Szombat este jutott eszembe, hogy ideje lenne egy kicsit hosszabb kerékpártúrát csinálnom, mert már unom az edzőgépet. Warhorse barártomat kérdezve, hogy nincs e kedve csatlakozni hozzám, így született meg az edzőkör útvonala. Persze benne volt a buliban egyből! A Vértes lett megcélozva, de mivel az elmúlt napokban erős hóolvadás volt, egy országúti kör mellett döntöttem.

Vasárnap késő délelött indultam el a januári tavaszban. A város határában ért az első meglepetés. Sűrű köd, és fagyos téli hőmérséklet talált. Gondoltam, most már mindegy, elindultam, majdcsak kibírom valahogyan.

Jött a hossszú emelkedő, és éreztem, bizony be vagyok rozsdásodva rendesen. Eléggé nehezemre esett a kapató, így nézegelődéssel próbáltam a figyelmemet másra terelni. Az út szélén egy Egerész ölyv siklott velem versenyt, szinte karnyújtásnyira. Fáról fára repült, de miattam nem mert leszállni, így kilómétereken keresztül "versenyeztünk". Én nem bántam, mert szeretem a madarakat, így volt időm szemügyre venni. Egy idétlen autós zökkentett ki az idilli hangulatból, mikor a ködben kocsisort előzve majdnem frontálisan találkozott velem! Gyorsan elkapta a kormányt miközben a menekülési útvonalat bróbáltam kitalálni ami csak az árok lehetett. Talán a bekapcsolt lámpámnak köszönhettem az életem...

Folytatva az útat, miután kimorogtam magamat, elértem a Zámolyi medence peremét. Itt a látótávolság 10m alá csökkent. Alig láttam, amit a szemüvegemre csapodó pára külön nehezített. Meglehetősen lejt az út, ezért a 45km/h tempóra gyorsulva erősen koncentráltam hogy az úton tudjak maradni. Zámolyra beérve egy ismerős bringás alakjára lettem figyelmes. Warhorse jött elém. Egymást üdvözölve, indultunk tovább Csákvárra. Bizony télies hömérséklet uralkodott a Vértesben, így útvonal változtatás mellett döntöttünk. Oroszlány felé kanyarodtunk, és mindjárt egy húzós emelkedőn küzdhetünk az áttétellel. Váltottam volna tovább, de elfogyott a sebesség fokozat. Így mardt a jól bevált kiállva tekerés. Az út szélén mindenütt a karácsonyi hófúvás buckái voltak láthatóak. Meg is jegyeztem:

-Na szép! Eljöttem a  "tavaszból" a télbe tekerni!

Ahogy felértünk a domb tetejére a köd feloszlott, és még egy pillanatra a napot is láttuk. De még mielött elértük Vérteskozmát, lefordultunk Gánt felé.

Itt száguldás következet, mikor feltünt a kilóméter órám össze vissza mér! Lepárásodott az érzékelője, ezért mókás sebesség adatokat produkált. Egyszer 5, utána 65.

Gánt elött már fázott a kezem, ezért azt javasoltam, igyunk egy forró teát a kocsmában. Jót tett, csak mikor újra bicajra ültünk, jobban fáztam mint elötte. Valószínű a fütött helységben ücsörögtünk azért.

Gánt-Bányatelepnél megálltunk pár fotó kedvéért a Bányászati Múzeum elött. Sok emlék fűz ehez a helyhez, így szívesen jövők erre, és ha itt járok, többnyire pár percre meg is állok.

Vicces volt látni, ahogy a fekete ruhánkra húzott fényvisszaverő mellényünket látva az autósok rögvest lassítani kezdtek. Rendőr fóbiájuk volt vagy mi! Nem  értem hogy miért miért?!

Én rájöttem, hogy alkoholt fogyasztva jó csak fűvezni! Akkor legalább nem érdekel ha elkapnak ittas vezetésért!/ Csak vicc kedvéért, mert nem élek ezekkel. Stohl Buci sem példaképem/

Viccet félretéve, a tanösvény fölé bekúszott a köd, ráadásul sötétedett. Ezért indulást vezényeltem, mert nem szerettem volna ködben haza tekerni. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ez természetesen nem sikerült.

A Disznóhegyi körforgalomnál elbúcsúztam barátomtol, aki Csákvár felé, én meg Fehérvárnak vettem az irányt.

Hét kilóméter után elvesztem a ködben ismét, és mire Zámolyra értem, besötétedett. A Falu emelkedőjét megmászva, elvesztettem a tájékozódási érzékemet. Azt sem tudtam az általam jól ismert főút melyik részén járhatok. Világításomat max fényerőre kapcsolva igyekeztem túlélni ezt a helyzetet, és minnél hamarabb beérni a városba. Életem leghosszabb 13km-re volt ez.  

Most is az emberektől féltem, mint a Mecsekben, mikor Pécsvárad felett, kint éjszakázva bújkáltam a vadászok, és emberek elöl. A táj annyira megfogott hogy szilveszterre vissza mentem a mecseki túrára Megyuláékkal. De ez már egy másik történet...

Az utolsó, tájékozodási pont számomra a Zámolyi-medence peremét jelző emelkedő volt. Felérve a tetejére, a köd takaró 2 méter magasságúra vékonyodott igy megpillantottam a kiflire fogyott holdat, ami ezüstös udvarával világított fent. A párafelhő, továbbra is tartotta a vastagságát, a látótávolság nem javult, de legalább a holdat láttam.  Kabátomra fagyott apró pára cseppek úgy világitottak a lágy holdfényben, mint apró gyögyszemek. Ez a látvány kicsit feledtette velem, hogy nem éppen veszélytelen helyzetbe kerültem. Végig gondolva, sokkal jobb opciónak tünt, az ízes palacsinta, ami otthon várt az asztalon, mint az Easy változata. Megnyomtam a pedált hogy minnél hamarabb túllegyek ezen a lidérces vakrepülésen. Autósok száguldoztak körülöttem, de idöben felfedezve nagy ívben kikerültek. Csodálkoztam senki sem dudál, igaz mindent elkövettem hogy látható legyek.

Egyszer csak varázsütésre elötüntek a ködből a város világitó kandellábelei!

Hurrá! Hazaértem! A városban nem volt köd, tempómat vissza véve kényelmesen haza gurultam, kis kitérőt téve a történelmi belvárosban. Nagyon meglepődtem a tavaszias +7°C-os hőmérsekleten.

Szinte forróság öntötte el az áthűlt végtagjaimat. Elég érdekes, 63 km megtétele után haza érve,  aztán nem kegyelmeztem a már említett palacsintáknak...

Címkék: Easybiker Kalandjai