Egy elveszettnek hitt szösszenetemet osztanám meg Veletek:

Igen. Igen. Ott voltam.

Álomnak tűnt, pedig valóság volt. Amikor már azt hittem, mindent láttam, amit egy magyar táj élő ember lelkének adhat, akkor döbbentem rá, hogy semmit sem láttam még...  Ismeretlen, szürreális, álomszerű látvány fogadott a Pilis szívében. Többször leellenőriztem a naptárat. Október 15.-e? Nem. Nem. Az nem lehet! Biztosan valami időcsapdába kerültem. Még ez is hihetőbbnek tűnt, mint maga a tájkép. Higyjétek el.

Október 15.-e… Tombol az ősz. A fák és a vidék milliónyi színben pompázik a természet ünnepli saját magát. Nincsen is szebb –bárki mondjon bármit- mint, amikor a lombhullató erdő búcsúzik a nyártól.

Október 15-e, Dobogókő. Tombol a TÉL!, szakad a hó, fújja a szél, hordja a frissen hullott  havat. Vastag fehér takaró borítja a fiatal-avart. A fehér szőnyeg meghintve üde, zöld levelekkel. A fákon zöld, sárga, vörös, piros, sárgászöldes, zöldesvöröses lombkorona virít, finoman beszórva jéghideg porhóval. A fatörzsekre jeges fehérség fagyott. Ropog a hó és suhog az ősz. Fázom és melegem van. Szemben velem néhány méterre egy büszke szarvas áll tanácstalanul. Toporog. Fejét kicsit lehajtja, bele-bele kapar a hóba. Látszik rajta, hogy futna, szaladna amerre lát, ahogyan azt mindigis szokta. De nem teszi, mert fél. Fél, hogyha megmozdul azonnal felébred. Szeretni való, mélybarna szemeivel rám néz, azokkal kérdezi tőlem: „Te is látod, amit én??” Ekkor ébredek rá, hogy a szarvas én vagyok.

Puha, sűrű köd ereszkedik a tájra, végképp eggyé varázsolva a természettel. A misztikum fogalma értelmet nyer. Összefolyok az erdővel, annak minden egyes fájával, bokrával és élőlényével. Egyedül érzem magam, nagyon egyedül. És mégis belém hasít a tudat: itt van körülöttem MINDEN! A köd, a hó és az életerőtől duzzadó őszi színek valószerűtlen egyveleget alkotnak. Valami egészen ismeretlen titok-kép rajzolódik ki az agyamban és a lelkemig hatol.

Három nap múlva a hónak nyoma sincs. Október hónapunk ismét önmagát adja. Az őszi illatok élesen átjárják a felfrissült, kellemesen enyhe levegőt, madarak csiripelgetnek a sűrűben mindenfelé. A nap sugarai varázsolgatnak a lombozaton keresztül.  Egy büszke szarvas szalad keresztbe az erdőn, vágtázik, cserjés felett suhan a levegőben, a gallyak pedig ropognak kemény patái alatt. Szeretnivaló, mélybarna szemeivel egy pillanatra rám néz. Azokkal kérdezi tőlem: „Még most is kételkedsz?”