Ahogy a tél vége felé haladunk, egyre türelmetlenebbül várom a tavaszt. Hiányzik a megszokott sport, a kerékpár. Éppen ezért egyre gyakrabban dacolok a szeles idővel és a hideggel, elindulok akkor is, amikor mások inkább a fűtött lakást választják. Sajnos gyakran az izületi fájdalom a jutalmam érte.

Mivel az elmúlt vasárnap napos időre ébredtem, minden adott volt egy hirtelen felindulásból elkövetett aszfaltos körre. Persze nem értem be akármivel, erdei környezetre vágytam, így nem volt kérdés hogy a Vértes felé kormányzom vasparipámat. Szokásomtól eltérően most nem egyedül vágtam neki az útnak, Warhorse barátom és Erik csatlakozott az edzőkörömhöz.

Kissé hűvös idő fogadott amint az ajtón kiléptem, és az autó lederesedett szélvéddője majdnem eltántorított a bicajozástól. Gondoltam csak elindulok legfeljebb vissza fordulok ha már nem bírom. Szerencsére mire a város határát elértem, bemelegedtem, így már jó iramban közeledtem a Zámolyi-medence felé. Egyszer csak baleset helyszínére érkeztem, s láttam amint egy fára tekeredett autót lakatolnak a lánglovagok. Nem jó az ilyent látni, de nem csodálkoztam rajta, útközben három autós hozta rám a szívbajt, úgy elöztek. Hová ez a nagy sietség? Ekkor tudatosult bennem hogy talán vissza kell fordulnom, mert az útzár miatt nem tudok tovább menni. Fellélegeztem mikor a rendőrök elkezdték terelni a forgalmat, mert már a barátaim hívásán gondolkoztam, hogy lemondom a túrát. Tovább haladva Zámoly közelében jött felém két ismerős bringás, mikor közelebb értem, láttam hogy Warhorse, és Erik az. Elém jöttek, hogy nekik is meglegyen a kilóméterük.

Gyors pacsi után mentünk is tovább hogy még Csákberény elött az erdőbe fordulva, magunk mögött hagyjuk az autó forgalmat. Itt tartottunk egy rövid pihenőt, felkészülve a Horog-völgy hosszú emelkedőjére.

Innét aztán szinte meg sem álltunk a hegytetőig, Pátrácosig. Vidám hangulatban tekertünk mikor Warhorse egy spontán versenyzésbe kezdett velem. Sajnos a hegyi részhajrát elaludtam, így igyekeztem barátomat utolérni, de csak a hátát láttam, meg a mosolyát ahogy elhalad mellettem.

A következő részhajrát én nyertem, miközben elfogyott az áttételem. A út egyre meredekebb volt, jobb híjján maradt a kiállva tekerés.  Máskülömben sosem szakad el a lánc!

 Nagy versenyzés közben, lehagytuk Eriket pedig ígyekezett fölfelé rendesen hegyikerékpárjával. 

Igy aztán bevártuk Warhorse barátommal.

Még mindig nem értünk fel a hegy tetejére ezért nem időztünk sokáig indulást vezényeltem.

Ahogy haladtunk felfelé az egyik kanyarban havas útszakaszra értünk, elég csúszós volt a vékony keréknek, nem kis izgalmat okozva.  Pátrácost elérve, Pusztavám felé kanyarodtunk, és megkezdődött a száguldozás a kanyargós erdei úton, újabb meglepetést tartogatva. Az egyik kanyarban a vízátfolyás következtében jégbordák keletkeztek. Szinte tükör jég volt az úton, ezen kellet átlavírozni a virsli kerekekkel. Erik most került elönybe a terep gumikkal!

A Cicahomoki elágazásnál lefordultunk jobbra, hogy Köhányás felé vegyük az irányt, folytatva az erdei bicajozást. Mikor elértük a sorompót, eszembe jutott megnézhetnénk a Gerencsér vár romját, mert nincs túl messze ezért az erdeti terven módosítva tettünk egy kis kitérőt.

 Mikor felsétáltunk a várba, még nem sejtettem hogy itt az Eriké lesz a főszerep. Felcipelte a bringáját és a képen látható nyomvonalon egy rögtönzöt Down hill bemutatót tartva, leszáguldott a kövekkel tarkított terepen. Attól féltem eldobja a vasat. Ettől az adrenalin adagtól úgy feltölődött hogy mikor vissza indultunk, a korábban emlitett sorompóig le sem lehetett törölni a mosolyt az arcáról.

 Innét az út változatos minőségú de jól tekerhető maradt, meg sem álltunk az oroszlányi útig. Jobbra kanyarodva búcsút intettünk a kellemes erdei útvonalnak, s immár forgalmas úton haladtunk Köhányás felé aminek neve mindig vicces poénokat generál a társaságban. Ezután jött a jól megérdemelt lejtő amin 60km/h-ig gyorsultunk alaposan átfagyva a menetszéltől. Csákvár határában még megálltunk egy csoportképet készíteni, aztán ismét száguldoztunk kedvünkre.

Csákváron aztán betértünk egy vendéglátó egységbe egy forró teát inni. Bizony jót tett az elgémberedett végtagoknak a remek gyümölcstea. Miután kiolvadtunk a csapaton látszottak a fáradság jelei. Nekem pihenésről szó sem lehetett még 35km várt rám hazáig. Erik megköszönte a túrát és haza ment, ellenben Warhorse barátomnak annyira tetszett a bringázás hogy még elkisért egy darabon. A disznóhegyi keresztezödésig váltott vezetésben hajtottunk igen jó tempót diktálva. A körforgalomnál elköszöntem barátomtól és megcéloztam Székesfehérvárt. Még 17 km hátra volt, és tartottam a Zámolyi emelkedőtől. Nagy meglepetésemre simábban ment mint máskor, pedig a hidegben nem forog úgy a láb.:) Elég hamar feljutottam a Zámolyi-medence peremére, ami azért mindig mumus volt számonra ha fáradtan indultam hazafelé. Ennek örültem most mert innét már többnyire lejt az út hazáig, így sikerült egy harmincas átlaggal megkoronázni a napot, s így elérni a várost. A házak között aztán vissza vettem a tempómat, és szép kényelmesen gurultam hazáig. Ekkor már a meleg étel és forró zuhany járt a fejemben, alig vártam hogy haza érjek.

Hazaérve elégedetten támasztottam bringámat a garázs ajtónak, mint mindig, most is remek, spontán kört sikerült össze gyúrnom. Este aztán  a dimbes-dombos 96km megtette a hatását, nem volt gond az alvással...

Címkék: Easybiker Kalandjai