Üdv!

A blog címe ugyebár az, hogy Kékes élmények, de persze nem holmi ködbe vesző villámokról vagy égzengésekről lesz benne szó, hanem hazánk legmagasabb hegycsúcsával kapcsolatos élményeimről. Annyiban talán mégis a messzi ködbe vesznek az ezzel a csúccsal kapcsolatos gondolataim, hogy a nem is olyan távoli múltból indítom a fonalat, melyre felfűzöm az élménygyöngyeimet.

Szóval. Anno, megboldogult fiatalabb koromban, mikor az izületeim még nem voltak ennyire tropára menve, túrázás helyett a saját magam tökéletesítésének másik útját jártam, azaz harcművészeteket tanultam. Hogy melyikeket és meddig jutottam el segítségükkel, az teljesen lényegtelen. Lényeg az, hogy volt egy nagy példaképem – mint sokunknak abban az időben, akik félig meddig a mozivászonról szívtuk magunkba a mozdulatokat, meg a különböző kiáltásokat, vijjogásokat, egyéb bolondságokat -, akinek volt egy örökbecsű mondása a sok közül, mely valahogy így hangzott: „Mikor elkezdtem tanulni a harcművészeteket, egy ütés csak egy ütés, egy rúgás csak egy rúgás volt számomra. Mikor elkezdtem érteni a harcművészeteket, egy ütés vagy egy rúgás sokkal több lett számomra, elkezdett tartalommal megtelni, mikor megértettem a harcművészeteket egy ütés újra csak egy ütés, egy rúgás újra csak egy rúgás lett számomra.” Nos, így vagyok én is a Kékessel, ezzel a más tájakon csak „buckaszámba” menő csúccsal.

Mivel zempléni gyerek vagyok, örökre belém ivódott a hegyek szeretete, sőt annak a természetessége, hogy körülvesznek, bármerre nézek, látom azokat, ha elmegyek messzibb vidékekre, ahol csak a sík vesz körül, amerre a szem ellát, akkor sivárnak tűnik a táj. Így volt ez mindig. Ha azt mondtam, hogy haza megyek, akkor az akkor teljesedett be, amikor megláttam a szülővárosom körül emelkedő jellegzetes formákat a „Magas-hegyet”, a „Koporsó, avagy Sátor-hegyet”, no meg mindenki kis kedvencét a „Kopaszkát”. Ahogy elkezdtem érdeklődni a térképek iránt már azt is tudtam, hogy az említett hegyek milyen magasak és, hogy az az 500 egynéhány méter, mellyel kiemelkednek a környező tájból nem is olyan nagy „cucc”, mint például a szomszédos Szlovákiában magasodó Tátra, Fátra, nem beszélve a messzi Erdély hasonló hegyóriásairól. De, odáig sokáig nem is volt szabadott még elgondolni sem, bár ezek mind a baráti, cocialista országokban magasodtak, viszont kimondhatatlan nevük (hiszen akkoriban még nem a becsületes magyar neveik voltak feltüntetve a térképeken, útikönyvekben, nehogy valakiben mérhetetlen vágyat ébresszenek tanulmányozni a nem hivatalos történetírást ezekkel a dolgokkal kapcsolatban /sem/) elriasztott attól, hogy a „világ végéről” az ország legészakkeletibb városából még csak annak a gondolatával is foglalkozzak, hogy eljutok odáig valaha is. Annál is inkább, hiszen még a legmagasabb magyar csúcs is elérhetetlen távolságban feküdt tőlünk. Persze, nem is igazán foglalkoztatott annyira a gondolat, hiszen hegyek itt is voltak a környezetemben, ugyan mivel különbözhet az a „misztikus” Kékes a „saját” hegyeimtől… Nos, a fenti kis híres mondás és az akkori hegyekkel kapcsolatos gondolataim analógiáját véve ekkor a hegyek még csak hegyek voltak számomra, semmi különlegesség nem volt bennük.

Aztán, amikor elkezdtem kicsit komolyabban túrázni, sőt belekóstoltam a teljesítménytúrázásba, újra képbe került a Kékes, mint olyan célpont melyet meg kellene hódítani, amire leginkább alkalmas esemény a Téli Mátra teljesítménytúra. Nos, neki is veselkedtem a tavalyi év januárjában, mikor magamat jó erőben, sőt majdnem csúcsformában éreztem, hátam mögött egy sikeres túraévvel, aminek során olyan helyeken jártam, mint az Alpok szurdokjai, a Magas-Tátra bércei, a Sas-út embert próbáló, adrenalin fröccsel dúsított gerincei, jónéhány sikeresen vett kisebb-nagyobb teljesítménytúra… Aztán, kiderült, hogy a mi kis „buckánk” kifogott rajtam… El voltam keseredve. Itt volt ez a kis, hegyes, mindenféle vacak antennákkal felszerelkezett, „valami”, melynél magasabbakat is lazán, szinte fütyörészve másztam meg, sőt, ami nem is tűnt olyan nagy számnak, mikor a Bükkből, a Tar-kő kilátó tisztásáról számtalanszor átkukucskáltam rá. Nagy neki buzdulással fogadtam meg, hogy amint lehetőségem lesz rá, „bizonyisten” revansot veszek rajta. Kezdődött számomra a Kékes misztifikálása, mikor már úgymond „értettem” a dolgokat… Mit-hol rontottam el, mit-hogyan kellett volna csinálnom, hogyan kellett volna még jobban felkészülni a kihívásra…

És, lőn eljött ennek is a napja. Szombaton reggel, igazi fanatikushoz méltóan ébredés hajnali – mit hajnal, éjszaka 3 órakor. Rövid készülődés, majd taxizás a 4 órai vonathoz, átszállás kétszer, majd találkozó Gyöngyösön ismerősökkel, akik aztán autójukba fogadva elvisznek a rajtnak otthont adó iskolába. Rajt fél 8-kor, a tömeg óriási, a hideg meglehetős. Hó akadt ugyan, de nem jelentős mértékben, vagyis nem lassított annyira, mint tavaly. Jeges szél sem fújt, valamint ebből adódóan a hó sem akarta lépten-nyomon eltömíteni a fejem mindenféle látásra, lélegzésre szolgáló nyílásait. A túratársakat hamar magukra hagytam, kicsit lassabb volt a tempójuk, mint az enyém. A teljesítménytúrázás különben is magányos műfaj – szerintem -, bár ezen (is) természetesen lehet vitatkozni. Ráadásul nekem szent elhatározásom volt, hogy szintidőn belül teljesítem a távot. Alig haladtam néhány kilométert, mikor éreztem, hogy a túracipő kezdi „kikezdeni” a lábamat. Semmi gond, gondoltam, majd, egy fedett EP-n megtekintem az állapotát. Hamarost erre is sor került. Gyors megszabadulás kamáslitól, cipőtől, zoknitól, majd nagy megkönnyebbülésre látom, hogy csak a múlt heti kedves kis vízhólyagom kezdi vissza szívni magát. Hála a mindig magammal hordott jó sok ragtapasznak, lekezeltem az alattomos kis „hátráltatót”. Az EP-n találkoztam kedves Túratársas ismerősökkel, akik szerencsére más távon indultak, ezért aztán fel sem merült a további közös haladás. Indulás után rövid telefon haza, jól vagyok, bírom a túrát, semmi gond. Galyatetőn a lábam már kezdett fájdalmasabb állapotot felvenni, de még mindig nem okozott gondot, különösen, hogy innen jórészt lefelé kellett menni. Egyre közeledett számomra a mumus EP, aminek megközelítése tavaly olyan óriási kihívássá nőtte ki magát, hogy akkor le kellett mondani a Kékes felé történő tovább haladásról. Nos, mit mondjak, ahogy odaértem, megállapítottam, hogy itt valami csalás van a tavalyi viszonyokhoz képest, hiszen még csak el sem fáradtam igazán, nem hogy a feladásról kezdjek itt gondolkodni. No, nem baj, ezt a kellemes állapotot betudtam a hétágra sütő napocskának. Siettem tovább a Vörösmarthy turistaház felé, ahol a tavalyival ellentétben tényleg kaptunk levest. Zacskósat, hígat, tartalom nélkülit, de azért mégiscsak meleget. Ez a hely az elhatározásé. Aki itt eldönti, hogy tovább megy, annak már nem igazán van lehetősége visszafordulni, hiszen egyszerűbb innen már végig csinálni, mint feladni. Hiszen úgyis le kell kecmeregni a hegyről, akkor meg már egyszerűbb teljesíteni a távot. Gondoltam én és kutyagoltam tovább a Pisztrángos tó felé. Közben beértünk a hegy árnyékosabb oldalára és kezdett kutya hideg lenni. A helyzet az EP-nél olyannyira fokozódott, hogy tábortűzzel és megdermedt zsírral vártak minket a rendezők. Volt ott továbbá jó sok lila hagyma, egy éhenkórász labrador, meg jégkása a kulacsomban. Az itiner azt írta, hogy innentől kezdődnek az igazi megpróbáltatások. S, tényleg. 3 km-en belül 300 méter körüli szintemelkedés, mindez árnyékban, helyenként befagyott patakok jégtükrén keresztülvergődve. Az egyetlen pihenőnél, mely a csúcsra való feljutás előtt várt ránk, pihizett egy idősebb bácsi, akivel beszédbe elegyedve két ifjonc túratárs által megtudtam, hogy ő – mármint a bácsi - a túra mindenkori legidősebb teljesítője, ugyanis 79 éves… Hoppá!, ahogy a reklámban hangzik el… A kihallgatott információból erőt merítve küzdök feljebb és feljebb a meredek ösvényen és rövidesen ott állok a csúcsok csúcsán a Kékesen…

A misztikum azonban útközben elveszett valahol a tömegben, mert felérve mindössze rengeteg csúszkáló, sielő, kiabáló embert találtam. Semmi elégedettség érzés, semmi beteljesülés, semmi vágy, hogy magamhoz öleljem a hegyet. Csak egy újabb pecsét az itinerben és a tudat, hogy még 8 km van hátra, ráadásul a legnehezebb része a túrának, ahol a térdem a legjobban ki fog készülni. Nos, ha annyira nem is kerültem állapotilag ebek harmincadjára, azért volt 2-3 jókora esésem a csúszósabb részeken, az egyik közülük igazi 10+ pontos volt. Történt ugyanis, hogy az út jól ismert duplán lejtős szakaszán – amikor nem csak előre lejt az út, hanem balról-jobb felé is – a rendezők szokás szerint kötél kifeszítésével segítették a lejutást. Sőt! Olyan előzékenyek voltak, hogy egymás után mindjárt két madzagot is a fákra aggattak. Az első zsinórral nem is volt semmi probléma, belelógattam a hátsómat a völgybe és szépen átaraszoltam. Az előbbi mutatványt a második kötélen is meg akartam ismételni, kezdtem is beleülni a kötélbe, aminek egy óriási taknyolás lett a vége, heveny csúszással a völgy mélyebbik vége felé, aminek csak az vetett véget, hogy két szemfüles túratárs elkapta a kötelem végét és megakadályozták, hogy csúfos véget érjen az életem. A második kötél alsó vége ugyanis nem volt kikötve, hanem csak úgy el volt heverve a földön, ahogy az előttünk arra járók lehajintották… Hoppá!!! Szegény szervezőknek igencsak csuklott szerintem az édesanyjuk az áldástól, amit rájuk zúdítottam hirtelen felindulásomban…

Innentől kezdve, szépen libasorban haladtunk tovább a cél felé, előzni ugyanis nem nagyon lehetett, lévén az út mindenféle lehetetlen irányokban csúszott, a népek meg nem mind voltak előzékenyek. Aztán persze minden jónak vége szakad alapon egyszer csak kiértünk az erdőből, be a jó kis aszfaltozott utakra és onnan már nem volt messze az iskola, meg az elismerő szavak, melyek mindenkinek egy meglepően szép rendező lányka szájából jutottak osztályrészéül. A többi pedig, ahogy a mondás tartja, már történelem… A Kékes pedig már „csak” továbbra is egy hegy marad számomra….

S.

Ui: ahová minél hamarabb fel kell megint menni, lehetőleg kevésbé népes állapotot kifogva, hogy megadhassam a módját a néma tiszteletadásnak, továbbá néhány jól sikerült fotónak…