Sose hittem volna, hogy egyszer egy búzatábla ihlet meg, vagy mi. De mégis van valami különös abban a helyben, vagy mint mindig, megint csak én képzelek bele sokkal többet a dolgokba. Talán mint a Kis Hercegben, amit megszelidítessz, amire időt szánsz, attól lesz különleges. Ha meghalnék, valahogy ilyen helyre szeretnék kerülni.

 Megnőtt a field, pár nap alatt amíg nem voltam  kint, most már 50centis is lehet, és nem látszik ki már a kutya teteje ha elveszik benne, csupán ahogy fut és libegnek a nagy fülei, azt látom csak. Olyan nyugodt és mégis, ha valaki figyel rá, tele van izgalommal. Naplementekor a legszebb, mint a legtöbb dolog. Arany színű lesz minden, és végtelen. Mint a tenger úgy néz ki, körbe pedig. Bokrok és fák. Van valami, aminek olyan hihetetlenül finom illata van. Teljesen eltűnik minden körülöttem, ha megérzem ezt az illatot és fájó emlékek sajdulnak fel bennem. Sosem próbáltam semmilyen drogot, de valahogy ilyesminek képzelem el. 1percig kapkodok levegő után, hogy még még és mégtöbb illatot megfogjak, miközben tudom hogy pár pillanat és már nem érzem. Ha én lennék a Hardy kutya, azt is megtudnám mondani, hogy melyik növénynek van ilyen jó illata. De nem én vagyok a Hardy kutya, pedig ha én lennék egyszerű lenne az életem. Közepén a játék állna. És nekem is hosszú libegő füleim lennének, amikkel valami lökött lány folyton megpróbálja betakarni a szemeimet..

Aztán elérek a field végére, és ott van. Ott az út ami bevisz az erdőbe, amitől először úgy féltem, mert sötét, és én egyedül vagyok. 4 napig féltem. Utána be kellett mennem.

Most már ismerem a fákat, na nem típusra, hanem „egyénre” tudom ki mellett ki áll, látom mi változik egy egy nap alatt. Újabban - mert én mindig mindent megunok- azzal szórakozok, hogy olyan utakon indulok el amik nem léteznek, egyszer majd jól eltévedek, és akkor ott maradok.

Múltkor új úton indultam el, életemben nem jártam még olyan szép helyen ahova érkeztem akkor. Mondhatnám, hogy lefotózom majd, de mint a legtöbb fotó, ez is silány másolata lenne csupán, talán ha letudnám fotózni az érzéseket is amiket kivált, akkor értékes lenne a kép, de így..

Térdig érő világos fű van körbe, csipkebokrok, pici tölgyfák, már ez önmagában megnyugtat és úgy érzem, hogy nem is kéne tovább mennem. Itt maradok örökre, távol mindentől, mindenkitől. De nem, tovább kell menni, 1 margaréta.. 2 .. ötezer.. Mintha tél lenne, olyan sok kis idétlen margaréta néz vissza rám. Eddig csak a fejemben élt egy kép, töménytelen sok virágról, de kivételesen, ez szebb volt, mint amit a fejemben alkottam. Olyan mint egy álom, és ha tovább megyek, még tovább.. akkor véget ér. Egyszerűen összezárul és egy műút szeli keresztbe ezt a csodát.

Újabb példa arra, hogy a jó dolgok sosem tartanak sokáig.

Mint egy buborék, egy másik világ. Tele szép dolgokkal. Egy egészen kicsi világ. Meg kértem az egyiket, válaszoljon egy kérdésemre, végig se gondoltam hogy mi alapján és melyik virágot választom, máris „nézett” az egyik. Eldöntöttem, hogy bármi lesz is, nem lázadozok és nem tépek új virágot hogy újabb próbával derítsem ki  választ a kérdésemre.. A válasza pozitív volt. De nem lettem boldogabb. Elértem az erdő szélét. Az út elejét, úgyhogy elfordultam jobbra, egy nem létező útra, hogy valami mást találjak. Feltettem a kapucnimat, mert görcsösen félek  pókoktól és pókhálótól és így valahogy jobb. Azt hiszem „vad ösvény” vagy mi az ilyennek a neve, ahol a nyuszik, vaddisznók meg, szóval a vadak járnak, tehát csak derék magasságig van „kitaposva” az út nekem. De nem gond, a gyerekek még tudnak hajlongani és guggolva mászni..

Van egy hely, hmm persze ez is egy pici kis hely, ahol olyan zöld minden, pont lelóg az összes lomb és zöld fű van elfeküdve a földön, mintha zöld fény világítana mindenhonnan.

De nincs mese, elfogy az út és túl zsúfolt lesz nekem, ezért át kell mennem vissza az igazi ösvényre. Szép ez is tulajdonképpen, mint minden. Elvezet egy „dirt” pályára, azaz olyan hepehupás pályára ahova az itteni 10-14 éves bxmes suhancok járnak ki, lógni, szemetelni, vagy a fákat karcolni. Mindennap új adag szemét jön erre a helyre és a régiek eltűnnek egy pár nap alatt. Még sosem találkoztam velük, de nem is szeretnék.

Nem hiszem hogy szeretem az embereket, na persze kivételek vannak, de úgy alaphangon. Főleg az angolokat. Tegnap az utolsó ösvényen haladva, egyszer csak feltűnt egy furcsán egyenes vízszintes valami. Közelebb mentem és megnéztem, szögesdrót volt. 3 méter hosszan kifeszítve, nyakmagasságba. Ilyenkor érzem úgy hogy nem akarom tudni, hogy mikre gondolhat az aki kifeszít egy ilyet nyakmagasságba.. Összetörik az ábrándokat amik ott keletkeznek.

Talán meg kéne kérdeznem másokat, akik odajárnak, például a férfit a két golden-retriverrel, vagy azt a a pufi nőt a szintén pufi görcsös pöttöm kutyájával, hogy „neked mit jelent ez a field?”  „mit érzel ha itt vagy?” vagy csak simán annyit, hogy normális vagy-e hogy egy ekkora helyen, pórázon sétáltatod a kutyád?...

Azt hiszem vannak olyan emberek akiket ez nem fog meg, vagy talán tényleg én vagyok ilyen beteg hogy mindenben érzelmet keresek, és amibe nincs az nem is kell. Értéktelen.

Most már nem számít, azaz de. Mindig azt hiszem hogy nincs értelme kijönni, és mindig úgy megyek haza, hogy tanultam meg átéltem csomó mindent.

Nem nagy dolgok, csak nekem.