Teljesen nem úgy alakult a hétvégém, mint ahogyan azt terveztem. Ahelyett, hogy Domiékkal farsangoltam volna a Toboz névre hallgató kulcsosházban; Vasárnap, hirtelen ötlettől vezérelve  csodaszép útvonalon viharzottam végig, tök egyedül… Viszont annál hatalmasabb élményt kaptam a Börzsönytől. Búcsúajándékba. (Londonban állítólag nincsenek hegyek.)

Nagybörzsönyből indulva a Magyar-hegy oldalában kezdtem meg hirtelen kaptatómat a 714méter magas csúcs irányába. A déli oldalon haladtam fölfelé, melynek köszönhetőn úgy érezhettem, mintha az idei Tél valóban a végét járná, hiszen gyönyörű időm volt; a Nap sugarai élesen világítottak a Magyar-hegy déli lejtőire, kellemesen felmelegítve azt. Hónak itt már nyoma sem volt, néha pedig egy-egy piciny szárnyas rovar is megtornáztatta magát a levegőben, megmutatva, hogy ő bizony  tovább már nem vár a Tavaszra, elege van a Télből.

Körülbelül 550méteres magasságban a hegy oldalából lélegzetelállító kilátás nyílik a délnyugati Börzsönyre; csupán 40-50 méterre kell eltávolodni a turistaösvénytől. Fantasztikus ahogyan az elénk táruló 4-5-6 száz méteres dombok hullámoznak előttünk a végtelenségig.

Lassan baktattam felfelé, napsütésben, színtiszta tölgyesben, tavaszi hangulatban. Még csak nem is sejtettem azt, hogy milyen világ uralkodik a hegy túloldalán. Honnan is tudhattam volna? Tényleg megdöbbentő élmény volt, ahogyan felérve a gerincre, annak éléről hirtelen lepillantottam az északi lejtőkön. Kb másfél méter alatt váltott a tölgyerdő sűrű bükkösbe, a tavasz télbe, a napfény árnyékba, az avar hóba… Álltam a gerinc élén és nem hittem el, amit látok. Perceken keresztül bámultam a végtelen bükk tengert, alatta a vékony hótakaróval, ahogyan lankásan süllyed bele a titokzatosság távolinak tűnő, ugyanakkor szemünk előtt lévő világába. Basszus, a hátamat melengeti a tavasz, miközben szemeimmel csak a telet látom… Álmomban szoktak ilyen dolgok történni velem… Persze álmaimban ez a látvány rendszerint csodaszarvasokkal, hiúzokkal és hasonló extrákkal van fűszerezve. Csak innen tudtam, hogy most nem álmodom…

A túrám további részére is jellemző maradt az az alaphelyzet, miszerint felváltva jártam a telet és a tavaszt. Ahová a Nap fénye képes volt befészkelni magát, ott a hónak már hírmondója sem maradt, ahol pedig egész napos árnyék uralkodik, ott megmaradt február végén is télnek a tél. A két világot pedig csak egyetlen éles határvonal választotta el egymástól. Hijj, de élveztem! Pedig azt, hogy mindezt nagy magányomban éltem át, eleinte sajnáltam. De aztán rádöbbentem, hogy egészen másképp látom így az erdőt, ha egyedül vagyok. Sokkal, sokkal, sokkal közelebb éreztem magamhoz mindent, ami több az embernél, s amiről azt hisszük hétköznaponként, hogy nem is létezik. A Természet része voltam ismét erre a néhány órára ugyanúgy, mint több ezer évvel ezelőtt.

(A Nagy-hideg hegy tömbje alatt, az északi oldalon, kék háromszög jelzéssel fut egy kb 3km hosszúságú, szintkövető útvonal. Én már többször jártam rajta és minden alkalommal elvarázsolt. Ajánlom mindenkinek, aki esetleg még nem rohangált arrafelé! A hóban hagyott nyomok alapján viszonylag ritkán járt ösvénynek tűnik, amit nem értek. Tessék felfedezni! A Magyar-heggyel együtt:))