Túra és Túratárs kereső közösségi oldal
Üdv a Túratárs-on, jelenleg Vendégként vagy itt. Jelentkezz be vagy Regisztrálj itt <<<
TÚRATÁRS CHAT | RAKJ A KEDVENCEKBE
TÚRABLOGOK  
 



Húsvéti Rax- és Schneeberg-túra (1-2. nap)
2011/06/07 17:56:30 Küldte: Maty

Egy baráti beszélgetés során, hirtelen ötlettől vezérelve fejembe vettem, hogy klettersteig-túrát szervezek a Rax-Alpokba. A gondolatot tettek követték, megkezdtem a szervezőmunkát, majd egyesületünk vezetőivel egyeztetve kiírtam a túrát. Az egy autónyi emberből kettő, majd három lett. Így is volt, akit végül vissza kellett pattintani, annyira sok jelentkezőm lett. Ez egyrészt megtiszteltetés, másrészt óriási felelősség. Vagy felelőtlenség, ugyanis még soha nem vezettem klettersteig-túrát, főleg nem három és fél napos akciót. Mindegy, ha már alágyújtottam a kondérnak, meg is kellett főzni, akármi került bele. Szerencsére Skati és Ádám rengeteg lelki támogatást nyújtott az információáradat mellé, amivel elhalmoztak. Tehát egy hétmérföldes körímélben közöltem a csellengőkkel, hogy mire számíthatnak, ha megtisztelnek azzal, hogy eljönnek életem első külföldi túrájára. Aztán before-party is volt, amikor is kaptam egy Csellengés feliratú pólót, amelyet azóta is büszkén viselek. A partizás után én is elkezdtem vágni a centit - Linda izgatottsága lassan rám is átragadt. A Már csak 13-at kell aludni! tárgymezőjű villanylevélkor még semmit nem éreztem, de amikor hirtelen ötös, majd négyes szám szerepelt a feliratban, rajtam is úrrá lett valamiféle izgalom - és némi pánik is. Valóban tudok majd menedzselni ennyi embert? Biztos, hogy mindenre gondoltam? Mi lesz akkor, ha...?

Péntek. Előző nap gyorsvonati sebességgel átrohant rajtam a mostanában oly' népszerű hányós-fosós vírus, így ahelyett, hogy a hirtelen jött két szabadnapot vidám pakolásra fordíthattam volna, az otthoni elfekvőben próbáltam humanoiddá válni. Péntek estére egész jól sikerült. Harmatgyenge voltam ugyan, de a túra adrenalinlökete erőt adott. Délután még fölhívogattam a másik két autó utasait, hogy mindenkinél minden rendben van-e, el tudnak-e indulni, kell-e még bármivel gondolnom. Aztán lassan eljött a mi időnk is. Egy utolsó roham-shoppingolás után Linda fölhívott, hogy indulhatok érte - és az autóért. A cég szerencsére kölcsönadta nekünk a puttonyos Corollát, így a csomagokkal és a lábtérrel nem volt gond. (Azért hozzátenném, hogy ezt-azt otthonfelejtettünk, és csak négyen ültünk az autóban, és így is fullig pakoltuk. Srácok, van, amit még el kell sajátítanunk - ilyen például a szelektálás tudománya.)

Mielőtt előrerohannék, Lindának CD-t kell válogatnia a hosszú útra. Nekem meg össze kell kennem a nadrágom térdét vonóhoroggal. (Többször is, mert nem vagyok elég tanulékony.) De aztán - othonfelejtve az Évitől kapott kamáslikat (azért respekt érte, meg zuzmó), pedig előző nap betegen-gyengén elbringáztam érte - csak beültünk az autóba. Itt még én vezettem, bár alig-alig láttam ki a volán mögül, mivel gyerekméret vagyok. (Superman és én köztem is mindössze annyi a különbség, hogy rajta feszül az S-es póló, rajtam viszont lobog.) Linda betette a U2 egyik lemezét (Beautiful Day, vietnámi eredetiben), aztán gázfröccs és hangos éneklés. A lemez címadó dalának egyik sora ("The traffic is stuck.") épp ugyanebben a szituációban ért minket, félúton a Blaha és az Erzsébet híd között. Összenéztünk, összenevettünk - és egyáltalán nem csináltunk ügyet abból, hogy túratársaink már vagy fél órája ott rágják a körmüket a találkozóhelyen. Szerencsére ők sem tűntek idegesnek, amikor lefékeztünk mellettük. Linda és Peti még elszaladt bevásárolni, Gyuri és én bepakoltunk, majd ő a kormánynál, én az utcán állva lemenedzseltük a megfordulós-átparkolós történetet. Aztán 2/3-részben meg is ismerkedtünk, mire a többiek megérkeztek a vacsorának valóval. Kocsiba be, ablakot le, padlógáz, satufék. Térkép? Itt van... nem, itt nincs. Nincs itt. Akkor az még otthon kiesett. Semmi baj, nyomtattunk útvonaltervet, ugye? Nem. Remek csapatmunka! Linda aztán megmentette a helyzetet: egy hosszútúra keretében megoldatta valakivel a nyomtatást. Valahogy majdcsak odatalálunk. Aztán a saját sikerén annyira felbuzdult, hogy mégis beült a bal egybe, én meg navigálni próbáltam. A tankolásról lemondtunk egyelőre, fél tank csak elég lesz valameddig. Linda száguldott (mert a kormány pont kitakarta a műszerfalat) - 150-nél néha rászóltam, hogy elég má'. Olyankor kicsit visszavett, hogy utána megint száguldjon egy sort. Valahol megálltunk egy parkolóban, pisiszünet, fára mászás, majd átvettem a volánt, és meg sem álltunk - a 2 kilométerre lévő mosonmagyaróvári benzinkútig. A gépsárkányt 25 liter tüzes vízzel és egy szépségdíjas osztrák pályamatricával jutalmaztuk, majd irány a határ. Időnként fura hangok jöttek az autóból. Ki elölről, ki hátulról hallotta. Fékezéskor biztosan, meg lassú haladásnál - de volt, hogy máskor is. Így az osztrák oldalon megálltunk, hogy egyenruhás segítséget kérjünk (Peti ugyanis civilben katona, csak hétvégén túratárs és kocamászó). Aztán lett mégnagyobb egyenruhás segítség. Szívünk szerint kihagytuk volna, de "Guten Abend, haben Sie Problem?"-ék elmondták, hogy sürgősen szégyelljük magunkat balra lehúzódva. Azért szerencsére nem szóltak, és cédulát sem adtak, hogy négyünk közül senki nem húzott kukásmellényt. (Jobb is, mert ha az egyikünkön van, lehet, hogy nekik is eszükbe jut, hogy jééé, ez akkor 60 európa lesz. Így nem lett.) Megkérdezték, mitmivan, mi meg kézzel-lábbal elmondtuk, hogy az autóhoz nincs rakonca. Nekünk szegezték a kérdést, hogy tudunk-e továbbmenni - mert ha igen, akkor itt nem szabad megállni. (Egyébként rendőr mivoltukat meghazudtoló módon rendesek-kedvesek voltak velünk, hülye keletiekkel - bár mintha már mások is jártak volna így határainkon túl...) Jóvanjóvan, megyünkmá'. Kihúztunk balra, visszaszereltük a dísztárcsákat, és továbbindultunk. Természetesen már a pályán vettük észre, hogy a csomagtartó nem zárt tökéletesen. A következő pihenőhelynél kiálltunk, bezártuk, megnéztük, miért villog ránk mindenki (nem derült ki). Aztán kerestük egy kicsit, hol lehet visszahajtani a pályára. Ja, azt nem is mondtam, hogy volt már megállás a tanksapka-fedél miatt is - de vaklárma volt. Szóval az elindulás-megállás gyakorlása után, még nagyobb késéssel haladtunk egészen addig, amíg egy lehajtót el nem néztem. Akkor mondtam Gyurinak, hogy részemről itt a világ vége, innentől inkább nem látok semmit, és vegye át a sorőri szerepet. Hátraköltöztem Peti mellé, és megállapítottam, hogy ez az autó nem kis ázsiaiakra van méretezve. Hogy a becsületemet megmentse, Gyuri is elkavart egy helyen. Szerencsére akkor már minden mindegy volt, azon az 5 percen semmi nem múlott - már csak azért sem, mert az indulás eleve pirinyó másfél órás késéssel sikerült. Egy pihenőnél Linda is hátraköltözött aludni, így egy pihe nőt kaptam a vállamra. A legszebb részt végigbóbiskolta - pedig a Schwarza patak völgye éjszaka is gyönyörű. Ilyenkor elsősorban az épített tájban (vagy infravörös szemüvegben) lehet gyönyörködni - de ez sem piskóta. Hangulatos kis települések, kivilágított épületek, fényárban úszó viaduktok... Aki teheti, késsen annyit, hogy éjszaka is megnézhesse ezt a gyönyörű vidéket!

Mire fölértünk a hippitanyára, beleheltük az autót. A többiek elénk jöttek (utólag bevallották, hogy már három autót megtámadtak így, hogy biztos mi érkeztünk meg - aztán persze minket meg nem ismertek meg). Gyuri persze továbbhajtott, hogy parkolóhelyet keressen. Aztán leesett, hogy egyedül én ismerem arcról a csellengőket, tehát mi mást csinált volna... Leparkoltunk az út mellett - máshol már nem volt hely -, majd a többiek köszöntésére és kölcsönös bemutatkozás-sorozatra indultunk. Aztán kirámoltuk a legszükségesebb csomagokat, hogy eltegyük magunkat holnapra. Skati megbotránkozott, hogy Lindával kinn akarunk aludni az alm egyetlen sík felületén. ("Ezért állítottuk nektek a sátrat?!") Cickánytól kaptam egy életmentő hosszú nadrágot - mert az olajossal nem akartam összekenni Imi kölcsönhálózsákját. Szerencsére pontosan ugyanolyat, mint az enyém, így nem volt méretbeli gond. Bele is bújtam, majd fogmosás után elbúcsúztunk a többiektől, és a kápolna mögötti hegyi legelő felé vettük az irányt. A parkolóba éjfél után érkeztünk, és lett vagy 3 óra, mire lefeküdtünk aludni. Sokáig beszélgettünk, gyönyörködtünk a csillagos égben (ennél csodásabb takarót nem is tudok elképzelni), én ismét elhatároztam, hogy csillagjárást fogok fényképezni - és ismét elfelejtettem. Egy vicces helyzet azért adódott. Miután az ízületeim jelentős hányada - így a vállam is - selejtes, ezért viszonylag sokat forgolódom éjjel. Egy ilyen fordulásnál egyszercsak elsuhant előttem egy párszáz négyzetméteres virágfej, majd becsapódott a szemben lévő sziklafalba. Kis híján felüvöltöttem ijedtemben. Aztán rájöttem, hogy semmi rendkívüli nincs a helyzetben - mindössze a virág túl közel volt a szememhez, és ahogy fordultam, ezt a téves képet sikerült látnom.

Reggel kérdeztem Lindát, hogy jól aludt-e, és nem volt-e túl hideg. De, nagyon fázott. Kérdeztem, hogy akkor miért nem ébresztett föl – hiszen lefekvéskor ebben maradtunk. Azt válaszolta, hogy szólongatott, de nem ébredtem föl rá. (Hogy pontosabban fölmérjétek a szitut: én sem vagyok egy brutális állat, de a leányzó talán még nálam is csöndesebb: a hangja nekem egy csöppnyi ezüstcsengettyűt szokott az eszembe juttatni. Ehhez járul, hogy a hűvös hajnalra előre fölkészülvén a zsákot kapucnijával és gallérjával jó szorosan rögzítettem a fejem körül, tehát a vastag szigetelés mögött esélyem sem volt meghallani, hogy mellettem valaki hatalmas elánnal azt suttogja, hogy fázik.) Tanulság levonva: megegyeztünk abban, hogy legközelebb ilyenkor kiélheti rajtam rejtett agresszióit, lerúghatja a vesémet, és addig rázhat, amíg föl nem ébredek rá…

Ádámék szerencsére elrendezték az esti túravezetői teendőket - köszönet érte -, így reggel nem volt más dolgom, mint morogni afölött, hogy nem haladunk megfelelő ütemben. Leszűrtem a tanulságokat, és - hatan megterhelve szegény Corollát - átmentünk a közeli menedékházhoz, ahol a Pap család két hölgytagja, Ági néni és Kinga várt minket (de milyen rég óta...) Újabb bemutatkozások után az élre álltam, és belémhasított a tudat, hogy innentől kezdve életem első külföldi és mászós túráját vezetem.

A kezdet nem volt nehéz: a Weichtalhütte mögött közvetlenül megtaláljuk az utat, amely fölvezet egészen az 1300 méteren fekvő házig. Az út egy szurdokvölgyben halad, egyre szűkebben és sötétebben. Bár voltak félelmeim, hogy milyen idő várható - hiszen vagy hó van a Schneebergen, a napi kitűzött célunknál, vagy nincs fönn hó, akkor viszont mindezt dagonya formájában a szurdokban fogjuk meglelni. A webkamerák nem mutattak jelentős fehérséget, azonban a Weichtal is járható volt kamásli nélkül - szerencsére, mert ez volt az egyik, amit végül otthonhagytunk, pedig Évitől, a kedves kolléganőmtől és Balázstól, a férjétől kaptunk kölcsön kettőt a sajátom mellé. Azonban most nem bántuk, hogy nincs rájuk szükség. Nem győztünk gyönyörködni a természet ébredésében. Lassan-lassan minden zölddé válik az alacsonyabban fekvő területeken. A magasabb részek örökzöldek, így nekik nem kell változni, fölöttük pedig előbb-utóbb nincs más, mint a füvek, a sziklák, végül a hó. Ilyen magasságokba azonban most nem törtünk, elég volt valamivel 2000 méter fölé megérkezni. Addig azonban gyönyörű utak vártak ránk. A legizgalmasabb az volt, amikor a vízben álló sziklákon kellett továbbjutnunk. Mind nedvesek voltak a szerteszét fröcskölő pataktól, miközben fölöttünk egy óriási sziklatömb lebegett - na jó, állt beszorulva. Skati persze össze-vissza videózott, Cickány pedig rommáfotografálta a bandát. (Milyen jó, hogy találtam egy lelkes gombnyomogatót, így legalább nem hiába hoztam el a nővérem tükörreflexes gépét.)

Kiérve a völgyből a lefelé vezető útnál találtuk magunkat. Persze fölfelé is volt tovább, csak itt kell majd megtalálni az ösvényt, amikor jövünk le. Rövid tízóraizós szünetet tartottunk, majd megígértem, hogy a háznál lesz tisztességes ebédszünet is. Aztán egy rövid elindulás után ismét megálltunk - ezúttal kulacsot tölteni. Ezután föltápászkodtunk, újra elindultunk, és hol köves, hol gyökeres, hol földes szakaszokon cikkcakkozva magunk mögött hagytunk néhány lombos és fenyves erdőrészt. Egy kanyar után - meglepően jó szintidőt produkálva - fölértünk a menedékházhoz. Ki is hirdettem, hogy akkor hamarabb indulunk. A sziklatoronyról, amely a ház fölé magasodik, Ádám elmondta, hogy C nehézségű klettersteig visz föl rá, mintegy 60 méter hosszúságban. Megkértem mindenkit, hogy lehetőleg inkább a fejének és a szendvicsének közelítésével foglalkozzon, mint olyan beteg gondolatokkal, hogy megmászná. Aztán Lindával nekivágtunk. Félútig fölmentünk - a többiek persze ránkláttak a háztól -, majd inkább leereszkedtünk. Ezután persze kénytelen voltam fölengedni azokat, akik igazán menni akartak. Feri, Peti és Cickány is fölfelé vették az irányt. Így természetesen nem volt lehetőség tartani az előbbre hozott indulási időpontot, de sebaj - az adrenalinfröccs kárpótolt mindenkit.

Érzékeny búcsút vettünk a Pap családtól és Krisztiántól, akik inkább a Sex-forrás felkutatására vállalkoztak, mint a Schneeberg csúcsának meghódítására. (Krisz előtt pedig szeretnék kalapot emelni - mindig becsültem, ha valaki tud nemet mondani, miután fölméri az adott pillanat akadályait, veszélyeit, a saját állóképességét. Szegénynek a bakancsa annyira törte a lábát, hogy másnapra komolyan elgondolkozott a sportcipőn.) Mivel kevesebben maradtunk, gyorsabban tudtunk haladni. Azért a két biológus kollégával így is lépten-nyomon megálltunk virágokat nézegetni és beazonosítani az etnikai hovatartozásukat. Például vagy háromféle hunyort láttunk. Ahogy annak lennie kell, elmaradt a lombos erdő, és hamarosan törpefenyvesben haladtunk. Itt már a hófoltok is egyre nagyobb mennyiségben képviseltették magukat. Néha egy-egy lépéssel mélyebbre is süllyedtünk, de szerencsére nem volt nehéz kikapirgálni a havat a cipő nyelve alól. Igen, mégis jó lett volna itt a kamásli - de nem volt vészes anélkül sem. Ahol aztán megszűnt a fák szintje, ott kezdődött az igazi kihívás. Elég meredek emelkedő következett, nagyon hosszú ideig tartó kaptatóhoz volt szerencsénk. Itt már ki-ki a saját tempójában haladt, hogy ne kelljen senkihez alkalmazkodni. Közben tartottunk frissítőzést is, de ettől még sem a szintemelkedés, sem a távolság nem csökkent. Legfeljebb a zsákunk súlya és a felcipeléséhez rendelkezésünkre álló energia változott számunkra kedvező irányba.

Valamivel délután három óra után végre elértük a Klosterwappen tetejét, a Schneeberg legmagasabb pontját, nevezetesen a 2076 méteres magasságot. Akinek még ez sem volt elég, a csúcskereszt talapzatára fölállva további fél méterrel növelhette az eredményt. A csúszásokat nem nagyon számolva mintegy hat óra kellett, hogy följussunk ide. Újabb energetizáló programot hirdettünk, Lindával kenyeret és sajtot kínáltunk a társainknak, ezzel a csúcskereszt fölé emelve a saját népszerűségi indexünk pillanatnyi állását. Aztán az elmaradhatatlan csúcsfotók következtek, és némi szomorúsággal gondoltunk az elmaradt csúcscsokira, amely az autóban olvadozott a weichtali parkolóban. Négykor aztán sürgősen elindultunk, hogy a sötét beállta előtt leérjünk. Sajnos hamar kiderült a túratársakról, hogy nem elég, hogy térdfájósok, még a túrabottal sem igen akarnak megbarátkozni.

Ugyanazon az úton ereszkedtünk, ahol feljöttünk - bár Ádám ajánlgatta a Fischerhüttét, de inkább maradtunk a járt úton. Az idő sem volt túl meggyőző: négy óránk maradt az ereszkedésre. Aki még nem járt magashegyen, azt gondolná, hogy lefelé könnyebb. De nem 1500 méter szintet! Olyankor előjönnek a rejtett térdproblémák, és a végén már mindenki csak egy dolgot szeretne: megérkezni. Tehát ismét előreengedtem a gyorsabbakat, és az első állomásnak a házat jelöltem meg, ahol be kell várnunk egymást. Egy kis uzsonnázást csaptunk, majd Gyurival gyorsan fölszaladtunk a sziklatornyon. 10 percet kértünk, 25 lett, némi fényképezkedéssel. Nem bántam meg, az a pillanat, amikor a fejemet továbbemelve egyszercsak szembe süt a lemenő nap... Kötelező! Gyurit hátba veregettem, ha már élete első steigjén volt túl, ráadásul klettersteig szett nélkül – amely ráadásul rögtön C-s, de aztán festina lente. (Nem, ez nem az a kérdés, hogy az ismert svájci óramárkát a többiek körében a padon felejtettem-e. Úgy értem, a lehető leggyorsabb megoldást kerestük, amely sérülés nélküli megérkezéssel járt.)

Továbbindultunk, mert még igen hosszú út állt előttünk, és engem az sem töltött el nyugalommal, hogy az idő is fogy. Fejlámpa persze volt mindenkinél, de azért nem terveztem használni. A forrásnál ismét töltöttünk vizet, majd a völgy helyett az úton indultunk el, a völgytől jobbra. Ádámék 2-300 métert mondtak, hogy ott kanyarodik le bal felé a mi ösvényünk. Épp Mikivel beszélgettünk, így előjött belőlünk a kérdés, amit a túrázós tanfolyamon tanultunk: mennyit is jöttünk már? Jóval több volt, de szerencsére még elmentünk a kanyarig. Térkép és az elmondottak szerint is stimmelt a dolog. Aztán a tábla felirata egészen megnyugtatott bennünket. Megleltük a keresett ösvényt, igaz, inkább kilométerben mérhető távolságra az előző fix ponttól. Sebaj - a dologról azért tájékoztattuk Ádámot. Rég járt erre, akkor még a tábla sem volt kint.

Újabb cikkcakkozás indult. Ez volt az út leghosszabb része. És a rengeteg vesztett szint miatt a legtérdfájósabb is. Jobbos fordító követett balost, időnként levágtuk az utat, máskor inkább végigkövettük az ösvény ívét. Közben fenyőerdők váltottak lombos fákat, de ilyen fáradtan végtelen hosszúnak tűnt a lefelé út. Egyszercsak végre meghallottam a patak hangját. Igen megörültem, mert Linda már kérdezgette, hogy mennyi még. Neki is fájt a térde. És persze neki is csak útban volt a túrabot. (Kénytelen leszek valami alkalmat szervezni, hogy megbarátkozzanak a bottal, mert így nem lehet magashegyi túrákra menni.) Este nyolcra leértünk, tehát összesen 11 óra kellett a túrához. A többiek már jó húsz perce lent vártak. A Sex-forrásosok meg már haza is mentek. Sajnos be kell látnom, hogy nekem bottal is ennyi idő a lefelé. Mi is visszatértünk a sátortáborba, és ki-ki nekiállt az esti készülődésnek. Linda szerencsére magára vállalta a háztartást, mert nekem még sok újratervezni valóm volt másnapra. Egyrészt esőt mondtak délutánra, tehát korán kellett indulni - a társaság viszont fáradt volt. Másrészt a térdproblémákra is ki kellett találni valamit. Ádámmal többszöri lehetséges programok (mint az ördög fürdőszobája) végiggondolása után az eredeti útvonalra szavaztunk, pontosabban ennek az egyik variációjára. Tehát Alpenvereinssteig, majd Raxseilbahnnal, azaz felvonóval le. Így szintemelkedés van, ereszkedni viszont nem kell.

Vacsora előtt még próbáltam hátakat és térdeket regenerálni, aztán amikor elfogytak a jelentkezők, én is nekiláttam a kalória-utántöltésnek. Az eredeti tervben (ötletgazda: Dani) ugyan paprikás krumpli szerepelt, de a víz forralásakor már láttuk, hogy a lengyel főző nem a duplapluszjó kategóriából származik, azaz nem képes forráspontig hevíteni egy sokszemélyes vacsorához szükséges vízmennyiséget. (Bocs, cimbora, ez az igazság. Azért respekt, hogy elhoztad!) Nyíl: tészta. A tejföl lassan úgyis kumisszá érik, mert hűtőszekrényt elfelejtettünk hozni a sátorozásra. Igazi bringás kaját főztünk: szénhidrát- és fehérjebombaként hatott a nyolctojásos makarónitészta a rengeteg sajttal és tejföllel. A Timmy O’Neill-nek köszönhető sporkokat is felavattuk. (Nem akarok senkit megvezetni, nem haverom a srác, hanem az őt meghívó Mountex szóróajándéka volt az ingyenjegy mellé a hasznos műanyagdarab.) Mosogatásra szerencsére nem volt szükség, mert maradt a tésztából. (Ádámnak segítettem elmosogatni az ő cuccaikat, miközben a következő túranapot beszéltük át. Nem akkora élmény hideg vízben, ázott papírzsebkendővel erőlködni azon, hogy zsírtalanítsd az edényeket. Azt hiszem, Ágoszéknál egy hasonló helyzetben születhetett meg a „táborilag tiszta” szóösszetétel, amely azt hivatott érzékeltetni, hogy sokkal jobb úgysem lesz, holnap úgyis használjuk, tehát le van sz…)

Vacsora és fogmosás után nyugodalmas jó éjszakát kívántunk a többieknek, és az előző esti tapasztalatra építkezve a sátrat választottuk. Itt némi küzdelmet kellett vívnom makacs hálótársammal, mert bár kettőnk közül ő bizonyult fázósabbnak, a hálózsákcserés felajánlásomat nem fogadta el. Mit tehet ilyenkor a túravezető, aki szívén viseli a társa sorsát? Beálltam MacGyver-nek (Maty Gájver… - és én kérek elnézést!), és nekiláttam, hogy valahogy összecipzározzak két vékonyabb hálózsákot. (Linda három vékony zsák egymásba bújtatásával abszolválta az előző éjszakát, de így is fázott…) Természetesen az utolsó lehetséges párosítás nyert – köszi, Murphy! Rád mindig számíthatunk! Imi zsákját pedig szétcipzároztam, hogy legyen egy jó meleg takarónk is. Aztán összebújtunk, mint a kismalacok (három pontért valaki: melyik mesében van ez? Különben bármit kamuzhattok, mert én sem emlékszem már…), és aludtunk anélkül, hogy bármelyikünknek fáznia kellett volna.

Címkék: Csellengés Rax Schneeberg Hegymászás Klettersteig





Bejegyzések 1 - 3-ig. Összes bejegyzésed: 3

Maty
2011/06/19 21:11:26

Köszi Pisti! Jutalmul fogadj el egy virtuális ceruzás kisötöst zölddel



kallaipisti
2011/06/14 18:08:57

Fekete István - Tüskevár:

"Mindenük csupa sár és iszap. Puska, horgok, minden. És szájukat nem
tudták összecsukni a reszketéstől. Bütyök csetlett-botlott az egy
csizmában egy darabig, aztán dühösen lerántotta, és belevágta a
csónakba.

   - Evezz, Tutajos, te jobban fázol!

   ... És amikor lerogytak ágyukra a kunyhóban, annyira elgyötörtek
voltak, hogy még csak nem is sóhajtottak. Tűzrakásról szó sem esett.

   - Feküdjünk le - didergett Gyula -, van itt elég pokróc.

   - Piszkosak vagyunk!

   - Nem bánom, Bütyök, bújj be!

   De három pokróc alatt is nehezen melegedtek fel, pedig összebújtak,
mint a szegény ember sovány malacai.
"



Maty
2011/06/07 18:02:10

Íme a régóta ígérgetett anyag. A sérülésemre fogom, hogy eddig készült, de azért ugye mindenki érzi, hogy ez csak a süket indok. Cserébe annyira hosszú lett, hogy ketté kellett bontanom, mert a rendszer lenyelte a végét. Szóval a következő bejegyzésben megint én szövegelek. Fogyasszátok egészséggel




*** Túratárs.com - Túra és Túratárs kereső közösségi oldal ***

Rendszerünkön keresztül a túrát és egyéb outdoor programokat kedvelő emberek megismerkedhetnek egymással, közös túrákat szervezhetnek melyet a túranaptárban helyezhetnek el vagy együtt csatlakozhatnak egyéb szervezett túrákhoz. Az oldalon lehetőség van saját profil kialakítására, melyen keresztül a tagok bemutatkozhatnak egymásnak, illetve feltölthetik kedvenc túrafotóikat. A kapcsolatfelvételről üzenőrendszer és chat gondoskodik.