Már múlt év augusztusban kinéztem magamnak itt a turatars.com-on ezt a barlangot a túraszervezőben. Miskolctól ugyan nagyon messze van, de elhatároztam, hogy ide egyszer mindenkép el kell jutnom. Sok apró csoda folytán, vagy ha meg szeretném magam erősíteni agykontrollos hitemben, úgy is fogalmazhatnék, hogy igen, a „gondolataink valóságot teremtenek” – megvalósult!

Már mikor Kitekint-ék felvetették, hogy legyen Orfűn a 2. túratárs találkozó elsőként csaptam rá, és szavaztam a Fórumon, hogy igen, igen! És szerencsére sokan mások is így gondolták.

A barlangtúra a Mecsek Házától indult. Megismerkedtünk a túravezetővel, kiválasztottuk a megfelelő méretű overállokat, majd házak között, réten, erdőn, árkon-bokron, hegyen-völgyön, kicsit műúton 2,5 km azaz majdnem egy óra gyaloglás után értük el a barlangot. Illatok kavalkádja kísérte az utat. A bodza, a hárs, majd hosszan-hosszan a medvehagyma (amiből kezdett lassan elegünk is lenni).

Péter a vezetőnk, folyamatosan beszélt, nagyon sokat tanultunk tőle, megmutatta a cseresznyefákat az erdőben, beszélt a Mecsek sokoldalúságáról, a töbrök kialakulásáról, az Achilles barlang elrontott berobbantásáról, megmutatta, hogy melyik levelét kóstoljuk meg a medvehagymának, ami még most is élvezhető, hogy elvirágzott. Beszélt, beszélt, ráadásul ő cipelte a sisakokat, és még így is alig bírtunk lépést tartani vele. Jól ki is melegedtünk, mire a barlanghoz értünk.

Már a bejárat látványa is felvitte párunkban az adrenalin szintet. Egy kisebb fajta szakadéknak nevezném. Na, de semmi pánik, jelszó: „bátran élni” – mondom én, akit már az elején „leggyengébb láncszem”-ként kezelt a vezető. Mondta, hogy én menjek közvetlenül utána. Hiába, sokat kérdezek (így oldom a feszültséget) és ehhez még biztos sikerült nagyon kétségbeesett ábrázatot is vágni (ezt sem nehéz az arcszerkezetemmel), de hát ez van. Végül is, én is így terveztem, hogy valahol elől haladjak, miután Kitekint túratársunk mesélte, hogy a vezető adja az instrukciókat, hogy milyen testrészünket hogyan és hová tegyük, hogy átjussunk a szűk helyeken, és ezt mindenki továbbadja az utána jövőnek. Kommunikációs-tréninges tapasztalataimat felelevenítve elképzeltem, mennyi infó jut el a 9. emberhez…

Gyors beöltözés, sisak, fejlámpa beüzemelés, és hajrá lefelé.

Kaptunk néhány infót, hogy mire számítsunk: az első negyven méteren szűk járatok és kúszodák lesznek, majd különböző hosszúságú létrák lefelé, de onnan már nem igazán vészes.  

Szeretnék átadni abból, amit átéltünk, de a szavak talán kevesek és közhelyesek lesznek. Egy tapasztalt író biztos jobban tudná érzékeltetni. Bárhogy fogalmazok azonban az alábbiakban, azért tudjátok, hogy minden nehézség ellenére nagyon felemelő, boldogító, megerősítő és közösség-kovácsoló élmény volt.

Elindultunk. A látvány ellenére a bejárathoz könnyen lejutottam. Felkészültem én lélekben, mindent kinéztem a neten, amit csak lehetett, igaz már ott is nehezen tudtam elképzelni, hogyan lehet közlekedni ilyen szűk résekben. Most viszont itt voltunk. A vezető rendes tempóban haladt, én meg csak arra figyeltem, hogy le ne maradjak, lássam, hová és hogyan illeszkedik be. Néhány helyen vissza kellett mozdulnom kicsit, mert elsőre nem fértem át. Más szögben kellett próbálkozni. (Hétfőtől már elkezdtem fogyókúrázni!)

Volt olyan nyílás, amiről első ránézésre képtelenségnek tartottam, hogy ez lenne a továbbvezető út. Hja, visszasírtam a régi szép időket, mikor egyszer ránk zárták az üdülő ajtaját Aggteleken, és az ablakrácson csak én fértem ki

Kúsztunk, másztunk, hason, háton, térden, összegömböcködve, guggolva, félig derékszögben és az oldalunkon, tapicskoltunk a sárban, nedves agyagban, kézzel, lábbal, a sisak is sokszor koppant. Nem számított már a ruha, és a hogyan, csak haladni előre.

Elöl ment az egyik vezető, hátul a másik. Még kint kérték, hogy ha valaki bepánikol, vagy bármi más történik, hozzájuk mindenképp jusson el rögtön, hogy kivel és mi a baj. A legszűkebb kúszodánál, jött a jelzés, hogy probléma van. Látni nem láttuk itt már egymást, Péter hátrakiáltott, hogy ki az? És mi a baj? Sírós női hang válaszolt: „Hogy fogunk itt visszajönni?” – Ezután kitört a nevetés, ja csak ennyi a gond? Nekem erre még időm sem volt gondolni, meg ráért még a dolog, először jussunk le. A vezető megnyugtatta, hogy kifelé meglátja ez sokkal könnyebb lesz. (Előre elmondanám, hogy nekem nem volt az.)

A létrákkal semmi gond nem volt, legalább itt már kiszélesedett. Egy-egy kis teremben megálltunk, hogy megismerjük a barlang kialakulását, jellegzetességét, megnéztük a kisebb nagyobb cseppkőképződményeket.

A „búbos kemencés” teremben volt egy sziklahasadék, ami szakadékszerűen tátongott, mélységet sejtetve. Oda is álltak a vezetőink, biztosítva, hogy bele ne essünk. Nagy meglepetés volt, mikor ezek után kiderült, arra megyünk tovább lefelé. A legmélyebb részen egy gyerekcsapattal találkoztunk. Néhány csatakiáltás után helyet cseréltünk, ők kifelé, mi még beljebb. Teljesen belejöttem, és kicsit csalódtam is, hogy egyszer csak már nem mentünk tovább. Játszottunk még egy teljes sötét és csend játékot, aztán indultuk mi is vissza.

Azért szuvenírnek egy kis barlangi agyagot összeszedtünk, már megformáztam itthon, szárítom, kíváncsi vagyok milyen színűre ég ki.

A visszafelé úton az utolsó szakasz szörnyűbb volt, mint lefelé. Egyik helyen nagyon nem találtam a fogást, bárhogy próbálkoztam, nem sikerült felhúznom magam. Köszönet naturatura túratársnak a segítségért.

Az izomlázam már múlik, és nézem a következő barlangtúrát.

Ui: Miskolc mellett is van pár, gyertek! (http://bnpi.hu/oldal/overallos-barlangturak-141.html) A Lilla barlang gyönyörű, a többit én is most fogom megismerni.

Címkék: Trió Barlang