Az egész onnan indult, hogy mindig is szerettem elejétől végigjárni egyes túrautakat. Már mögöttem van lassan az OKT, kipipálva a pilisi sárga és most vasárnap a pilisi pirost vettem célba.

Az eredeti útiél: Békásmegyer-Dömös volt. Azonban a reggel nagyon nyögve-nyelősen indult, húgom szavaival élve "bestresszeltem". Hogy min, azt most hagyjuk, örülök, hogy elfelejtettem. Mindenesetre ezért volt vagy 9.00 mikor elindultam otthonról, ráadásul úgy, hogy azontúl, hogy nálam volt a térkép és tudtam a honnan-hovát semmit nem terveztem.

Sőt megrendültségemben mindössze két narancsot és egy kétliteres ásványvizet csomagoltam az útra.

A kocsit Pomázon hagytam majd visszatujáztam Békásra és már nagyban csörtettem az ürömi fennsík felé, amikor rádöbbentem, hogy már rossz a projekt, mert ez biza piros kereszt, nekem Csillaghegyen kellene lennem és a Rókahegyen át kellene jönnöm! Nos volt vagy egy másodperc mire meggyőztem magam, hogy okés, akkor ezért majd még egyszer vissza kell jönnöm, hogy teljes legyen a pilis piros bejárása - és mentem tovább.

Kinizsis emlékek törtek fel a Kevélyen, mikor totál kimerülve lerogytam a sziklákra. Nem is volt talaj, mindenütt csak dagonya, alig lehetett lépni. Ránéztem az órára, na újabb pofon - egy éve a Kevély-tető 60 perc volt, Kevély-nyereg 95. Most csak a Kevély teteje volt vagy másfél óra. (ezért nem szeretek kétszer ugyanoda menni, mert egyből jön az összehasonlítgatás.. ) Az idő ekkor már szép napsütéses volt, csak irgalmatlanul fújt a szél, volt hogy nekinyomott teljesen a hegyoldalnak.

A hegyen rengetegen voltak - valami tájfutó dolog lehetett, mert egymást érték hosszú menetoszlopban a latexes fiatalok, akik zerge-mód szökdécseltek szikláról sziklára. Csomó mezei kiránduló is volt. A Kevély-nyeregben valóságos csődület volt az OKT pecsétnél, kezdő kéktúrás fiatalember épp dugdosta vissza a láncot, mikor odaértem, közben egy másik kezdő OKT-sel beszélték, hogy sok helyen kocsmában is van pecsét.

Picit beszélgettünk és természetesen a fiatalembert ráirányítottam Hörpölin honlapjára. Nagyon magyarázni nem kellett, mert a másik már kapásból ismerte.

A Kevély-nyeregtől lefelé sima volt az ügy, viszont Csikóvár alján egyszerűen eltűntek a jelzések - jó sokat bóklásztam Kiskovácsiban, mire felfedeztem - bevallom a közönség segítségét kérve, merthogy tétova fel s alá lófrálásom egy idő után minden erdőszéli favágónak feltűnt és a baltákra támaszkodva érdeklődve figyelték, mi lesz ebből. A fejük úgy járt, mint a teniszmérkőzéseken a közönségé jobbról-balra, attól függően, hogy én épp merre tartottam... :D

Innentől kezdve megint könnyen tudtam haladni - viszonylag, mert minden lépésért meg kellett harcolni a sár miatt. Tulajdonképpen simán mondhatom, hogy giga-csiga tempóval haladtam, bár a nyálkát most készen kaptam a természettől, nem kellett külön gyártanom.

A Tölgyikreket nagyon megbámultam, bár már csak másfél iker van, ami miatt kicsit úgy néz ki, mint akiből kilóg egy félig sikerült sziámi ikerpár. Nagyon szép fák lehettek ketten együtt és a maradék iker még most is impozáns. Nem tudom meddig fog élni, mert már bőszen körbenőtte mindenféle venyige. Nem is értem, miért nem tisztítják ki, hogy megmaradjon ameddig lehet???

Itt a Tölgyikreknél volt ugyancsak, hogy a Pilisi-hegység ezen részén futó piros jelzés festőjét magamban lesomlajosoztam. :D

Az, hogy egyes nyílegyenes szakaszokon kb minden második fára festett jelet, a nem egyértelmű kereszteződésekben meg semmit még nagyjából benyelhetős. Még az is átment a lécen, hogy rávitt egy meredek szakadékos ösvényre, amit benőtt a dzsindzsa és aztán amikor már a flóra és fauna ölében ücsülsz, egyszercsak megszűnik a felfestés méghozzá úgy, hogy az utolsó jel szürke megszűntető festéssel van immel-ámmal betakarva. Még ez is okés.

Na de amit a Tölgyikreknél produkált az illető, az már megérdemel egy össznépi HURRÁ-t és hátbaveregetést! Egy jól látható erdészeti úton éles balkanyart jelez a másik oldalról pedig jobb kanyart. Hát kanyartam. Kb 300 méter után viszont a piros jelzés helyett sárga volt és aztán onnan ismét végig sárga minden második fára!

Persze lehet azt mondani, hogy kismókus használj térképet!Erre csak azt tudom mondani, hogy az eheti térképészeti óráról hiányoztam tanár úr kérem! Másrészt, amikor Kiskovácsiban a piros és a piros keresztből csak piros kereszt volt jelezve, akkor a továbbiakban nem idegeltem magamat a 3d valóság és a 2d elmélet közötti eltérés felett.

A Tölgyikreknél néztem - volna - először az órámra, de mindkét telefonom lemerült. Se kaja, se telefon se fejlámpa. Tényleg nagyon rákészültem! )) Az ég olyan volt, mint egy öregedő vikárius feje, középen csupaszan-kopaszan ragyogott a kék, körbe-körbe az ég alja felé hófehér felhő hajzatok lebbentek és a nap már erősen zuhanásba fogott, úgyhogy Dömöst, mint végcélt akkor és ott elvetettem és megcéloztam Pilisszentlászlót, mint kiugrási pontot.

A Tölgyikrek után nemsokkal erdőirtás volt jobbra, úgyhogy csodás rálátás nyílt a Sikárosi rétre és az egész völgyre.Gyönyörű volt a naplementében! Körülöttem már elindult a sötét, de ott lent a völgyben még aranylóan úszott a fény...

A Büki-puszta útjelző tábláján a következőket láttam: B...ki-.u..zta Balra nyíl ....... 4 óra 45 perc jobbra nyíl 2 óra 15 perc.

Mivel erősen sötétedett én úgy gondoltam, hogy tök mindegy mi van jobbra, az valahogy rövidebbnek látszik! Hát elindultam.

Mivel már eleve letértem az ösvényről -??? ezt a jelzések alapján nehéz lett volna százasra mondani, mert itt még csak a fehér alapozás volt meg mindenhol - és a fények is lassan hangulatvilágítássá enyhültek, hát nem mentem le a Büki-patak medréhez a kéken, hanem a betonúton támadtam Pilisszentlászlót.

A pilisszentlászlói útkereszteződésben egy fiatal apuka kocogott velem ellen kisfiával. Tőle tudtam meg, hogy bár Szentlászló közelebb van, de felfelé, ugyanakkor Dömörkapu messzebb, de lefele.

Személyem nagy paradoxonai közé tartozik az önsorsrontás és a szűk látókör, ezért csak arra koncentrálva, hogy LEFELE hirtelen meg is feledkeztem a KÖZELI Szentlászlóról és éhségtől kopogó szemekkel Dömörkapu felé vette az útirányt.

Dömörkapunál  kénytelen voltam rájönni, hogy évekkel ezelőtt már mintha jártam volna itt valakivel és akkor is éppen sötétedni kezdett és mintha akkor már nem jártak volna távolsági buszok Szentendrére és emiatt egész Pismányig gyalogolni kellett...

Az "Ezt már egyszer mintha átéltem volna" élmény akkor vált teljessé, amikor egy épp elsüvítő biciklistől megtudva az időt kellett rájönni, hogy kb másfél órával vagyok az utolsó busz után. Vagyis Pismány!

Ekkor már nemcsak a talpam fájt a sárdagasztás miatt, hanem a fejem is a kaja elmaradása végett. Ökölbe szorult arccal elszántan támadtam a völgyet csak a mellettem szaladó patak csobogása oldotta a hangulatot elég sikeresen.

Dömöri elágazásnál kibukkantam a fák közül és elém tárult Szentendre dombra ült része a napnyugta hangulatában. Hihetetlen volt!

Olyan csend támadt, mit még soha nem hallottam! A táj szinte kimerevedett egy pillanatra, mintha megállt volna az idő és az élet, mindenütt sötétvörös, rózsaszín és lila árnyalatok, még a hegyek barna erdeiben is! Nagyon szép volt!

Ezt a csöndet egy kocsi törte meg - kicsit meg is haragudtam, hogy na tessék itt a nyugalom azt mégse.

Legnagyobb megdöbbenésemre a kocsi miután megelőzött, megállt.

A fiatal apuka szállt ki belőle. Végigmérte hónaljig sáros enmagam és csak annyit kérdezett: Ne vigyünk le a HÉV-ig?

Hát így ért véget tulajdonképpen a pilisi nap - ahol a szükség, ott a segítség! ;-)