Bihari benyomások

Első nap.

Az év eddigi legjobban várt túrája, részemről.

Korai indulás, hosszú autózás.

„Hol vagytok, ti hol vagytok?” eszmecserék.

Különös humorú vámtisztviselő, különösen rossz román utak.

Egymásra találás a parkolóban, közös konvojozás a hegyek felé.

12 %-os emelkedő a hegység kapujába, rövid technikai szünet, hosszú „ááááhhh”-val a kilátásra való tekintettel.

Megérkezés a parkolóba, társakra várással.

Iszonyú autóút a hegyek között, kritikán aluli hegyi utakon, autópályára tervezett járművekkel.

Bosszúság.

Rövid túra. Víz, esés, vízesés, Ördögmalom, elszállt idő, távoli Bocsásza.

Útra kelés, elkalandozás, víz, vízgyűjtő, vizierőmű, kutyasimogatás, társakra várás.

Szálláskeresés, helyes út meg nem lelés, besötétedés.

Rusztikus faház találás, szoba elfoglalás, betelepedés, buli.

Második nap.

Kocsiba ülés, egy órás út, 15 km, Jád völgye.

Zuhatag a mélybe, zuhatag a magasból, csobbanás a vízbe, víz a bakancsba. Tovább.

Biharfüred parkoló, deja vu, helyi idegenvezetők feltűnése. (Az idegenvezetők nem voltak valami tájékozottak és még csak a legegyszerűbb parancsszavakat sem értették – ülj, feküdj, menj odébb – lévén csak románul értő ebek). Egyébként szinte a kutyával sem találkoztunk.

Csapat egyben haladt a Mezőhavas felé, rövid fényképezési szünetekkel, majd hosszabbakkal, majd a közeli és távolabbi csodákra való tekintettel a csapatot elhagyva néhányan külön utakra térve.

Különcködők.

A Szamosbazár csodái felé fogékonyan, ámde a várható távolság megtételétől ódzkodva kicsiny csapatunk egy idő után nem követte a nagyobbik egységet és térkép, GPS és egymás segítségét igénybe véve piknikezni indultunk az Istenek-havasa nevű csúcsra. A törpefenyvesen áttörve és kilátást vetve az odaát, alant elterülő vidékre felértünk a tetőre, ahol a csúcskeresztet egy karó helyettesítette. Mivel ilyen kicsinységekkel nem foglalkozunk a fotókon a kereszt vízszintes szárát nemes egyszerűséggel túrabotból formáztuk meg, már csak hagyománytisztelet okán is. Dél körül lévén elfogyasztottuk elemózsiánk egy részét, majd a környékbeli lehetőségekből választva, „kicsiny” hezitálás után egy közeli, rövid ösvényre tértünk. A hezitálásra okot adott a hirtelen nyakunkba szakadt havas eső, mely rövid időre feltartóztatta előrenyomulásunkat. Miután a helyes utat megtaláltuk, észrevettük, hogy a jelzések valahogy mindig a hátunk mögött jelennek meg a fákon, de ezt egy idő után betudtuk annak, hogy az egyirányú utat, mi szemből próbáltuk teljesíteni, lévén így nagyobb a kihívás. Utunk lefelé vezetett, könnyedén, szépen, aztán egyszer csak eltűnt a mélyben. A kétségbeesés és a szikla szélén egyensúlyozva hirtelen láncokat fedeztünk fel, melyek „könnyen” járhatóvá tették további utunkat. Aztán megint láncok kerültek utunkba és megint és váratlanul ott álltunk a Nagy-Phaeton vízesés alatt. Hevesen dobogott a szívünk a látvány hatására, nagy kortyokkal ittuk magunkba a látványt, majd rövid energia pótlás után továbbindultunk – a változatosság okáért – felfelé. Szinte függőlegesen. Mikor a kaptatón felértünk, nem sokkal az indulás után egy órával, megtéve kb. 100 métert vízszintesen, illetve ennek cirka háromszorosát függőlegesen, rácsodálkoztunk az elénk táruló panorámára, majd az alattunk húzódó szakadékra. Innen kicsit lefelé vitt az utunk, majd a változatosság okán felfelé, hogy le(fel)küzdjük a maradék szintkülönbséget, mely a hazafelé vezető út eléréséhez szükséges volt még. Közben megcsodáltuk a Golgota rét gyepét, borókafenyőit és az erdőben kószálva megtaláltuk az áhított jelzést is. Kezdett szürkülni.

Az erdőben csörtetve énekléssel próbáltuk bíztatni magunkat, valamint elijeszteni az esetlegesen itt ólálkodó mackókat. Reményeink szerint a kiadott hangok mindkét célt szolgálták. Kezdett jobban szürkülni.

Megtaláltuk az utat! Pihentünk, nekivágtunk. Ezen az ösvényen a mai napon már kb. 4-szer jártunk. Mivel idefelé jövet sem nagyon álltunk meg a Mezőhavason fetrengeni, ezt most sem cselekedtük meg. Tovább ereszkedve az úton bizakodtunk, hogy a közeli pásztor lakba nem tértek vissza a tulajdonosok, lévén, a kutyák elől nem hogy elszaladni, de még kitérni is csak bajosan tudtunk volna. Kezdett sötétedni.

Az erdőben csörtetve semmi nem történt velünk, ámbár egyszer elhagyta egyikünk száját a medve szó, mire másikunk – egy levegővétellel – heves és hosszú szemre hányással illette. Nevettünk.

Az út rossz felé kanyarodott, aztán megint, aztán visszamentünk. Letértünk a sűrűbe, besötétedett. Lámpákat vettünk elő, majd azok fényénél besántikáltunk Biharfüredre. Különcök lévén egyetlen autót vártunk a parkolóban látni, ehelyett az egész csapat autói ott várakoztak. Pedig már egészen – tök – sötét volt. Magunk mögött egyszer sem láttunk fényeket, egyszer sem hallottunk hangokat – szerencsére! – tehát megijedtünk. Elkezdtük félteni a magukra hagyott társainkat. Lehettek vagy 25-en, de mind kint az erdőben a sötétben, magányosan, medvéktől környékezve. Rövid telefonálás után megnyugodhattunk, élnek, jönnek, még vagy egy óra múlva itt lesznek. Este 10 körül járt.

Autózás a sötét erdőben a kritikán aluli úton. Megérkezés a szállásra, evés, zuhanyozás. Többiek megérkezése, örömködés, ágyba zuhanás, buli elmaradás.

Harmadik nap.

Aznapi túránkat szintén Biharfüredről kezdtük a Csodaforrás tövétől indulva. Kicsiny csapatunk a Sasok szérűjére készült, mely közel egy órányi járásra esik a forrástól. Közben meg- megálltunk fényképezni a sáfrányokat, sasokat, egyéb látnivalókat. Jól éreztük magunkat.

Az óhajtott csúcson kereszt helyett legelőt találtunk, majd azon túlhaladva meteorológiai állomást. Az állomás után árnyékos helyen elköltöttük az ebédünket és jól kitaposott hegyi úton indultunk a következő cél, a Kis Havas felé. Az úton haladva mindvégig magára vonzotta tekintetünket a távolban magasodó Bocsásza impozáns tömbje. A Kis Havas után az Édenkert sziklái közé vettük be magunkat, majd indultunk visszafelé Biharfüred irányába. Mindössze két hegyet kellett volna megmászni az óhajtott cél elérése érdekében, de mivel derékban kicsit voltak csak bővebbek, mint magasságra, inkább megkerültük őket. Útközben – végre! – találtunk medvehagymát. A sárga jelzést követve közeledtünk parkolóban hagyott járművünk felé, majd a sofőrködő társunkat előre(vissza)küldve gyalog folytattuk utunkat visszafelé a szállás irányába. Hamarosan be is ért minket a jármű, majd mi is beértünk a szállásra. Nagy örömködés ezúttal sem volt, de azért elfogyasztottunk egy üveg jó kis tokajit búfelejtőnek, aminek hatására jótékony kómába süllyedve aludni tértem.

Utolsó nap.

Kelés, készülés, csomagolás, búcsúzkodás.

A világ legrosszabb autós útjának utolsó alkalommal való „végig élvezése”.

Röpke órák után hazaérkezés, kipakolás, fénykép feltöltés, emlék felidézés.

Blog írás.