Számomra nagy élmény volt, hogy fel tudtam menni a Toubkal csúcsra. Két hónapot készültem rá, fizikailag és agyban is, de kellett is hozzá. Tetszik, nem tetszik, megmérettettem. Kaptam emberséget a helyi idegenvezetőktől, és kaptam támogatást barátoktól.

Részletesen pedig így volt:

A szél egész éjjel csapkodta az ablakot, reméltük, reggelre ha el nem is áll, legalább csendeseik. Hát, ez utóbbi bejött. A helyi túravezetők szerint nekiindulhattunk a csúcs meghódításának. A 3.207 méter magasban levő Toubkal menedékházban hajnali hatkor kezdtük el a bakancsokra próbálni a hágóvasakat.

Hágóvassal nagyon magabiztosan lehet menni a vastag hóban, az első 500 métert nagyon élveztem. A túravezetők – nagy rutinnal – azt mondták, hogy amit látunk a menedékházból, az meredek és nehéz szakasz, de a többi könnyű. Na, én végig ezt a könnyű szakaszt vártam. :-D Gondolhatod, várhattam !!

Elindultunk. A szél fújt, fújdogált, időnként úgy, hogy a lábadon alig bírtál megállni. A viharos szél arcodba vágta a jéggé gyúrt havat. Embert próbáló volt.

Ballagtam szép komótosan felfelé, amikor is 3.700 méteren megláttam a következő meredek szakaszt, ami legalább 45 fokos szögben ívelt felfelé. A lábamat sem bírtam már emelni. Nagyon elfáradtam. Aranyos volt a helyi guide. Megkérdezte, hogy vagyok és nagyon bíztatott. Azt mondta, ha nem szédülök, ha nem vagyok rosszul, csak elfáradtam, akkor menjek csak tovább, mert innen már könnyű szakasz következik, és szép lassan fogunk menni, gyakran megállunk pihenni. És ekkor bevillant Tibor is, akivel sokat beszélgettünk erről az útról. Szóval, e két ember átlendített a holtponton, és elmúlt a fáradtságom.

Nem mondom, hogy könnyedén, de újult erővel folytattam az utam.

4.000 méteren már csoda kilátás volt, körben a havas táj! Gyönyörű és elmesélhetetlen. Az utolsó 167 méteren pedig már sírtam. Fohászkodtam az égihez, csendesítse le a szelet, mert szeretnék épségben fel- és visszajutni, nekem még annyi teendőm van. Végül is vigyázott rám és ránk, de azért fitogtatta erejét. Első igazi csúcs élményem ez volt.

Nem sok időt töltöttünk el fent a csúcson, mert nagy szél volt, meg hosszú út várt még ránk visszafele is.

Lefele már sokkal könnyebb dolgom volt. Olyan érzésem volt, mintha teljesen friss lettem volna. Nagyon gyorsan haladtunk lefele, pille könnyű voltam. Egészen addig, amíg meg nem láttam a menedékház fekete tömbjét. Ekkor ismét mázsás súlyok kerültek a lábamra, de Ibrahim kézen fogott és biztosan tartott, miközben „repültem” utána. Új és jó élmény volt!

A menedékházban közel egy órányi időnk volt regenerálódni és nekiindulni a következő 1.200 szint leküzdésének, hogy az alap táborba jussunk. Ez már gyerekjáték volt, bár a kövekből hamar elegem lett.

Címkék: Marokkó Csúcs