Fáradt vagyok, koszos és büdös. Fáj a térdem, mert lila. Fáj az ujjam, mert véres. Éhes vagyok, és... fáradt. A Vaskapu szép. Az élet szép. Mert mászni jó. De talán kezdjük az elején.
A hét elején jött a szupertitkos levél, hogy csütörtökön csúcstalálkozó a beavatottaknak. Mivel láttam már elég közelról karabinert, és hetente egyszer hordom a beülőmet, beavatottnak számítok. Tehát csütörtökön Ádám nekem is tartott elméleti fejtágítást a standépítés rejtelmeiről, a különböző csomók megkötésének technikájáról, az elnevezésekről és a vezényszavakról. Beavatott társaim: Imi, Gyuri és Bence voltak, lógós kollégánk pedig Bagoly. Aztán a vasárnapra, az éles bevetésre már Bence is mínuszolt.
Tehát a hét utolsó (ám számunkra legfontosabb) napjára hárman késtünk el Ádámtól, tehát nem kell matek érettségi hozzá, hogy összeadjuk, hogy két párban tudtunk mászni.
A Renault a Pilis szívében fékezett. Szemtanúk 8:53-as időpontot jelentettek. A kommandósok hátukra vették a zsákokat, és elszánt arccal megcélozták a Vaskapu két boltívét. Egy rövid, ám tempós gyaloglás a patak mentén, egy rövid, ám meredek kaptató a hegyoldalban, és már ott is álltak a kövek alatt. A hátizsákok tartalma napvilágra került. A beülők hevedere megfeszült, adrenalin az agyban, indulhat a bevetés.
E/1., jelen idő. Fázunk. Dobogókőn még hó van, de a szikla tövében sem kell sokat kutatni utána. Azért fülig ér a szánk - hát végre itt vagyunk! Ádám el is kezdi a gyakorlatba átültetni a csütörtök esti mondatait. Kezdjünk egy szép, szabályos, hárompontos standdal. A gyűrűt nyilván föl tudjuk használni, bár a magassága nem tökéletes. Magunkat fogjuk kirakni rá. Hol legyen a másik két pont. Rövid kutatás után Imi fölfedez egy homokórát, de túl távol és picit magasan van. Sebaj, jó lesz az első köztesnek. Némi próbálkozás, és Ádám két éket csúsztat a szikla repedéseibe. Az egyik tökéletesen beleolvad (ezt később úgy kell kiütnöm, de az ész és az erő harmóniájával sikerül), a másik egy kis ügyeskedés és forgatás után megfelel a célnak.
Az első elölmászás természetesen Ádámé, hisz tizenév mászótapasztalatával ő a legrutinosabb közülünk. Tehát megindul fölfelé, rakja ki a közteseket, közben magyarázza, mit miért és hová tesz. Én biztosítom, így a standból nem látom túl sokáig, merre megy. A többiek mozognak, hogy jobban lássák, és persze azért is, hogy ne fagyjanak kockára.
Egy ideig még hallom Ádám kommentjét, aztán előáll a helyzet, amelyről a szobában is magyarázott: az enyhe szellő is elviszi a hangját. Már csak azt hallom, hogy beszél. Igyekszem hát agyamba idézni a vezényszavakat: standoltam, kivehetsz, bevettelek, indulhatsz, indulok.
Indulok. Lábujjaim elfagynak a mászócipő szorításában, ujjperceim a kesztyű alatt is fáznak, hát még kívül. A mozgás és az izgalom azonban hamarosan fölmelegít. Agyamba tolulnak a sziklaóvoda képei. Hát, ez nem ugyanaz. Itt azért nem olyan magától értetődő minden lépés és fogás. Igaz, hogy a kőzet rendkívül tagolt, nagyon jól mászható, de azért mégiscsak más, mint egész télen, a mászóteremben volt. Itt a kéz kutat - bár a meredekség még nem olyan, hogy kapkodva kutatnék. Csak szép lassan, nyugodtan. Megkeres, ráfog, kipróbál. Igen, megtart. Fölhúzom magam, aztán a lábamat is, gyerünk tovább. Kiakasztom magam a köztesekből, de nem bontom le az utat, még jönnek utánunk a társaink.
Nem mindig sikerül szépre a mozdulat, és bizony előfordul, hogy másképp nem megy: letérdelek a sziklán. Kijutok a gerincre, amelyet legcélszerűbb egyszerűen meglovagolni. Innen már csak egy rövid nekiveselkedés a csúcs. Kibiztosítom magam egy szorítónyolcassal. Most már biztosan tudom megkötni ezt a csomót is; ez a tudat ad némi biztonságérzetet. Hamarosan befut Gyuri, majd Imi is. Ádám elmondja, mi következik: le fogunk ereszkedni. Erre már emlékszem Csobánkáról. Elsőre akkor nem is tudtam elhinni, hogy megtart a kötél, és tényleg csak bele kell terhelnem. Bevallom, most sem a legcsodálatosabb érzés hátradőlni a semmi fölött, de legalább én eresztem saját magamat, így a magam tempójában retteghetek. A következő körben azonban már simábban megy a mozdulat, ráérzek a gravitáció és a magasság ízére. (Kell is, ha majd tényleg szeretnék siklóernyőzni.)
A második mászáskor már én vagyok az elölmászó, mivel Iminek föl kellett hoznia a biztosításhoz kirakott közteseket. Elosztjuk testvériesen, és ők maradnak a korábbi úton, én pedig egy új utat mászom, az előzővel épp ellentétes oldalon. Biztosítási pontnak találok két homokórát, bár az egyiken túlhaladok valami jobb reményében, így végül vissza kell másznom. Két helyen ékkel próbálkozom. Amikor ismét összegyűlünk odafönt, Ádám kielemzi az eddig látottakat. Megdicsér minket, de azért figyelmeztet is: az ékekre jobban figyelnem kell, mert egyik sem volt tökéletes húzás, mindkettőben volt hiba. Sebaj, szerencsére nem kellett élesben tesztelni őket. Helycserés támadás, ereszkedés, mászás. Most megint az első falnál állok, immár elölmászóként. Ádám megmondja, melyik pontot mivel tudom a leghatékonyabban használni. Igyekszem a tanácsok szerint eljárni. Ez az út valamivel nehezebbnek tűnik, mint a túloldali. Sikerül is lerúgni a térdemet még a mászás legelején. Megfordul a fejemben, hogy a jelek szerint tehát fáradok, de még hátra van a gerinc is. Egyszer ebből az útból, egyszer magában, végig.
Most én ereszkedem a túloldalon, mert ott még nem jártam. Tényleg fáradok, kétszer is hibát követek el. A jobb kezemmel, amellyel saját magamat biztosítanom kell, kétszer is megtámaszkodok, amikor kilengek, és épp sziklának ütődnék. Hogy akkor miért nem a kórházból irok? Mert ballal is fogtam a szárat, biztos ami biztos. Valószínűleg ha nem így lett volna, el sem eresztem a kötelet jobb kézzel - hála az égnek, nem derült ki, hogy igazam van-e. Ádám azért utóbb megígérte, hogy ha így folytatom, dedós módszereket fog bevetni ellenem, és további biztosításokkal fogunk vacakolni...
Elérkezett a nap legizgalmasabb mászása is, a gerinc. Ez a két kőkapu fölött húzódik végig, néhol talán van egy méter széles, a legnehezebb részén szerintem a felet sem éri el. Szokjuk a 3D-t, a nagyfalas mászásoknál úgyis ennek sokszorosa lesz az élmény. Életközeli, nem mondom... Itt azért lentről nehezebbnek tűnt a helyzet, mint mászáskor. Azért nem tudom, elölmászásban milyen lehet... Imi tudja. Nekem elsőre ennyi is elég volt, főleg mivel féltem, hogy félni fogok.
Amikor mind fönt ülünk, és a lemenő nap sugaraiban sütkérezve megállapítjuk, hogy azért így késő délutánra jó idő lett, Ádám verdiktet mond. Meg van velünk elégedve, első nekifutásra beváltottuk a hozzánk fűzött reményeket. Nem aggódtuk túl a helyzeteket, megbízhatóan másztunk. Ennek örömére most nem is ereszkedünk, hanem lemászunk a másik oldalon. Nem nagyon meredek, nem nagyon kitett, de azért mégis szabadon kell lemászni. Én nagyon élvezem az ajándék adrenalint.
Odalent a fényképezőgépet önkioldóra állítom, és a kisebbik kőkapura szegezem. Készítünk egy csoportképet, megesszük Linda sütijét, amit még a pénteki filmklub után csomagolt nekem (nagyon köszönjük, még mindig mennyei!), összecsomagolunk, és lesétálunk a kocsihoz. Hazafelé el-elbóbiskolok, de az agyam azért fölfogja a külvilág ingereit. Megbeszéljük a folytatást, a következő eseményeket, hazaérve megmutattuk Skatinak a képeket, megettük a madárlátta szotyit, és ki-ki most már tényleg hazafelé vette az irányt.
Tiszta vagyok, jóllakott, és mérhetetlenül fáradt. Folyt. köv. Találkozunk veletek... mikor is? Hol is?

Címkék: Csellengés Sziklamászás Vaskapu