolni. Leszármazottaik a közeli Körtvélyes pusztán éltek. A két háború között a munkaalkalom hiánya apasztotta számukat Az ötvenes évek elején a környék bányavárosai szívták el a munkaerőt. Az otthon maradt öregek pedig ide a bükk fák alá költöztek örök nyugalomra. Ma az elárvult templom mellett nyaranta alapítványi cserkésztábor működik, ahová az erdő csendjébe lelki gyakorlatokra jönnek a fiatalok.

A téli nap felszívta a párát. A fűszálakra, bokrokra rakódott zúzmara mint üvegkristály ragyogott a fényben. Senki sem járt mostanában erre. A térdig érő szikrázó szűz hóban csak lassan haladunk. Két-háromszáz méterenként váltjuk egymást az élen. Sárga hasú cinkék surrannak az ágak között, valahol egy harkály kopácsol. Hirtelen megállok. Az ember megérzi ha figyelik. Valami megmozdult... három őzsuta figyel felénk nagy, elálló fülekkel a nyiladékban. Pár pillanatig nézzük egymást, aztán szelet kapnak, s nehézkes szökellésekkel eltűnnek a hajlatban. A harmadik dombsor végén, gyertyános tölgyesben, kis kúp tetején bújik meg Vitány vára. Az ötszög alaprajzú, belsőtornyos, háromsejtes elrendezésű falakat a tatárjárás után a Csák nemzetség valamelyik tagja építette. Először 1319-ben említi egy oklevél Vytam néven. A törökök 1529-ben ostromolták, aztán 1543-ban el is foglalták. Mivel vizet itt csak ciszternában lehetett felfogni, így a várőrséget könnyen ki lehetett éheztetni. Ettől kezdve a vár gyakran cserélt gazdát, végül a XVI. század utolsó éveiben a magyarok felrobbantották, hogy a török többet ne fészkelhesse be magát. Később köveit a Majk pusztai remeteség építéséhez bontották. Kivehető még a várárok, ahonnan a köveket kitermelték a két és fél méter vastag, 5-6 méter magas falakhoz. A lakótornyok védműves falai a boltíves ablaknyílásokkal ma is vagy 15 méter magasan állnak. Jól látható bennük a hajdani szintek vastag tölgy gerendáinak helyei. A sarokban megbújó faragott gyámkő az alsó szint néhai, csúcsíves bolthajtásáról árulkodik. A romok között szélvédett helyen ettük meg ebédünket. Jólesett hozzá a termoszból a forró kakukkfű tea, s a várudvaron talált csipkebokor dércsípte bogyója. Csokoládé jár körbe, Domi süteményt is hozott. Miska zsákjából előkerül a lapos üveg, a saját érlelésű "gyümölcslével". A lányok elfáradtak a hótaposásban, szívesen lerövidítenék a távot. A fák koronája felett a Tatabányához tartozó Környebánya házacskái látszanak. Az eocén-program idején barnaszén bányát nyitottak itt. Azóta már rájöttek, hogy gazdaságtalan. A vájárokat szélnek eresztve, beszüntették a fejtést. Onnan még 6-8 km a vasútállomás és bizonytalan odáig a közlekedés.

Az ételtől és a pihenéstől új erőre kapva a meredek hegyoldalon csúszkálunk lefelé. Ma bizony jó szolgálatot tesz a lábszárvédő, nem ázik át a nadrág szára, s nem kerül hó a cipőbe. Szerencsénk volt. A vár alatti völgyben kanyargó erdészeti műúton egy traktor járt.          - Valószínűleg a környező vadetetőkbe vitt friss szénát. -  Így a jelzést elhagyva hosszabb úton, de alig bokáig érő hóban folytathatjuk utunkat.

Néhány sífutó jött velünk szembe. Két srácot ismerek közülük. Kemény erőnléti edzés lécekkel egy nap alatt átvágni a Vértesen! Majd a Szarvas-kút vizét kóstoltuk meg. Az út meredek oldaláról apró lavinák gurultak le, s az árokba érve fél méter átmérőjű hócsigákként fagytak meg.

Később idős házaspárral találkoztunk. A bácsi jóval túl a hetvenen, valamelyik tatabányai turista szakosztály vezetője. Ők tartják fenn a Mátyás-kútnál lévő kulcsos-házat, most is onnan jöttek. Kitisztították a forrást, rendbetették a házat. Tőlük tudtuk meg, hogy a Lófő-völgyben járt már valaki, arra könnyebb a haladás. Kicsit még beszélgettünk, aztán jó utat kívánva egymásnak elindultunk. Csábít a kitaposott út, de az még két kilométerrel hosszabb, s nekünk jó volna a 4 órakor induló autóbusszal elmenni.

A vízválasztót elérve jobbra tértünk, s Várgesztes irányába út- és jelzés nélkül csak a tájolóra hagyatkozva vágtunk át az erdőn. Ahogy a gerinc déli oldalára értünk egy szarka hangos cserregéssel kiáltotta világgá, hogy idegenek járnak erre. A rikácsolásra hirtelen megindult az erdő. Alattunk az oldalba szarvascsorda sütkérezett, s nagy robajjal egymás nyomába csörtetve igyekeztek minél távolabb kerülni tőlünk. Alig negyven lépésre lehettek. Egész nap a nyakamban lógott a gép, csak most, mikor a traktornyomot elhagytuk, tettem be a zsákba. 49-et számoltam, ahogy a túloldali csalitosba beváltottak.

A szemközti hegyen a nyugvó napsugaraiban látjuk Gesztes-várát, oda már nem megyünk át. Nagyon lelassított a mély hó. Az irtáson szederindák között botladozva, toronyiránt megyünk a faluba. Éppen jókor érkezünk, még néhány perc és indul a busz a vonathoz.

Kipirult arcok, jóleső fáradtság, s egy gyönyörű túra emlékével tértünk haza.

Szádeczky-K. Géza

Címkék: Mária-szakadék Vitány-vár