S lőn, az harmadik nap a Vértesben

... Ahogy az ima kezdődik, úgy támadt fel a harmadik túranapra az eső és a szél. Az előző esti pazar hangulatot magukkal sodorták a fellegek, nekünk megmaradt belőle a fáradtság, a letörtség, a távozó csapattagok hiánya miatti üresség érzése. Aztán jöttek az újabb tervek, melyek közül leginkább egy bizonyos körtúra gondolata fogant meg hármunk agyában és az érzékeny búcsúszavak kimondása után neki álltunk a megvalósításnak. Andika (a GPS bemondónője) szavára lassan gyűltek az autóban a kilométerek, a szélvédőn pedig az esőcseppek. Andika nem volt elég pontos, ezért maradt ideje az esőnek elállnia, majd a napnak kisütnie. A Birka-csárda parkolójába érve kezdődött a lázas sürgés-forgás, készülődés, majd következett az indulás a kék jelzésen a Vértesbe.

Kis csapatunk az első méterek után heveny helyben járást produkált a vendégmarasztaló sárban, de nem adtuk fel és legyőztük a Mária-szakadék csúszós, latyakos falait. Teljesítményünket az égiek egyre ragyogóbb napsugarakkal díjazták, melyek bár fel nem szárították a sarat, de felsrófolták bennünk a lelkierőt a nehézségek elviselése tekintetében. A Vértes kezdte megmutatni az addig rejtegetett szépségeit. A sziklák, fák keltette hangulat egyre csak fokozódott bennünk, mígnem egy hirtelen ötlettől vezérelve letértünk a jelzett útról és felkaptattunk egy gerincútra. A magasból letekintve hómezővé változott a táj a tengernyi hóvirágtól, majd rövidesen feltűntek a távolban a Vitányvár romjai. A várban megcsodáltuk a hajdani építők ügyességét, majd magam megcsodáltam társaim bátorságát, ahogy a falakra kapaszkodtak. Merészségüket néhány jól sikerült fotóval díjaztam, majd tovább álltunk, másoknak is utat engedve a kilátás megcsodálásához. Némi szokásos navigációs huzavona után elértük a térkép által jelzett Rockenbauer Pál emlékfát és a nagy túra elődnek egy jelképes főhajtással tiszteletet adva útkereszteződéshez értünk. Egész addigi utunk során nagy várakozással gondoltunk arra, hogy a hétvégi csapatból a megmaradt kemény magot alkotó fanatikusokkal összefussunk. Mivel azonban ennél az út elágazásnál elveszett a reményünk, hogy mindezen várakozásaink beteljesülnek, néhány faágból kirakott üdvözlő szóval és egy jelképes emlékművel hagytunk nyomot társainknak, hogy erre jártunk. Ki tudja látták-e művünket?

A zöld jelzésre letérve hamarost csalitos mellett vezetett utunk, majd Andika útmutatását követve néhány tucat méternyi szintet leküzdve ördögszántásra hajazó szikla képződményeken költöttük el maradék elemózsiánkat. Zavartalan táplálkozásunkat mindössze a nadrágszáram mellett hirtelen feltűnő vöröshangya sereglet zavarta meg, hiszen ébred a természet, hát kelni kellett sürgősen magamnak is… Némi szokásos crossover után ráleltünk a helyes útvonalra, amiről nem letérve újra dagonyásban találtuk magunkat. Pihenésképpen vigyázó szemünket a szemközti hegyen magasodó TV antennákra vetettük és elhatároztuk, hogy iránypontnak kijelölve lecsapjuk a várható út kanyarulatot. Ennek megfelelően rögtön szembe is jött egy kerítés, majd azt megkerülve egy szúrós-szömörcés csalitos. Míg túratársaim inkább a járt utat választották, jómagam átverekedtem magam az akadályon, ezért az, hálája jeléül jól meglyuggatta ruházatomat. Ezt az epizódot követően megtaláltunk egy forrást, amiből kb akkor folyt utoljára víz, amikor a mellette lévő tájékoztató táblán szereplő adatok szerint I. Béla csatanyerése okán elkeresztelődött a hegység Vértesre (1051).  A turistaút eztán levezetett egy kereszteződéshez, ahol az aszfaltot kb. 20 cm-nyi tömör jégtakaró borította, amiben lékek szolgáltatták a bakancsmosáshoz szükséges folyóvizet. Miután lábbelinket tisztába tettük, a gyalogútra lépve, a lassan körénk kerülő tanyasi épületek között vissza sétikáltunk a parkolóban hagyott gépjárműhöz, majd kelet felé fordítottuk a kormányt és megannyi élménnyel, emlékkel telve hazaindultunk...