Zsolt nap a felkészülés jegyében

A 37. Zsolt napom közeledtével újra névnapi túrát szerveztem. Ahogy közeledett a jeles dátum, úgy nézegettem egyre többször a jelentkezők egyre gyarapodó névsorát, bízva abban, hogy jó sok ünneplő barátommal fogok tudni kirándulni a – remélhetőleg – szép időben. A helyszín az ugye adott volt, az éledő Bükk hegység szíve. Az elmúlt hetekben készülődni kezdtünk néhányan egy igazi nagy, küzdelmes nyár végi túrára, a Fogarasokra.  Az erre a túrára való felkészülés jegyében, mivel komoly fizikai tuningra van szükségünk, hogy teljesíteni tudjuk a majdani kihívásokat, úgy döntöttem, hogy kicsit nagyobb hátizsákot viszek és még jól meg is pakolom azt. Erre szerencsére jó alapot teremtett az a körülmény, hogy a névnapi kirándulást egy jó kis szalonnasütéssel szándékoztam megkoronázni és az ehhez szükséges kellékek plusz súlyban pont eleget nyomtak. Párommal a pénteki napon heveny sütögetésbe kezdtünk, aminek meg lett az a hálás következménye, hogy egyre szaporodtak a különféle sütemények a lakásban. Reggel indulás előtt megállapítottam, hogy még éppen beleférek a hozzávalókkal a hátizsákomba. Nem mondom, hogy nagyon nehéz lett az eredmény, de azért egy kézzel nehéz lett volna vele súlyzózni.

Az indulás helyszínére baráti fuvarral érkeztünk, majd amíg várakoztunk az egyik késő túratársra, megkaptam a szokásos névnapi ajándékokat, amik közül iziben a hátizsákom tartozékává tettem egy kisebb palack jóféle szilvapálinkát. Várakozás közben még tartottunk egy házibajnokságot, miszerint el kellett döntenünk melyikünk hátizsákja felel meg jobban a felkészülési kritériumokban megfogalmazott „minél nehezebb, annál jobb” elvnek. A két zsák közül a sajátom lett végül is a bajnok, bár csak néhány dekával, de arányait tekintve mégis csak alul maradtam, a saját súlyomat tekintve. Mindezen kellemetes tevékenységek után végül is elindultunk.

Az éledő erdőben vidáman haladt a csapat, nem mindig a kijelölt úton, ellenben egyre inkább a rövidebb utakat keresve lefelé a völgyben. Mindenki élvezte az erősödő napsugarakat, a csendet, melyet csak a madarak dala tört meg. Rövidesen, a helyes útra visszatérve J, egyre mélyebben hatoltunk a Kék sávot rejtő Harica völgybe. Kis idő múlva egyik kedves túratársunkat nyomasztani kezdte a mély völgy alján történő kutyagolás és javaslattal állt elő, hogy ugyan hágjuk már meg a mellettünk lévő sziklafalat és nézzük meg, mi lehet a másik oldalán. Hezitálásra lehetőséget sem hagyva maga vette át a túravezetést és jó példát, - valamint a hátát – mutatva nekiiramodott a mészkőszikláknak. Természetesen a zsákokat nem vettük le a hátunkról, ezért kijelenthetem, hogy sziklamászásban 10 kilót meghaladó zsákkal a hátunkon már jók vagyunk. A sziklácskára felérve tüstént heveny henyélésbe kezdtünk, nem beszélve a remekebbnél remekebb fotók elkészítésének kényes tevékenységéről. Miután már kifogytam az alkalmas témákból, lassan lefelé vettem az irányt. Ereszkedésem időzítése olyannyira jól sikerült, hogy szerencsésen összetalálkoztam a csapat lent maradt tagjaival, valamint a jobb későn, mint soha elvet valló utolsó túratársunkkal. Immáron teljessé váló létszámmal haladtunk tovább a völgyben, mely több magaslatokba történő kiugrási lehetőséget már nem tartogatott számunkra (szerencsére), ezért kénytelenek voltunk beérni holmi patakon való átkelési nehézségekkel, az alkalmi fatolvajok szemrevételezésével, és a „messze vagyunk még?” című nóta mantraként való ismételgetésével.

Miután már elég messze voltunk, irányváltásra adtam utasítást és egy nem túl izgalmas, ámde a maga sunyi módján mégis csak kissé nehéz – értsd, emelkedő – útvonalra tereltem nyájamat. Mivel csúnya és unalmas útvonal nincs az erdőben, itt is találtunk fényképezésre és szájtátásra alkalmas témát. Csodaszép felhők szaladgáltak a fejünk fölött, fantasztikus látványosságot kínáló, kinyílott virágokat tárogató cseresznyefák ontották illatukat felénk, valamint lábunk alatt „ocsmány”, nagy bogarak dobálták az égnek lábaikat. Az út talaja erősen elhasználódott és keményre szikkadt volt, ezért újabb nóta vette kezdetét, miszerint „mikor érünk már a focipályához?” címmel. Mindezen objektum nevezetessége abból adódott, hogy oda terveztem a déli ejtőzés kivitelezését, és az volt a túra egyik sarkalatos pontja, ahol a sietősebb túratársak mielőbbi érzékeny búcsút akartak venni tőlünk. Nagy sokára végül megérkeztünk a következő fordulóponthoz, ahol focipálya természetesen nem volt, annál inkább érzékeny búcsúzkodás.

Itt újabb kenyértörésre lehetőséget adó momentum következett be, mivel a magával nem bíró és már előzőleg is csak a problémákat – valamint a helyzeti energiáinkat, ebből adódóan a magaslati levegővételi lehetőségeinket – tetéző túravezető helyettes kávézni invitálta „nyájamat”, akik engedve a hely szellemének (legelőn álltunk) el is indultak a faluba kocsmát keresni. Természetesen nem álltam a sarkamra, úgysem hallgatott volna senki a szavamra… tehát követtem az „okos enged” elvet. Nem bántam meg, mivel így megtapasztalhattam a megye egyik legszebb panorámájú kocsma teraszának kilátását, valamint készíthettem egy – jogilag fogalmazva - „teljes, bizonyító erejű magán- (no, jó nem okiratot, hanem) fényképet, mellyel igazolhatjuk, hogy a legkisebb királylány komoly súlyokat megmozgatva fogadta meg a szigorú hatósági ember ukázát és a hamuba sült pogácsa helyett kézisúlyzókkal terheli az iszákja bugyrait.

Miután mindenki megitta a kávéját, kóláját, sörét, illetve van, aki a másét is, megtettük visszafelé is a falun átvezető „hadiösvényt”. Aki nem értené, annak szépen elmagyarázom, hogy a borsodi kistelepülések egyik sajátos vonása, hogy épeszű sápadtarcú ember csak mindenre felkészülve, kvázi „hadiösvényen” jár-kel rajtuk keresztül, tekintve a mindig, minden körülmények között rossz szándékkal magukat mások irányába viselő helyi törzsek tagjait, legyenek akár „varjak”, „dakoták”, vagy újabb kori elnevezésüket használva hiperpigmentáltak. Nos, a küldetést teljesítve egyesítettük csapatainkat és tovább vonultunk a Nagy-szállás völgybe. Az előbb javainkat fenyegető veszélyforrások után beléptünk az immár életünket fenyegető entek birodalmába. Jó példa erre a fenyegetésre, hogy egy óvatlan pillanatban jobbra pillantva az orkán erejű szél a szemem láttára döntött ki egy elszáradt fácskát. Nos, a nagy szélben a fák sírtak, nyikorogtak, nyekeregtek, de nem állhattuk meg, hogy mindezek ellenére is meg ne örökítsük az ébredező természet pompás festményként elénk tárt látványosságait. Időközben egy nagyobb fánál kitört a lányokból az erdei tündér és a törzsét körülölelve majdhogy nem táncot lejtettek. Sajnos ebből nem lett semmi, de azért heveny szeret nyilvánításoknak tanúi lehettünk. Készült néhány csoportkép is, aztán tovább haladtunk az éhségünkre enyhet adó forrás felé. Micsoda képzavar mondhatnátok, de az előretolt helyőrségünk a forrásnál gyújtott tüzet, tehát a szomjúnkat oltó helyen egyben az éhünket is enyhíteni reméltük. Mire megérkeztünk legszebb reményeinket is magasan túlszárnyalva lobogott a tűz, készült a parázs és kerültek ki a hátizsákokból a finomabbnál-finomabb enni, inni valók. Természetesen a nagy szélben senki nem úszta meg füst és pernye nélkül, de így már biztos, hogy tartósítva lettünk az idők végezetéig. A nagy dorbézolásnak lassan véget vetett az egyre inkább fúvó szél, az ehhez csatlakozó hideg és a fogyó elemózsia. A maradékokat ismét hátizsákjainkba rejtve búcsút mondtunk a forrásnak, majd visszatérve a parkolóba búcsút vettünk egymástól, valamint egy kis időre Bükktől.

Köszönöm azoknak akik velem ünnepelték a nevem napját ezen a jeles túrán és bízom benne, hogy jövőre veletek ugyanitt…