„Lassan ereszkedik alá az ösvény a Papuk fő hátáról egy természet alkotta parkig, a melyben a művészet épen csak odáig ment, hogy összes szépségeit föltárta. Közepét kies tó foglalja el, melynek tiszta vize Jankovics Józsefnek, Jankovac fínom érzésű megalkotójának sziklába vágott mausoleumát tükrözi vissza.

A monda is körűlfonta ágasbogas szálaival Jankovac nevét, de nem rózsás mesebeli fényt szőtt köré, hanem a török korszak hadi emlékeiből növekedve, Bojanić Makszimnak, a merész hajdúnak hősi tetteit vonta be dícsérettel. 12 évig élt egy barlangban Jankovac közelében a nélkül, hogy kézre kerűlt volna, mert a nép segítette a hajdúkat, mint a szabadság előharczosait. De végre ütött az ő órája is, mikor üldözőivel daczolva, be merészkedett lépni a közel faluba, a hol meglepték és agyonlőtték.

Jankovac környéke a természettudósnak is kedveskedik néhány érdekes jelenséggel, a mennyiben nyugat felé hatalmas gránitbércz emelkedik, melyet a patakok erős turfrétegekkel iszapoltak be; szűk völgyekből vizesések tőrnek elő…” – írta Hranilović Henrik „Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben” 1901-ben megjelent XXI. Kötetében (ami a „Szent István koronája országai”-nak VIII. kötete.)

Ide, a szlavóniai Papuk-hegység és természetvédelmi terület (Park prirode Papuk) szívébe kirándultunk a múlt szombaton. Érdekes vállalkozás volt, mert még 1983-ban a túravezető képző tanfolyamon vezettem utoljára idegeneket, azóta mindig haverokkal kirándultam, de a jó szerencse nem hagyott el: a csapat heterogenitása leginkább az életkorban mutatkozott meg, egységes volt viszont az eltökéltség és az áhítat. Mivel a területről turistakalauz horvátul sincsen, a kirándulás során általam elmondottakat kicsit bő lére fogom ereszteni, aztán majd, remélem, hasznosul…

A kb. 85km hosszú és 10-30km széles Papuk-hegységet úgy célszerű elképzelni, hogy egy nagyjából kelet-nyugati irányú főgerincből áll, amely a Papuk-csúcstól nyugatra 3 párhuzamos ágra szakad. A 6-700m magas főgerincen 8-900m magas csúcsok ülnek, északi és déli irányba pedig hosszú, 6-700m magas mellékgerincek és mély völgyek futnak le. A hegység geológiai felépítése a teljes kavalkád: paleozoikumi metamorf gneiszek és palák felett triász homokkövek, hatalmas, vastag, karsztos mészkő takarók, itt-ott kréta időszaki bazaltokkal áttörve. Mindez 800 méteres relatív magassággal, minden átmenet nélkül tornyosul a Dráva-sík (Podravina) fölé, ami a viszonylag csekély abszolút magasság ellenére – különösen a hegység északi oldalán – meglepően zord klímát eredményez, mert nincsenek környező dombok-hegyek, amelyek a síkság fölött felmelegedett légtömegeket fölemelnék.

A hegység északi oldalán található Slatinski Drenovac (régi magyar nevén Darnóc) község (eredetileg az Aba-atyafiságba tartozó Monoszló nemzetség Athynai ágának birtoka). Ide fut le a főgerincről a festői szépségű Kovačica patak. Ennek völgyén autóztunk fel Jankovacig.

A Kovačica völgyének közepe táján egy rövid függővölgy csatlakozik be menetirányunkat nézve balról; ez Jankovac. A mellékvölgy hatalmas mésztufa platóval nyomul be a fővölgybe, hasonló módon a Garadna-völgybe nyomuló Szinvához.

A platón a turistaház mellett leparkoltunk, majd a „Gróf útja tanösvény” (Grofova poučna staza) végigjárására indultunk. A két tó mellett elhaladva először a Jankovaci-patak forrásbarlangjához mentünk, s be is néztünk oda…

A forrásbarlang után felkapaszkodtunk a hegyoldalba, gróf Jankovich József sírjához. A bribiri Jankovichok ősi horvát nemesi család voltak, az 1200-as években kapták jogaikat, s a törökök kiűzését követően kaptak Verőce vármegyében további birtokokat, gyakorlatilag a megye összes nagybirtoka az ő tulajdonukban volt 1918-ban. A szóban forgó József 1780-ban született és negyven éves koráig a K.u.K. jegyében Bécsben Kártyázott und Kurvázott. Az 1820-as években hazatért, felújíttatta a család atynai (Voćin) kastélyát, arborétumot telepíttetett és ott élt. Feltárta Jankovac mesés titkait, a régi üveghuta helyére vendégházat építtetett és azt a nagyközönség számára látogathatóvá tette, az elhagyott üfegfúvó telep helyén pisztrángos tavat ásatott, majd ide, a sziklafal egyik rombarlangjába temetkezett 1861-ben. 1918-ban aztán a népharag a későbbi Jugoszláviában sok mindent elsöpört. A szarkofágot összetörték, a csontokat szétszórták, a kastélyt felgyújtották, a köveket pedig elhordták. A hajdani dicső múltra atynán már semmi sem emlékeztet, csak a Jankovaci tanösvény hirdeti a gróf természet iránti csodálatát. Négy év munkájával tavalyra rekonstruálták a gróf szarkofágját. Az eredetitől csak egy kicsit – a lényegben – tértek el. Az eredetin egy-egy kőlapon magyarul illetve cirill betűs ószláv nyelven volt feltüntetve (összes címeivel), hogy ki nyugszik a sírban. A mostani szarkofágon ugyanez csak horvátul olvasható.

Kissé feljebb található Maksim Bojanić barlangja (Maksimova špilja), akit a kor aktuális hozzáállása szerint hol szabadságharcosként tisztelnek, hol egyszerűen lerablóznak (razbojnik). Maradjunk abban, hogy betyár volt és magának lopott, nem jótékony célra… A barlang kb. 30 méter hosszú és a végén már egészen kellemes, fagymentes klíma uralkodik.

A tanösvényen továbbhaladva aztán lát még az ember ezer csodát: lónyelvű csodabogyótól az áfonyáig. Pl. 6-8 méter magas fává nőtt magyalt, amely növénynek itt van a legészakibb természetes előfordulása.

Aztán következik az üvegesek temetője. Az újkorban a Papukban több helyen, így Jankovacon is működött német/cseh üveggyártó manufaktúra. Ezek nem a jó minőségű homok vagy a kemencék fűtéséhez szükséges fa miatt költöztek a hegyekbe (bérlőként, elsősorban az uradalmi, másodsorban a köznépi igényeket kielégítve). A hamuzsír=szalalkáli=szalajka=kálium-karbonát a titka mindennek. Semmi egyéb szerepe nincs az üveggyártásban, mint hogy a kvarc olvadáspontját csökkenti, ami által a homok, kavicszúzalék a kemencében megolvasztható. Előállításához iszonyatos mennyiségű fát kellett eltüzelni, az így nyert hamut sűrűre főzni, stb. 10 vödör hamuból lett egy vödör hamuzsír… Azt a néhány szekér homokot, sódert, amit egy évben nyersanyagként felhasználtak, jobban megérte ideszállítani a Dráváról, mint innen a sok fát a homokhoz.

Az üvegmasszát aztán szabadon fújták-hajlították, vagy előkészített formákba fújták bele. A síküveg is így készült: sík lapra fújták az üveget, aztán a méretre szabták, a fölösleget meg újra olvasztották. Persze, hatalmas és egyenletes vastagságú üvegtáblákat így készíteni nem lehetett. Az üveg szép zöldes „hutakék” színét a homok sárgaságát okozó vastartalom okozza. Teljesen tiszta, fehér kvarchomokból tudtak csak színtelen üveget előállítani, de az a köznép számára megfizethetetlenül drága volt. A „parasztüveg” maradt szép, zöldeskék.

Jankovácon az üvegcsűr helye mára már eltűnt, a grófi vadászház, majd a turistaházak egymást követő generációi álltak rajta, a közeli Dubokán azonban 100 éve még megvolt a huta. Most már nyoma sincs, ott sem. A Keleti-Mecsekben, Pusztabányán rekonstruált üvegcsűr így néz ki, s ilyen lehetett az itteni is:

Jankovac igazi és legfőbb attrakciója azonban a Jankovaci-patak vízesése (Jankovački slap Skakavac)

Ősszel sem csúnya...

Miután kigyönyörködtük magunkat, elindultunk kirándulni. A Kovačica völgyén mentünk fel, a partizánkórház forrásáig. A kórház 1943-45 között működött a szemközti Bolnički jarak (Kórház-árok) nevű völgyben.

A forrástól a Kovačicán átkelve az árok és a Kovačica forrásága közötti keskeny gerincen mentünk fel a partizántemetőig.

A gerinc kedves lakója a lépten-nyomon elénk kerülő kakasmandikó nevű kis virág.

A partizánok emléke jelenleg nem örvend nagy tiszteletnek Horvátországnak ebben a részében. A Papuk térképén meglepő sűrűséggel találhatók partizántemetők, a helyszínen azonban rendszerint csak elhanyagolt, bozótos területet, jobb esetben összetört emléktáblát találunk. Az antifasiszta felszabadító harc fényét erősen megtörik a tömeggyilkosságok, kegyetlenkedések.

Nekünk magyaroknak azért illendő egy pillanatra megállnunk egy-egy ilyen helyen, hiszen a jugoszláv partizánok között kényszerpartizánként számtalan vajdasági magyar harcolt és esett el, s nyugszik a mára már névtelen sírokban. Amikor 1944. októberében Vajdaságból kivonult a magyar közigazgatás, a bevonuló partizánok rögtön megkezdték az etnikai alapú megtorlást: a 3ezer kivégzett „partizángyanús” szerb nőért és gyerekért 40ezer magyart mészároltak le. Aztán novemberben egyszer csak vége szakadt a népirtásnak; annak egy hasznosabb módját vezették be. Létrehozták magyarokból a Petőfi Partizánbrigádot. Aki ide jelentkezett, az ezzel megmentette a családját. Tömegesen jelentkeztek hát a magyarok partizánnak.

A legszemetebb munkát kapták: a Petőfi Partizánbrigád (egyszerre 1200-1500 ember) a teljesen sík, fedezékmentes Dráva-síkon harcolt a visszavonuló németek ellen, minimális felszereléssel: volt, hogy egy egész századnak 3 régi Mauser puskája volt, a többiek napraforgószárat csaptak a hónuk alá, mintha puska lenne, s így mentek a németek ellen. A brigád 44. december 31-én kezdte a harcot és márciusra kihalt. De – saját vérén – megváltotta a vajdasági magyarság létét.

A szerencsésebbek jobban felszerelt vegyes alakulatokhoz kerültek, jobb felszereléssel, tagoltabb terepen harcolhattak, pl. a Papukban, így pl. a moholi 300 magyar partizán közül „csak” 17-en estek el a harcokban. A Papuk (mezitlábas?) partizánjainak 1992-ben felrobbantott emlékműve – tekintélyes névsorral – a voćini (1918-ban felgyújtott, majd porig rombolt) Jankovich-kastély parkjában látható az (1944-ben felgyújtott, majd 1991-ben felrobbantott) gótikus templom közelében. Azt hiszem, az egész huszadik századból csak a fiatalságunkat kellene megtartani, mert egyébként az egész borzalmas volt…

A temetőtől felhágtunk a Sokolina-Kožić hrast gerincére,

majd innen egyre téliesebb viszonyok mellett a hegység második legmagasabb csúcsára, a 913m magas Ivačka glava-ra. Egészen csúcs-jellegű csúcs ez és mellesleg teljesen magashegyi fílinget okozott számomra, hogy a meredek, sziklás emelkedőn – „elölmászóként” – úgy kellett lépcsőket rugdosnom a jeges hóba.

A hegy állítólag egy Ivánkó nevű horvát nemesről kapta a nevét, a glava meg fej-et jelent, így hogyha nagyon le akarnánk fordítani, akkor Ivánkó-fő lehetne a neve (a Nagylápafő analógiájára). De inkább nem akarunk mindent lefordítani…

Gyönyörű kilátás nyílna innen a szomszédos (3km) 953m-es Papuk-csúcsra, a Dráva-síkra, a Villányi-hegységre, Baranyai-dombságra, Mecsekre, de a látótávolság néhány tíz méter, úgyhogy semmit sem látunk. A Papuk, ha nem is udvariatlan, de ma nem tegeződik velünk.

Sokáig nem maradunk a kitett csúcson, az erős szélben, hanem az erdőbe mentünk, s a főgerinc élén haladtunk kelet felé, egy 872m-es kisebb csúcson át, a Koprivnato bdro (Csalános-hegy, 852m) irányába. Közben a fákon méretes jégdarabokká hízott zúzmara a szél által leverve több dekás darabokban záporozott körülöttünk, de ez különösebben senkit sem zavart. A társaság meglehetősen élvezte a kimondottan zord, mégis valami biztonságérzetet sugalló körülményeket. Egyszerűen JÓ ITT!

Hamarosan a Nevoljaš-nyeregbe (720m) érünk, ahol az 1991. december 05-i harcok horvát hősi halottainak emlékműve áll. Jobbára 65-71-es születésű srácok voltak; az én korosztályom.

A nyeregből sűrű fenyvest érintve tovább mentünk a Nevoljaš-hegyre. (A név kb. annyit tesz, mint „neszeress”). A csúcs mellett áll a hegyimentő szolgálat Planinarska kuća "Jezerce" nevű háza, amelynek nagy, fűthető, teljes földszinti része szállásként egész évben, ingyen igénybe vehető (amolyan „télikert”). Itt, a szélvédett helyiségben társaságunk heveny lakmározásba kezdett.

A Jezerce-ház környékét ősszel kikericsek, tavasszal sáfrányok lepik el. Jezerce amúgy tavacskát jelent. Tavacska itt azonban nincsen, az (illetve hűlt helye) a ház melletti üzemen kívüli sífelvonó alsó állomásánál található. Maga az épület is eredetileg síház funkcióval épült.

A ház mellett, a Nevoljaš legmagasabb pontján (740m) kilátó épült, s szép időben remek kilátást nyújt minden irányba. De most nem...

A csúcs után a főgerincnek az eddigiekhez képest kevéssé markáns, de annál hangulatosabb, Majerova livada (Majer-rét) és Bilo nevű szakaszán, gyönyörű szálerdő nyiladékában, zsendülő medvehagyma között hullámvasutaztunk tovább. Egy hét múlva ez a gerinc barnából harsány zöldre vált: a medvehagyma levelei az egész talajt beborítják.

12 kilométer után elégedetten értünk vissza Jankovacra. Valamennyien azzal a meggyőződéssel, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, amikor itt járunk.

Készül a csoportkép...

A bejárt út.

* * *

Címkék: Szlavónia Papuk Jankovac