Csúnya túra

Szokásomhoz híven néhány szóban megemlékezek a hétvégi túráról, mely idén a második nagy, szervezett, túratársas banzáj volt a részemről.

Csúnyán indult a hétvége túrázás szempontjából. Nem elég, hogy a túratársak közül többen is lemondták a részvételt, még az időjósoknak is igazuk lett, azaz megérkezett a jó kis, borús, csapadékos front.

Szombaton reggel az előző napi készülődést követően megállapítottam, hogy derűlátóan csomagoltam a csak a legszükségesebb kellékeket elbíró övtáskába. Derűlátóan, mert már nem fért be az esőköpeny. Gondoltam, tél lévén majd ha esik valami, akkor az szilárd halmazállapotú lesz és elég lesz ellene a széldzseki is. Ezzel szemben szombaton reggel jó kis szakadó eső fogadott, ahogy kiléptem a lépcsőház ajtaján. Időközben két aggódó telefonhívást is kaptam, érdeklődvén, hogy „..menjünk, avagy maradjunk…?” Az eső intenzitásának megfelelően egyik esetben, mikor csillapodni látszott az égi áldás, a menésre szavaztam, a másik esetben ellenben inkább azt javasoltam a túratársnak, hogy ne dugja ki az orrát a jó meleg lakásból. Mivel a túra az én lelkemen száradt, ezért nekem mindenképpen neki kellett indulni….

A bükkszenti buszon aztán már volt egy túratárs, akivel – bár már több közös túránk is volt – kölcsönösen nem ismertük meg egymást. Aztán a következő megállóban felszálló túratársnőnk szépen rávezetett mindkettőnket az ismeretségre…

Ahogy kanyarogtunk egyre feljebb az úton az eső hirtelen átváltott hóesésbe. És nem is akár milyenbe. Szép, nagy szemű, áztató pelyhek zuhantak alá az égből, mindannyiunk nagy örömére, hiszen hóesésben mesebeli a kirándulás. Bükkszenten csatlakoztak a többiek is, szépen gyarapodott a létszám „műsoron” kívüli résztvevőkkel is. Lettünk is vagy 15-en, plusz/mínusz pár fő. Természetesen Pólyás túratárs magával hozta Vértacskónak elkeresztelt kedvenc, háztáji ölebét is, aki jó szolgálatot tett később, mikor kiszagolta az utunkat keresztező vadakat, legyenek azok élők, vagy holtak…

Elindulás után rögtön nem a tervezett nyomvonalon kezdtem el haladni, dacára annak, hogy tök egyértelmű volt az útvonal. A további elkeveredéseket megelőzvén gyorsan elkértem egyik kedves túratársunk térképét, lévén, hogy a sajátom a könyvespolcon maradt otthon. Természetesen én térképpel a kezemben is képes vagyok csodálatos módon nem a kijelölt úton haladni, ezért szükség volt még egy hátulról jövő figyelmeztetésre a következő kereszteződésnél, mondván, hogy „…véletlenül nem amarra akartál volna inkább menni???” De, persze, hogy arra, csak erre rövidebbnek látszott… Hmm, csúnya blama volt… De, hát ez a nap a csúnyaságokról szólt…

Szóval immáron a helyes irányba haladván tovább, lassan elértünk több olyan helyet, ahol a nagyérdemű egyre hangosabb gyomorkorgásának hangot adva észrevételezte, hogy „itt is megállhattunk volna enni…” Sajna a túravezetőnek más elképzelései voltak erről és egy igazán alkalmas helyet keresett a táplálék elfogyasztásának megejtésére. Ezzel csak az volt a baj, hogy ez a hely mindig „… túl messze volt…” közben betértünk egy völgybe, aminek a bal szélén meredező gerince mögül heveny lövöldözés hallatszott egyre közelebbről. Bár egyik túratársunk bátran vállalkozott volna a megtisztelő feladatra, hogy míves ábrázatából trófeát készítsenek, azért ezt igyekeztem elkerülni és mégsem vezettem fel a csapatot a szemközti gerincre. A völgy utolsó szakasza érdekes elnevezést kapott – Sügér-völgy – ugyanis nem hogy hal, de még egy árva vízfolyás sem akadt benne. Aztán a vízből jutott később több is, még annál is több, mint, amennyi jólesett volna. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem esett, hanem csak folyt. A lábunk alatt, körül, mindenhol, de leginkább előttünk, azaz át kellett kelni rajta.

Miután ezt a műveletet sikeresen teljesítette a csapat, nagy örömmel üdvözöltük két utóbb csatlakozó túratársunkat, akik szokásukhoz híven jól meglepték a nagyérdeműt megjelenésükkel. Hiába, no, ők mindig ismernek egy rövidebb utat az erdőn keresztül… A nagy találkozást megünneplendő végre elrendeltem a régóta vágyott falatozást. Az evést megelőzően majdnem elment mindenkinek a kedve a szilárd táplálék bevitelétől, ugyanis vértacskó barátunk a bokrok alá beszorulva talált egy vérbe fagyott és nem éppen friss vadmalac tetemet. Még szerencse, hogy nem sok látszott ki belőle a sűrű cserje szálak mögül, különben rögtön elment volna végleg a kedve az evéstől a gyengébb gyomrú túrázóknak. (Én). No, de ez nem következett be és a pihenőhelyen lévő, még tavaly kialudt tábortűz maradványait körülállva jól befalatoztunk. Ki-ki körbe adta az otthonról magával hozott nyalánkságait. Volt ott minden birsalma sajttól kezdve, kandírozott narancshéjon át, mákos süteményen keresztül az extrábbnál, extrább tartalmú szendvicsekig. Miután elteltünk és kidőzsőltük magunkat, továbbálltunk. Kezdődött az igazik csúnyaságok tárháza…

A Balla völgybe betérve környezetvédős túratársunk rögvest szolgálatba helyezte magát, miután az út mellett csörgedező patakon heveny habképződést észleltünk. Nem semmi méretű képződmények ültek meg néhány aprócska zuhatagot követően. Kicsit visszatérve a túra indulására, még Büxenkereszt előtt járván, megjegyeztük, hogy Ági „anyó” (Holle anyó után szabadon…) kirázta a dunnáját, utána pedig valaki levette a dunnyáról a huzatot és jól kimosta a hegyi patakban, valami nagyon habzó mosószerrel…. Ági nem lehetett, ugyanis Ő ott túrázott a csapatban velünk együtt. Eztán lassacskán elértük utunk első számú célpontját a Csúnya völgy bejáratát. Itt többen kiváltak a csapatból, mondván ennyi nekik bőven elég volt a túrából (vezetőstől, távostól, mindenestől…).

Mi a maradék, tovább kujtorogtunk felfelé az emelkedőkön, be-be nézve a különböző nyílásokon, melyek a mészkőfalakban tátongtak. Akit nem érdekelt a fenti látványosság, az megpróbálta utolérni a túravezetőt… akinek ez sikerült, az együtt téblábolhatott vele az egyik kereszteződésben, ahol meg kellett várni a „barlangászokat”. A völgyben lassan felértünk a kiírásban szereplő cross-over szakasz kezdetéhez, ahol is kiderült, hogy régi a térképünk, mivel jól kiépített – értsd, vadászok által használt terepjárókkal kitaposott – utak vannak ott, ahol a map csak zöld foltokat tartalmazott. Nosza, hát le is szaladtunk egyen-kettőn, hogy-hogy nem mindig a jó irányba kanyarodva, pedig bőven vakargattam a fejemet időnként, mikor döntenem kellett, hogy merre az arra?!   Pedig a totális eltévedésnek minden esélye megvolt, ugyanis egyre gyakrabban pislogtam a gps-re, aminek a jeleit persze még mindig nem tanultam meg helyesen értelmezni. No, de aztán némi baráti segítség után csak leértünk a Gyertyán völgybe. Itt jó alkalom lett volna egy újabb szendvicspartira, azonban tovább hajtottam követőimet. Következett az újabb csúnya völgy, melynek alján egy csúnyán befagyott patak kanyargott végig, méterenként fenyegetve minket a beszakadás, elesés, elázás rémével. Sajnos e miatt nem sokat bámultunk felfelé, ami miatt majd még egyszer vissza kell oda menni, hogy lássunk is belőle valamit, különösen mivel ez a völgy egy tanösvény, legalábbis a térkép szerint. A völgy tetejére érve következett még 2,5 km „lájtosabb” kanyargás, hol a szakadó hóesés által nehezítve, hol a főút forgalma miatt izgalmasabbá téve a haladást. A Hollóstetői elágazást elérve aztán a túravezető magára hagyta a csapatot, mivel ott fogott magának egy fuvart, amivel szépen hazavitette a magát a városba…. A maradék túratársak pedig még részt vehettek egy újabb csapatásban a parkolóban hagyott autóikhoz. Egyikük azóta már előkerült, mivel láttam itt az oldalon egy bejegyzését, tehát reményeim szerint a többiek csontjait sem a farkasok hordták szét az iccaka folyamán….

Mindenkinek köszönöm, aki jelenlétével megtisztelte a túrát, remélem még találkozunk máskor is…

S.