Sietős lépteink alatt ropogott a hó, amikor Kismaroson a keskenynyomtávú vonatra átszálltunk. A vaskorlátok között vörösen izzó kályha barátságos meleget varázsolt a szűk kocsiba. Kicsit oldalt állva hallgattam a társaság vidám tereferéjét, együtt nevetve velük a csattanókon. A zúzmarás ablakokon a kinti fagyos világból alig láttunk valamit a hajnali szürkületben. Királyrét előtt néhányan félrehúzódva összepusmogtak. Az utolsók még szinte le sem szálltak, amikor az eleje, mint akit puskából lőttek volna ki, nekiiramodtak. Csak úgy porzott bakancsaink nyomán a bokáig érő friss hó. A 8-10 fokos hidegben fehér zászlóként lobogott utánunk kilehelt lélegzetünk. A magasban halvány felhőket fodrozott a szél, néhány pillanatra a napocska is előbujt, hogy azután újabb felhőfátyol mögé rejtőzzön. Nem futottunk, de az élen haladók igen kemény tempót diktáltak. Előbb a sálak, kesztyűk kerültek le, aztán a gyümölcsöst magunk mögött hagyva a vastag téli anorákokat is levettük. Még csak nem is lassítottunk, a zsákot előrevéve gyömöszöltem be, aztán sietős léptekkel zárkóztunk fel.

Hamar átláttam, mire megy ki a játék: konkoly került a búzába! Idegen voltam a csapatban. Úgy gondolták, meghúzzák az elején egy kicsit, aztán majdcsak elmaradok valahol. No hiszen ti is jóval kezdtetek – gondoltam magamban – mert, ha itt valaki ma lemarad, az aligha én leszek! Sem előtte, sem az óta nem voltam olyan formában, mint akkor. Az előző 2-3 évben nyaranta több hetes, sátras magashegyi túrákon jártam a Dél-Kárpátokban, az Osztrák-Alpokban, Bulgária hegyeiben. Tavasszal és ősszel sziklát másztam, kerékpároztam, eveztem. Szinte nem volt olyan hétvége, hogy ne mentem volna valahová.

Az iram egy pillanatra sem csökkent, ha az élen haladó kicsit lelassult a nyomában igyekvők leelőzve még kegyetlenebb ütemet diktáltak, majd a lehajló ágakról a havat a mögöttük menők nyakába rázva, jót nevetve serkentették őket gyorsabb tempóra. Nekem még istenes volt, mert a zsákban elfért a levetett holmi. Mások derekukra kötötték, vagy oldalzsákukon lifegett.

Amikor a nyiladékról balra térve a Taxi-kőbányák feletti úton kapaszkodtunk, már feltűrt ingujjban voltam. Ott már nem beszélgettek, csak lógó nyelvvel loholtak. A kilehelt pára szemöldökükre, bajuszukra fagyott.

- Azt kérdezed, hogyan kerültem ebbe a bandába?

1972. decemberében a Budapesti Természetbarát Szövetség, Barlang Bizottsága nyílt túrát szervezett a Hárs-hegy oldalában lévő Báthory-barlangba. A jelentkezőket 5-6 fős csoportokba osztva fiatal barlangászok vezették körbe a járatokban. Sokan voltunk. A csoportok gyakran keresztezték egymás útvonalát, s a szűkületeknél néha 20-30 percet is várni kellett még mindenki átpréselte magát. Az omladékra ülve a pislákoló karbamid lámpák fényében beszélgettem a lányokkal.

Ott ismerkedtem meg a húszéves, ábrándos kékszemű, vállig érő szőkésbarna hajú Mazsolával. Két éve végzett a geológiai technikumban. Most karsztvizekkel foglalkozik. Mesélt nekem a jósvafői kutatóházról, a Vas Imre barlangról, a Nagyoldali-zsomboly feltárására szervezett nyári táborokról, meg a kolozsvári barlangászokkal közösen szervezett csavargásaikról a Bihar–hegységben. Ilyen helyekre én is szívesen elmentem volna, csak eddig nem volt kivel. Mi tagadás a lány is tetszett. Bár a sötétben nem sokat láttam belőle, jobban csak hazafelé a metró mozgólépcsőjén tudtuk egymást megnézni. Haza szerettem volna kísérni, de az Örs vezér téren elbúcsúzott. Megbeszéltük, hogy majd a csoport klubnapján találkozunk.

A Pálos rend Gellért-hegyi sziklakápolnáját az ötvenes évek közepén feldúlták. A szerzeteseket börtönbe csukták. A padokat, szobrokat összetörték, majd két méter vastag vasbeton fallal zárták el a külvilágtól. A zárda épületét a Balettintézet kapta meg. Az aragonit és kalcit kristályok borította termekbe idővel a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet laboratóriumai költöztek. Csütörtökönként fiatalok vidám kacagásától volt hangos a hajdani kápolna. A VITUKI barlangász csoportja tartotta itt heti összejöveteleit.

Már zsongott a betonozott aljú barlangterem. Korombeli fiatal fiúk és lányok beszélgettek körülöttem. Megnéztek, de nem sokat törődtek velem. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mert csak pár embert ismertem látásból. Hallgattam, mit beszélnek, néztem a falakra rakódott kristályokat, s a hajdani kápolna még fellelhető töredékeit. A lányok között hamar megtaláltam Mazsolát, vagy ahogy én neveztem, Mazsolkát.

Mazsolka, és én pár hónappal később, Jósvafőn a VITUKI kutatóházában.

Itt majd mindenkinek volt valami ragadványneve. Amikor Ő a csoporthoz került valamire azt találta mondani: én ehhez még mazsola vagyok. Rajta is maradt. A Dögkeselyű állítólag a nagyoldali táborban még a romlott konzervet is megette. Egy csinos, barna lánynak pedig valaki azt találta mondani a Pálvölgyi-barlang tyúklétráján, hogy a tengernagy valagadtól, semmit nem látok előre. Azóta mindenki csak Tengernagynak szólítja, és ő büszkén viseli a névnapjára kapott matrózsapkát. De ott van a 153 centijével Tóbiás, az óriás, és Sehova Évi, akit sehová nem engednek el egyedül, mert egyszer majdnem elveszett a solymári Ördöglyukban. Aztán meg a Fajankó (Adamkó Péter) a Gádoros és a Hlavács. A Brunci, a Kékedi és a Mokka.

Aznap osztották ki a hatvanas évek táncdalaira írott barlangász nóták szöveggyűjteményét, melyben a következők olvashatók:

Kiadja: Fegyenc, Fejszeretesz, Kis Vegyész,

             Korlátolt Személyiségű Társaság

             Minden jog fenntartva, még a hamiséneklés joga is!!!

             Reklamációt örömmel fogadunk, kérjük a szíves reklamálót, hogy a .            reklamált oldalt 60 példányban legépelve nyújtsa át a

K i a d ó n a k

-----------------

CSAK KLUBTAGOKNAK, BELSŐ HASZNÁLATRA !

De száz forintért nekem is adtak egy példányt belőle. (Pár éve valaki feltette az internetre. Megtalálható: Daloskönyv, Barlangász dalok címszónál)

Láttam rajtuk, hogy valami nagyon nem tetszik nekik. Végül elém állt a Kis Vegyész és nekem szegezte a kérdést:

- Téged ki hívott ide?

- Senki. – vallottam be őszintén -, de, ha nem zavartok el szívesen járnék veletek barlangokba.

Talán valami besúgónak néztek? Nem tudom. Hümmögtek, hammogtak valamit, de nem foglalkoztak velem tovább. Aztán megegyeztek, hogy ünnepek után, január első szombatján a Nyugatiból az 5.23-as vonattal a Börzsönybe mennek a sok barlang után egy kis téli túrára. Hát így pottyantam ide.

A Magas-Tax előtti emelkedőn széjjel szakadozott a társaság. A többiekkel nem törődve lassabb, egyenletes tempót vettem fel, szinte pihentem menet közben. Aztán, amikor lankásabbá vált, újra begyorsítva sorra előztem le az élen haladókat. A Taxi ház fenyőkkel övezett tisztására már Mazsolkával és Bruncival hármasban érkeztem. Andris fotózás ürügyén kicsit lemaradt. Gyönyörű volt a zúzmarás fákkal övezett napsütötte havas mező.

Úgy éreztem most jött el az én időm. Sokszor jártam már ezt az utat. Tudtam, hol gyorsíthatok, hol kell visszavennem a sebességből, hogy megállás nélkül bírjam a csúcsig. A simább részeken több száz méteres előnyre szert téve szinte repültünk. Az utolsó kaptatón megint nyugodtabb tempóra kapcsoltam. Kimért léptekkel törtem a szűz havat. A lány mindenütt a nyomomban maradt. Kipirult arccal, nevető szemekkel követte a fiúját. Akik itt próbálták csökkenteni előnyünket, pórul jártak. Néhány száz méter után kifulladva, lihegve nézték távolodó alakunkat. A ház előtti tisztáson, íves ágain vérpiros bogyóit kínálta a hecsedli, az öreg bükk koronájában harkály kopácsolt, de ki törődik most ezekkel. Szívünk a torkunkban kalapál, míg topogva verjük le bakancsunkra ragadt fagyos havat. 55 perc alatt értünk fel a kisvasúttól a Nagyhideghegyi turistaház ajtajáig.

A Nagyhideghegyi túristaház 2006. telén

Harminchat éve van már ennek. Azóta alig volt év, hogy ne jártam volna meg ezt az utat. Mindössze kétszer sikerült egy órán belül felérnem. Ma már bizony a száz perc is jó időnek számít. Dicséretére legyen mondva a csapatnak, hogy tíz percen belül az utolsók is megérkeztek, de akkor már ott gőzölgött az asztalon a 16 csésze, forró tea. Épp csak egyet szusszantunk, megittuk a teát és indultunk tovább, mert rövid a téli nap, s az útnak még a harmadában sem voltunk. Innentől már együtt haladtunk. Kíváncsian érdeklődtek, mivel foglalkozom, merre jártam eddig. Gádoros Miki közel-keleti útjairól mesélt. Kérdő Péter (a Keselyű) és a Fegyenc a Csodavárról és a Szelek-barlangjáról beszéltek. Én a téli Balatonról és az elmúlt nyár gleccser túráiról számoltam be. Észre sem vettük, s a Szabóköveket elhagyva már a Csóványos oldalában kapaszkodtunk felfelé.

Útban a Csóványosra 2005. januárjában a „Mazsolka túrán”.

Akkor még egyszerű fa háromszögelési pont állott a csúcson, és a fák is alacsonyabbak voltak. A környező gerincek, mint apró, elnyúló szigetek emelkedtek ki az alant elterülő fehér felhőtengerből. Apám emlékére csúcs csokit bontottam, más valaki nápolyit kínált körbe. A jelzés innentől megritkult. Tanácstalanul nézelődtek, keresgélték a régi megkopott piros sávokat. Én eddig sem sokat törődtem ezzel. Most egy kevéssé járt, keskeny ösvényre tértem a Rudas erdőben. Ők kérdőn néztek rám, már tudták, hogy a barlangokban nem vehetem fel velük a versenyt, de a Börzsönyben én vagyok otthon. Arrább meredeken ereszkedni kezdtünk a Nagy-Mána szép, kitett gerincére. A szél a havat lefújta, a víz a földet lemosta.  A konglomerátumos kőzet vékony talajában csak sziklavirágok és csenevész bokrok tengődtek, szép kilátást engedve a környező gerincekre. Itt már nem siettünk. Ráérősen nézelődve eszegettünk a dércsípte kökény bogyóit. A Rózsa- és Rakotyás - patak összefolyása után jót ittunk a Bársony István Tűzköves forrásából, majd a hajdani erdei vasút talpfáit követve Királyházára érve a turistaházban újabb teákat és forralt bort rendelve megebédeltünk.

Egy óra is elmúlt, mire tovább indultunk. Teli gyomorral bizony nem esett jól az újabb kaptató. A bágyadt téli naptól vizes, tapadóssá váló hó is lassította haladásunkat. A gerincen bevártuk egymást, majd a Lopona-bércen leereszkedtünk az Oszlopó – forráshoz. A völgy alja már árnyékban volt. A letaposott hó csikorgott talpunk alatt. A régi, kátyús fahordó úton Mikiék begyorsítottak, mert a drégelyi romokhoz még világosban akartunk érni. Az északnyugati falak még majdnem teljes magasságukban állnak. Itt helyezték el a vár védőinek vörös márvány emléktábláját. (Az utóbbi években a Szécsényi, Kubinyi Ferenc Múzeum régészei állagmegóvási munkákat végeztek a falakon. ezért óvatosan közlekedjünk, ne zavarjuk munkájukat!)

Drégely első birtokosa a Kacsics nem béli Marót volt a XIII. század elején, aki a lázadó kunokhoz csatlakozva kegyvesztett lett. IV. László a birtokot 1285-ben a Hont-Pázmány nemzetséghez tartozó Demeternek adományozta. Valószínűleg ő kezdte építeni az É-D irányú szabálytalan alaprajzú, belső tornyos várat. Később királyi birtok lett, melyet 1424-ben Zsigmond, Pálócsi György érseknek adta. A düledező falú, villám sújtotta erősség 1544-ben a Nógrádi-vár török kézre kerülésével vált ismét fontossá, mint a felvidéki bányavárosok előbástyája. A jobbágyszármazású Váradi, Szondi György 1552 júliusában 146 fővel négy napig tudta magát tartani, Ali basa 12.000 főnyi seregével szemben. Arany János: Szondi két apródja című balladája szép emléket állít a védők hősiességének. A külső sáncoktól egyetlen sziklába vágott folyosó vezet a belső várba.

  „Felhőbe hanyatlott a Drégeli rom.

    Rá visszasüt a nap ádáz tusa napja…”

                                                                         (Arany János)

Már alkonyodott, amikor a fiatalos erdőn át elindulunk a vasútállomáshoz.

Három évre rá Mazsolkával összeházasodtunk. Gyermekeink születtek. Aztán tíz év múlva elhagyott valakiért. Sok szép álmom elvitte akkor, de a szeme ragyogását és a januári Börzsöny emlékét, már senki nem veheti el tőlem…

Címkék: Börzsöny Csóványos Nagy-Mána