Túra és Túratárs kereső közösségi oldal
Üdv a Túratárs-on, jelenleg Vendégként vagy itt. Jelentkezz be vagy Regisztrálj itt <<<
TÚRATÁRS CHAT | RAKJ A KEDVENCEKBE
TÚRABLOGOK  
 



Húsvéti Rax- és Schneeberg-túra (3-4. nap)
2011/06/07 17:58:12 Küldte: Maty

Reggel kicsit agresszívebben indítottam, mint 24 órával korábban. A szúrófával biztatgatásra azért nem volt szükség, de minden egyes sátorba hangosan beköszöntem, hogy „Jó reggelt, csellengők!” (Természetesen a minden sátor szakkifejezés csak a hozzánk tartozókat érinti, nem akartam reggeli frissítőként egyhuzamban öt percnél többet a patakvíz alatt tölteni, nyakamon egy morcos cseh turista mászóbakancsával…) Ennek jótékony hatásaként hamarosan előkerültek a gázfőzők és az instant kávék. Persze láttam kétujjnyi kenyérszeletet, de aki ennél is keményebben tolta, az hidegen kanalazta magába a konzerv sóletet. Kinek-kinek mi szükséges ahhoz, hogy neki tudjon indulni a túrának…

A mai bepakolás kevésbé volt egyértelmű, mint a tegnapi. Mivel Linda térde még mindig fájt, gondoltam, hogy viszem én mindkettőnk csomagját. Ő persze tiltakozott, hogy nem akkora dolog az, én meg nem támogattam az osztozkodós ötletét, mert van fogalmam arról, hogy mennyi 1200 méter szintemelkedés. Még vagy egy fél percig ellenkezett, aztán mikor kijelentettem, hogy nem nyitok vitát, és higgadtan pakoltam tovább, csak beadta a derekát. Tettem egy halovány kísérletet arra, hogy minden beférjen a kiszsákba, de a kletterezéshez túl sok felszerelés kell, és ezeknek a beszállóig jobb helye van a háton, mint beélesítve. Így nyert Linda nagyzsákja, mert pakolhatóbbnak tűnt, mint az enyém – ami mellesleg a kolléganőmé, Alexáé…

Amíg a hardverrel voltam elfoglalva, Linda előlépett élelmezésügyi felelőssé: sajtot, kenyeret és zöldséget válogatott, bekeverte a mai adag mag- és aszalványkészletet, majd körbe is kínálta vele az ébredezőket.

Az előző napi forgatókönyvet ismételtük – kivéve szerencsére a csúszás mértékét. Ma épp ezért Ági néni és Kinga sem vágott olyan haragos arcot, mint az első találkozáskor. Egy rövid technikai szünet indulás előtt, egy rövid séta az aszfaltúton, majd az ösvény előtt, amely egyben a Höllental (nem-németesek kedvéért: Pokol-völgy – az osztrákoknál elég meglepő nómenklatúrával találkozhat, aki beszéli a nyelvüket) bejárata is volt, versenyzői eligazítást tartottam. Ezután megkezdtük a túra kevésbé izgalmas, egyúttal némileg népszerűtlenebb részét. A biztonság kedvéért ránéztem a sárga útjelző táblára, aztán fölcikkcakkoztunk az ösvényen. Aztán el is bizonytalanodtam, mert bár a tábla erre mutatott, nem volt ismerős a táj. Pedig ugyanitt jöttünk föl tavaly az ördög fürdőszobájához is (nómenklatúra V2.0). Valahogy túl soknak találtam a lemenetet. Csak akkor nyugodtam meg, amikor elértük az első vaslétrát. Erre már biztosan emlékeztem.

Kihasználtuk a helyzetet, hogy itt úgyis lassabban érünk föl, mert le kell maradni egymástól. Tehát sztriptízt hirdettem: mindenki ledobálhatta fölöslegesnek ítélt ruhadarabjait. Aki elkészült, cserébe indulhatott is fölfelé. Igyekeztem a végére maradni, hogy ellenőrizzem, a csapat minden tagja egyben van-e.

Lassan beértünk az erdős részbe. Egyre meredekebbé vált a kaptató. A tegnapi kemény menet hatására Ferinek meggyűlt a baja a mai indítással – szerencsére egy kis vádlinyújtás csodákat tesz, úgyhogy nemsokára tovább is indulhattunk. Aztán elértük a tavalyi túra, a Teufelsbadstubensteig beszállóját. Arra már nem emlékeztem, hogy az ilyen messze van, ezek szerint még jócskán kell mászni a mai kezdőpontig. A via ferratázás már csak ilyen: általában meg kell szenvedni a beszálló eléréséért.

Elérkeztünk egy széles mederhez. (Hogy egy korábbi lavina nyoma-e, vagy gleccseré, esetleg a patak hordta-e le, nem tudom.) Itt vált ketté az út a Gaislochsteig és az Alpenvereinssteig felé. Előbbihez sárga jelzés vezetett át a medren, mi az utóbbi kék jelét követtük. Itt ismét elbizonytalanodtam, úgyhogy inkább megkérdeztem Ádámot, aki már járt itt, hogy a mederben menjünk-e, vagy a parton. Aztán már magam is megláttam a jelzést (hiába, nehéz a színtévesztő túravezetők sorsa – egyébként idehaza tényleg jártam már úgy, hogy nem tudtam eldönteni, hogy fakózöld vagy koszossárga jelzésre leltünk épp) és az ösvényt is. Tehát a part nyert. Innen már nem kellett sokat haladni, és megláttuk a falat. Azonban amíg elértük, újabb, még meredekebb kaptató állta utunkat, néhol szinte törmeléklejtőbe hajló részekkel. Egyszer azonban minden szenvedésnek vége szakad: elértük a beszállót!

Itt egy hosszabb szünetet tartottunk, hogy mindenki elintézhesse ügyes-bajos dolgait, úgy mint kaja-pia input-output, öltözködős-vetkőzős műsorszámok begyakorlása, melyik elejét vegyem hátra a beülőmnek című kérdések feldolgozása és hasonlóak. Ádám, de főleg Skati segített ellenőrizni a többiek eszközeit. Skati, de főleg Ádám segített újra elmondani, hogy miről szól a mai nap: mikre kell odafigyelni a sziklán való közlekedéskor, mekkora távolságot tartsunk egymástól, hogyan használjuk a felszerelésünket… Miki főszereplésével Skati egy rövid oktatóvideót is forgatott – kívácsi leszek a végeredményére, mert még magam sem láttam.

Megkezdtük hát a második túranap érdemi részét. Bár tekintélyes szintemelkedés állt már mögöttünk, a tánc még csak most kezdődött. Hogy a hangulat alapjait lefektessék, az Alpenvereinssteig megálmodói egy hosszabb és egy rövidebb létrával indították az utat, melynek kezdetét patinás tábla jelezte. Az évszázados vastákolmányhoz nem mindenkinek fűződött bizodalma, ezért Ádám javaslatára minden két pont között, amely a létrát a falhoz rögzítette, csak egy-egy ember mozgott. Ennek szellemében kis csapatunk igen hosszúra nyúlott. A tegnapi túrával ellentétben itt nem tudhattam pontosan, hogy mögöttem mi történik a többiekkel. Mindig csak az első három-öt embert láttam, és csak reménykedhettem, hogy a vége is rendben halad. Aggódnom azért nem kellett, mert Skati és Ádám felügyeletére bíztam a zárást. A sorrendet előre lefektettük, úgyhogy Lindára, Petire és Krisztiánra még ráláttam, a többieket csak itt-ott láthattam haladni.

A túra első felében igen gyorsan nyertük a szintet – köszönhetően a létráknak is. Végre ismét eljött a pillanat, amikor sziklák közül tekinthettem le a völgy mélyére! Nagyon szeretem ezt az érzést. Csodálatos dolog a fák koronája fölül szemlélni a világot, ahogy a tér kinyílik. Most is, ahogy haladtunk fölfelé, az alattunk elterülő világ először terepasztallá, majd térképpé zsugorodott. Az utak, amelyeken nemrég fölfelé kaptattunk, lassan fehér fonallá mentek össze, és nem maradt más, mint a fölénk tornyosuló szikla, az alattunk tátongó mélység, és benne mi, 13 apró pont. Valóban, ezt az érzést kevés másik helyen – vagy inkább helyzetben – éltem át. A teremtett világ hatalmassága még mozdulatlanságában is lenyűgöző. Hát még akkor, ha az anyatermészet megmutatja valódi erejét. Mondjuk amikor a szabadban kell átvészelnünk egy vihart. (Emlékszem, milyen volt, amikor Ágival a szlovéniai Hét tó völgyéből ereszkedtünk egy kiránduláson, és közben többször elvert bennünket a jég és az eső…)

A vasalt-biztosított részeket hol keskenyebb, hol szélesebb hegyi ösvények követték. Hol egy sziklafokról, hol a fák közül tudtunk körülnézni. A látvány mindenhonnan felemelő (ugyanakkor, amint az előbb írtam, megsemmisítő) volt. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én egy idő után megtelek ezzel a sok térrel, a szép kilátással… Egyszerűen túlcsordul, és valahogy nem bírok már mit kezdeni vele. Mint a szivacs, amely elérte befogadóképessége határát. Fürdök a tájban, velőig hatóan érzem, hogy jó – és mégsem tudok úgy, olyan gyermekien örülni neki, mint az első percekben. Ugyanakkor csodálatos, hogy ezekhez a később születő emlékekhez is visszanyúlhatok a szürke hétköznapokban.

Feri kérésére ebédszünetet tartottunk – kétfelé válva, mert nem találtunk 13 ülőhelyet egy kupacban. Egy almát rágcsálva átpártoltam a sor végére, hogy kicsit ők is érezzék a törődést. Itt derült fény Kinga focista törekvéseire. Egy törmelékesebb oldalban valahogy magára rántott egy nagyobb követ, majd combbal és alsó lábszárral vette le. Szerencsére ő maga is csak nevetett a helyzeten, így az ijedelmen és néhány horzsoláson túl nem történt nagyobb gond. Azt hiszem, ezt hívják szerencsés kimenetelű balesetnek.

Ági néni bizonyult a fő kritikusomnak, mert – bár még mindenkinek tele volt a szája – ő már az ég felé mutogatott. Valóban, vészjósló szürke fellegek gyülekeztek fölöttünk. Mindez persze nem volt meglepetés, a helyi erő és az időjárás-jelentés is délutáni záporokról regélt. Magashegyekben ez megszokott, mindennapos esemény. Igyekeztem hát megsürgetni a bandát – valójában azonban épp magamon éreztem, hogy nem diktálok megfelelő tempót.

Lassan-lassan elértük a hóhatárt. Itt aztán azért is aggódhattam, hogy nehogy bármelyikünk elcsússzon. Ráadásul helyenként a drótkötél a hó alatt húzódott. Szerencsére nem történt galiba, mindenki okosan, megfontoltan haladt.

A hó persze nem volt annak akadálya, hogy vizet is kapjunk – épp a nyakunkba. Az egyik sziklahasadéknál már-már vízesés fogadott. Nagyobb hozama volt, mint az ördög fürdőszobájának tavaly. (Igaz, utóbbit nyáron látogattuk meg.) Előttünk egy magyar pár közlekedett, még az ebédszünettel engedtük őket magunk elé. Most rájuk kellett várnunk, mert – helyesen – nagy távolságot tartottak és megfontoltan másztak a vizes sziklákon. A mieink bezzeg nem viselkedtek túl bölcsen. Arra lettem figyelmes, hogy feltűnően megnőtt az alapzaj (hogy értsétek: mindenki kiabál). Mindenki ott tömörült a sorára várva, ahol a legintenzívebben esett. Az egyetlen, aki mindezt igazán élvezte, Linda volt – de neki ez megbocsátható, hiszen halak jegyben született.

Nehéz szavakkal visszaadni azt a látványt, amely elénk tárult, és amely utunk során folyamatosan változott. Annak ellenére, hogy nem voltunk olyan magasan, mint előző nap, a Schneebergen, a kitettség, a fal meredeksége sokkal nagyobb magasságot és szintkülönbséget sugallt. Ráadásul nagyrészt árnyékban haladtunk, így hűvösebb volt, és a hó itt jobban meg is maradt. Valóban, ahogy haladtunk fölfelé, egyre havasabbá vált a terep. Annak nagyon örültem, hogy mindenki jól viseli a télies részeket, nem adtak okot az aggodalomra.

A hosszú órák önként vállalt küzdelme végül gyümölcsöt hozott: felértünk a kilátóponthoz, az Alpenvereinssteig végéhez. Cickány, majd Skati rengeteget fényképezett – külön öröm, hogy túlsúlyban vannak a rólunk, csellengőkről szóló képek, hisz a tájképek úgyis mindenkinél elkészültek. Természetesen uzsonnáztunk, és – mivel ma nem felejtettük a völgyben – csúcscsokit osztottunk. Mindenki mindenkinek gratulált – hiszen a többségnek ez volt az első klettersteig-túrája. Skati végre rosszalkodhatott, mert nem-túravezetőként nem kellett jó példával elöljárnia. Nekem ugyan nem tetszett a dolog, hogy titanicosat játszik, kiáll a szikla szélére ésatöbbi, de megígértem, hogy neki mindent elnézek – hát tartottam a szavam és a szám.

Ádám sürgetésének mintegy fél óra múlva engedve elindultunk a fennsíkon. (Megértettem az ő aggodalmát is, mert Skatival kettecskén ők gyalog akartak lejönni, míg a pórnépet diktatórikusan felvonózásra kényszerítettem.) Engem akkora megelégedéssel töltött el a fölérkezés öröme, hogy végül szinte utolsóként értem az útelágazáshoz. (Látjátok, milyen szépen tudom megfogalmazni, hogy lemaradtam pisilni?)

Az elágazásnál – Skati legnagyobb örömére – mindannyian lemondtunk arról az élvezetről, hogy még tegyünk egy kitérőt a turistaházhoz, amely az Otto Haus nevet viseli. Meg is dicsérte a bandát, kiemelve, hogy a múltkori csapat egyöntetűen sörözni akart az Ottó háznál.

Újabb csoportképek készültek az útjelző táblánál. (A kedvencem az, amelyiken épp ugrik mindenki. Nem egy spontán darab, de nekem nagyon tetszik.) Aztán homlokráncolás következett a térkép fölött, míg belőttük a helyes irányt.

„Az ott egy másik C-s steig, de szerintem nekünk arra kell mennünk” – mondta Ádám. Mivel addigra szellemileg teljesen lenullázódtam, úgy elfáradtam a nagy csoportvezetésben, gondolkozás nélkül bólintottam rá az útvonalra. Természetesen helyesnek bizonyult. Még egy fénykép egy szív alakú hófoltról, aztán irány a felvonó.

Lefelé a szegediekkel és Lindával jöttem – ismét összeállt az a négyes, mint előző napon a Schneeberg törpefenyvesénél. A világ közben egyre kisebb lett: nem elég, hogy a nővéremet ismerik az egyetemről, de még Budakeszin, a szülőfalumban is otthonosak, nem lehet őket eladni a sváb településen…

Az utolsó Raxseilbahn 17 órakor indult – a pénztárnál azonban senkit nem találtunk. Dani, mint jó OKJ-s idegenvezető, kézbevette a kezdeményezést (köszi!), és rámozdult a kedvezmény kialkudására – pedig lelkileg már készültem: némettudásom szerény romjai között ismerős szavak után kutattam. Az idegenvezetőnk közben megtudta, hogy a pénztáros az utolsó felvonóval érkezik. Nyertünk tehát egy szűk órát. Addig megnézegettük a Rax madártávlati képét, körbejártuk az indítóépületet (belülről), megcsodáltuk a kiállított tárgyakat.

Egyszercsak feltűnt, hogy nagy a tömörülés a pénztárnál. Kiszaladtam, hogy szóljak a többieknek: gyülekező. Gyerünk-gyerünk! Le ne késsük, mert akkor mind gyalog megyünk. (Skatiék közben elindultak.) És akkor jött a hidegzuhany. Nem találtam a pénzünket. Egyre idegesebben kapkodtam, próbáltam felidézni, hol eshetett ki, hol hagyhattam el… Amikor végképp elvesztettem a fejemet, Linda higgadtsága oldotta meg a problémát: a zsebben, ahol lennie kellett, néha az anyag átgyűrődése miatt nem kerülnek elő a dolgok. Hátha most is maga fölé borult a zseb. Ekkor tehát együtt újra áttúrtuk a zsákot, és csodák csodája, meg is lett a rengeteg hiányzó dolog.

Dani közben óriási kedvezményt alkudott ki: 1, azaz egy európa engedményt minden jegy árából. 11,10 helyett így diákáron, 10,10-ért utaztunk. (Mellesleg a csoport mitegy fele valóban diák volt.)

Az ereszkedésből nem sokat fogtam föl. Láttam, hogy gyorsan veszítjük a szintet, és láttam, hogy a fák koronaszintje fölött lebegünk. Gigászi termetemmel azonban a kabin közepéről ennél nagyobb tudományos felfedezés nem tellett tőlem.

Leérkeztünk – jópár kilométerre a parkolótól. Miki és Dani vállalták a sofőrszolgálat szerepét: ketten elmennek az autókért, és eljönnek értünk. Hogy hamar körbeérjenek, stoppoltak. Úgy 15 méteren belül szerencsével jártak: egy sötétkék kisbusz megállt mellettük, ők beszálltak, és már el is viharzottak Kaiserbrunn felé. Mi pedig úgy jártunk, mint Micimackó: semmi dolgunk nem akadt. Lefeküdtünk hát a fűben, és élveztük, hogy idelent a völgyben nem fúj a szél. Nemsokára két ezüst színű autó fékezett mellettünk, a Raxseilbahn parkolójában. Megérkeztek Mikiék. Épp jókor tették, mert az eső elkezdett szemerkélni. Dani elmesélte, milyen élményük volt: egy hippi pár vette föl őket, a szélvédő mögött, a kesztyűtartó fölött pedig egy hatalmas lábszárcsont hevert. Kecskeméti cimboránk természetesen rögtön rákérdezett: „Ennyi maradt az előző stopposokból?” Néha picit aggódom a srácért. Egyszer tényleg elő fog fordulni, hogy valaki igent válaszol a szívélyes érdeklődésére…

Akkora tempót mentünk hazáig (mindössze pár kilométer, de a természet – és az útépítők – erre a távolságra is bezsúfoltak vagy száz kanyart), hogy az esőfelhőket magunk mögött sikerült hagyni. Csak akkor értek utol minket, amikor Skati és Ádám megérkezett az izgalmas, kalandos, törmelékes, D-s steig gyanús ereszkedésről. A két és fél óra helyett bő órás időt rohantak lefelé – ez igen!

Vérmérséklet függvényében ki-ki választhatott, hogy a patakban, vagy a vizesblokknál óhajt megfürödni. Én természetesen maradtam a pataknál. Ahogy mondani (mutatni) szokás: „ilyen” hideg a vize, de a Tüskevár óta tudjuk (szóljatok, ha már unjátok): házat dönthetsz, olyan erő lesz benned a fürdő után. Házat nem, de még sátrat sem döntöttünk. Inkább bővítettük: örültünk volna, ha akad egy közösségi hely. A felhők ugyanis közben nemcsak utolértek bennünket, hanem tartalmukat el is kezdték a fejünkre potyogtatni. Nem hazudtak az őslakosok: négytől felhősödés, majd hamarosan (hattól) özönvíz. A helyzetet Miki, Peti és Cickány mentette meg. Az ő háromszemélyes sátruk bizonyult a legnagyobbnak (hatalmas előtere van, nagyjából akkora, mint maga a hálófülke), így némi bővítés után (az ajtaját túrabotokkal föltámogatva még vagy egy fél gázfőzőnek jutott hely) majdnem mindannyian, majdnem kényelmesen, majdnem befértünk. Másnap Skatival elgondolkodtunk egy kukacsátor beszerzésén, de hosszú a várólista, hogy mire van szüksége az egyesületnek.

Maradjunk azonban ennél az éjszakánál, hiszen még senki sem vacsorázott. Talán Ivan Bajo fejtette ki, hogy a hegymászó gyomra mi mindent bír ki. Igyekeztünk mi is statuálni azokat a jó példákat, és bebizonyítani, hogy az azóta eltelt néhány évtized alatt a túrázók nem puhultak el. A tegnapi tapasztalatok alapján ma sem vágytunk burgonyapaprikásra (azt hiszem, így kell fellengzősen mondani…) Lindával meghánytuk-vetettük (khm… vacsora előtt inkább keressünk valami más kifejezést) a dolgot: a tegnapi tészta maradéka ott úszik a főzővizében. A tejföl még csak a harmadik estét tölti hűtés nélkül, és talán a hangyák sem mászták még meg az elmúlt 24 órában. Sajt van bőven, és egy pestót is kibonthatunk. Melegen? Az sok idő… Jó lesz így. A vasárnapi (húsvéti ünnepi) menü – az arányok figyelembe vételét a nómenklatúrában alkalmazva – tehát tésztás sajt tejfölös pesto mártással. Kis maradék létére bámulatos mennyiség volt: legalább négyen ettünk belőle, és a végén úgy kellett duzzogva magunkba tömni, hogy ne maradjon meg.

Vacsora közben-után (ki hol tartott) előkerült a pálinka, a különböző borok (az a fehér olasz mennyei volt!), és a farzsebből a jókedv. Hosszú beszélgetés kezdődött az élet kisebb és nagyobb dolgairól (a hozzánk közel ülők közül Ági néni és Feri vitte a szót), én pedig örömmel láttam, hogy néhányan ismét közelebb kerültek ahhoz, hogy a Csellengés kemény magjává váljanak. Hiába, a vihar és a népsűrűség ismét jó csapatépítőnek bizonyult. (Azért a humánorigami nem lett a kedvenc társasjátékom: a térdem megsínylette a sok össze-vissza hajtogatást.)

A csapat ma is lelkesen küzdött, büszke voltam mindenkire! A mai teljesítményünknek azonban lett néhány következménye: úgy elfáradtunk, hogy késő éjjeli tíz óra körül mindnyájan elindultunk a saját sátrunk felé (Dani útközben sajnos eltévedt, így hajnalig együtt muzsikált egy lengyel csapattal – a trombitáját hál’ Istennek nem hozta a kirándulásra); a másnapi mászást (laza 2000 méter szintkülönbség) lefújtuk; a közösségivé átvedlett sátor pedig inkább hasonlított disznóólra vagy dagonyára, semmint három túratárs éjszakai nyugvóhelyére. A bakancsokkal némi vizes-saras egyveleget is bevittünk, és a lé összegyűlt a sátor aljában (azt hiszem, ezt a részt angolul zuhanytálcának nevezik – most már értem, miért). Miki hálózsákjáról első nekifutásra nem sikerült megállapítani, hogy mennyire ázott el, és lehet-e benne aludni. Lindával cserealapon fölajánlottuk az Imitől kölcsönkapott tízpróbás darabot (hiszen előző éjjel is lerúgtuk magunkról), de végül nem lett rá szükség. Mikor láttuk, hogy többet már nem igazán tehetünk a közösségért, mi is bemásztunk a barlangunkba. Az esőfelhők miatt egyáltalán nem volt hideg, de azért jól esett összebújni, kellemes volt a közös hálózsák melege.

Megvirradt az utolsó nap is. Mivel végül csak egy rövid programot terveztünk, nevezetesen egy sétát a patak parti tanösvényen, nem akartam senkit fölverni hajnalban. Mindnyájan szép komótosan reggeliztünk, volt idő kávézgatni, éledezni, a tegnapi zuhé után szárítkozni. Utóbbi okból úgy döntöttem, hogy ne is bontsunk még sátrat, hadd száradjon meg minden rendesen, mielőtt becsomagoljuk.

Biztos ami biztos, a vállamra kanyarítottam a hátizsákot – de minek?! Ez a nap volt a jutalomtúra, miután a szintkülönbség nagyjából 10 méter lehetett, a távolság meg 500. Azért így is (vagy épp ezért?) nehezen indultunk útnak – a fiúkat a frizbi jobba lázba hozta.

Magát a tanösvénységet nem igazán használtuk ki, talán mert nem a német volt a csapat hivatalos nyelve. Részben ennek is köszönhető, hogy nagyon hamar végigértünk. Odafelé kinéztem egy rétet, ahol letelepedhettünk volna, de inkább egy kis kalandozás mellett döntött a csoport: Cickány a nedves fű ellenére fölszaladt egy domboldalon (meredek és sziklás volt a terep), Linda pedig bebizonyította, hogy száraz ágcsonkokon is tud fára mászni (pedig senki nem vonta kétségbe). Első alkalommal csak Skati, utána a teljes stáb nemtetszését fejezte ki. A béke érdekében végül a patakparton kötöttünk ki. Onnan nem lehet nagyot esni.

Már nem tudom, kinek volt az ötlete, de hamarosan a gárda jelentős része mezítláb gázolt a habokban. (A szó csak jelképes, elég tiszta a patak vize, még pisztrángot is láttam tavaly nyáron. Mindössze a hippitanya alatt lehetett pár napig úszó spagettivel találkozni – de az nem mi voltunk.) Közben megettük a csúcscsokit (a parton, a túra legmélyebb pontján – tiszta gyász!), Kingával pózoltunk egy kövön, egyik hordalékkúpról a másikra szaladgáltunk, húsvéti locsolkodást tartottunk (köszönöm a piros tojást!), apró rákokat figyeltünk meg, és ami a legfontosabb: megalapítottuk a Civilek a Haderőért Mozgalmat. A dolog úgy történt, hogy a kövön, ahol Kingával ketten próbáltunk elférni a spontán beállított fénykép elkészültéig, egyszer valahogy Peti, a cserkész katonabácsink is megjelent (nem harmadikként, hanem csak utánunk) - bakancsban. Egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttünk, hogy kimentjük. Talán mert túl régóta álldogállt ott, talán mert Skati bőszen kamerázott és fényképezett, talán mert már mindannyian megbuggyantunk a meleg napon…

Tehát kisszéket formáltunk a kezünkből, és gólya visziben kimentettük a honvédség bajba jutott tagját. Aki nem hiszi, járjon utána: a jelenetet megtekinthetitek a fácsén egy fotográfiába rejtve. (Tudjátok, a modern kor vívmányait rajtam kívül szinte mindenki használja, úgyhogy a T. V. – Tisztelt Vezetőség – személyiségi jogaink porba tiprásával leközölte az anyagot.)

A felhőmennyiség kezdte überelni a tegnapi első ebédszünetkor tapasztalt meteorológiai jelenséget (tesztellek benneteket, hogy tényleg figyeltek-e). Jobbnak láttuk menekülőre fogni a dolgot. Először csak összekaptuk magunkat, és sietve szedtük a lábunkat, de ahogy elkezdett csöpörögni, megragadtam Linda kezét, hogy futás sátrat bontani. Akit utolértünk, szintén próbáltuk magunkkal húzni. Néhány túratársunk szemében a nemértést láttam megcsillanni, de ilyen apróságokkal nem foglalkoztunk, kiabáltuk, hogy esik, esik.

Azt hiszem, megérte sietni, a sátor nem ázott el (nagyon). Bár csak mérsékelten sikerült szakszerűre az összecsomagolása, és a szegek be sem fértek a zsákba, ilyen apróságokkal sem foglalkoztunk. Akkora nagy esőzés aztán nem lett, mint előző éjjel. Ha már visszaértünk, mindenki összerámolt, készülődtünk elhagyni a sátortábort – pedig épp most kezdett volna bőven hely lenni, hiszen a felhők mindenkit hazazavartak előző este. Aztán összegyűltünk, körbeálltunk a szokásos búcsúzkodásra. Még intéztem néhány szót a díszes társasághoz – hiszen mégiscsak az első igazi nagytúrám volt a húsvéti kiruccanás. Ilyenkor, amikor búcsút kell venni a helytől, egy kicsit mindenki elszontyolodik. Skati és Peti, a két főcserkész azonban kitalált egy elég hatékony ellenszert: a cserkészetből hozott csatakiáltás szolgált végszóul. Peti katonásan vezényelt, és 12 torok kontrázott neki hatalmas oléval. Megzengettük a mészkősziklákat, ez mindnyájunkat felvidított, majd – hogy ne süllyedjünk mégis letargiába – ahelyett, hogy egyesével elbúcsúztunk volna egymástól, egy össznépi szevasztokkal autóba ültünk.

Gyuri lett a sofőr hazafelé, és természetesen a kanyargós úton kicsit elragadtatta magát. (Szerintem mindenki, aki egy kicsit is szeret vezetni, így járt volna. Gyönyörű táj: egyik oldalon sziklafal, másik oldalon patak – vagy szikla. Alattunk több mint száz lóerő. Fantasztikus társaság, jó zene. Mi kellhet még? Talán csak néhány további szabadnap, amelyet itt-tölthetünk…) Linda azonban rászólt – hiszen ő írta alá a felelősségvállalós cédulát a cégnél. Tehát Gloggnitz bevásárlóvároskát már visszafogottabb tempóban értük el. S6, A2, S4, a mellettünk elsuhanó fraknói vár, S31, a mellettünk elsuhanó fraknói vár… Mitmivan?! Igen, elnavigáltuk a dolgot. Azonban – mint az előbb kifejtettem – remek kvartett volt a miénk: senki nem reklamált, nem bukott ki a kitérő miatt. Sőt, ha már így alakult, egy kellemes parkban megálltunk ebédelni. A padokra telepedtünk, kirámoltuk az elemózsiát, és felfaltuk egymás maradékait. Közben egyre erősödött a szél, úgyhogy sietve visszaszálltunk a személygépjárműbe, Gyuri gázt adott, és – most már a helyes irányba – elviharzottunk. Szó szerint: az esőfelhők hol előttünk, hol mögöttünk tornyosultak. A nagyja aztán a határon átérve zúdult a nyakunkba. Időnként az ablaktörlő is alig győzte. Persze voltak szép, napsütéses szakaszok is, és nem nézett ki rosszul a sárgán virító, még napfényben fürdő végtelen repceföld és a fölötte tornyosuló viharfelhők kontrasztja. Linda hol aludt, hol megkérdezte, merre járunk, mi a srácokkal hol beszélgettünk, hol elszundítottunk (remélem, Gyurit kivéve – de végülis hazahozott mindenkit).

Valahogy szóba került a szemüvegesség kérdése. Gyuri elújságolta, hogy neki -4,5-es kellene, de nem hordja. Rákérdeztünk, hogy oké, mert kontaktlencse, ugye? De nem. Ekkor mindannyian a menekülési útvonalat kezdtük keresni, de Gyuri megnyugtatott bennünket, hogy bár a gépi vizsgálat ilyen értéket mutat nála, attól még élesen lát - hiszen ez csak hozzáállás kérdése, hogy akar-e valaki élesen látni. Bizonyságul felolvasta a táblákat, amelyek mellett elszáguldottunk.

Egyszer minden túra véget ér. Gyuri hazafuvarozta magát, Peti vezetett a Nyugatiig, majd itt ő is elbúcsúzott. Lindával még összemosolyogtunk, mert másfél hónappal ezelőtt ugyanitt, a parkolóban találkoztunk először, aztán mi is hazaindultunk, hogy újra civilizált embert faragjunk magunkból a zuhany alatt…

Címkék: Csellengés Rax Schneeberg Hegymászás Klettersteig





Bejegyzések 1 - 8-ig. Összes bejegyzésed: 8

Maty
2011/08/02 22:21:08

Remélem, Pisti, hasznos volt. Nekünk meg jön a folytatás ugyanide. A társaság más lesz, és nem biztos, hogy végül el merem vállalni a túravezetést (az értékálló cucc még mindig bennem van), de csellengő nélkül biztos nem indulnak/-unk el. We will Rax you!



kallaipisti
2011/06/21 23:12:32

Köszi a  képes linket a szemtelenül rövid kérésemre!! Jó kedvcsinálók a leírás és a képek is!



Maty
2011/06/20 07:07:01

...és hadd közöljek vágatlanul egy ímélt. Megkértem a srácokat, hogy értékeljék a túrát - mivel ez volt az első, mégiscsak jól jött a visszajelzés. Nem kicsit röhögtem szét magam, íme bizonyságul néktek is:


Előre is bocs, de a haver egy kicsit egyszerű gyerek, nem kell komolyan venni, ő ragaszkodott az interjúhoz :)
A túra mindenesetre jó volt, Anyukáméknak életre szóló élmény!

Képzelt riport egy valódi túráról


- Csá, hogy vagy? Kipihented a
nagy túrát? Mer' én baromira ki vagyok, hallod a térdem még most is
kattog, de szerintem megérte, mehogy ennyi sziklát még nem láttam
egyrakásra! És szerinted milyen vót, mer így fura lehetett, nem? hogy
te ilyen nagy túramaster vagy azt most meg csak itt vendég voltál, mi?


- Szerintem klassz kirándulás volt, teljesen korrekt volt a
pályaválasztás, de azért nekem itt is volt egy kis külön munkám, tudod
a család!

- Ja, ja vágom! Meg azért most is voltál kicsit vezetőarc az asszonypajtással együtt.


- Mire gondolsz?
- Há' azér amikor a parkolóban kamilláztunk,
hogy hú hegyek, meg hú mennyi sátor meg mifasz, és vezető sehol, akkor
azér' elég rendesen levezényeltétek a csapatot. Csak néztem bazzeg,
hogy sátor ide ember oda...


- Nem volt az akkora dolog, csak gondoltuk jobb, ha gyorsan egybe
tartjuk a társaságot, nehogy szanaszét aprózódjunk. Na jó egy kicsit
átvedlettünk vezetőbe.

- Na igen, de nem kellett volna ennek a Maty gyereknek csinálni ezt?


- De, jó lett volna, de nem mindig alakulnak úgy a dolgok, ahogy eltervezzük, a munka az munka, nem könnyű elszökni előle.
-
Értem én, de így meg mindenki tőletek kérdezgette, hogy akkor mikor
keljünk, meg mi lesz holnap, ti meg simán tollbamondtátok a másnapot.


- Azért ez erős túlzás. Jártunk már ott, ismertük az terepet,
elmondtuk az infókat, amit egyébként bárki elolvashatott, és
megnézhetett, mert hogy elég jó volt a kiírás meg az információ áramlás.

-
Ha te mondod... Bár én tíz sornál hosszabb levelet elvből nem olvasok,
mer' kilukad az agyam, aztán csak lezsibbadok tőle! Pl., apám megnézted
mennyi emil-t kaptunk. Én laza csávó vagyok, de végén már azt se tudtam
mivan, hogy akkó most én döntöm el, hogy kivel meg hogyan! F*szom se
ért a hegyekhez csak tetszenek, a travelinghez meg aztán tényleg no
comment vagyok, nekem mondják meg rendesen, mi a stájsz!


- Meg lett az mondva a csak szépen lassan a végére. Olvasni azért
csak tudsz, nem? Nem mindenki a katonaságból jött, lehet túrát
szervezni demokratikusan is. A lényeg, hogy a végén működött.

- Ja, jó van, akkó legközelebb csak csajokkal akarok utazni, mert a demográciában mindent lehet!


- Az hogy nem állnak minden pillanatban ostorral mögötted, nem jelenti azt, hogy mindent lehet.
-
Ok, de azért az gáz volt, hogy elkezdem reggel melegíteni a konzerv
lecsót, azt jön a gyerek, hogy 10 perc és megyünk. Hát én azt honnan
tudjam, hogy zabálni már nincs idő, mittom én meddig készül a kaja
kiccsávó koromban kempingázzoltunk utoljára!


- Ezt is elmondta csak nem hallottad.
- És ha nem hallom egyszer akkor dögöljek éhen?
-
Ügyes, okos? felnőtt vagy elvileg tudsz bánni az időddel, és
valamelyest talán ismered magadat is, annyira, hogy tudd mire mennyi
idő kell neked.



- Aha, de már mondtam, hogy még sose csináltam ilyet, fogalmam sincs hogy megy ez!
-
Hát lehet, hogy egy kicsit többször kellett volna beszólni neked, de a
második nap már így volt, akkor össze is cihelődtél időben. Mondom, ez
egy kicsit demokratikusabb szervezés volt, több szabadságod volt,
kicsit önállóbbnak kellett lenned. Ez akkora gáz?


- Ez akkor gáz, amikor állok a szakadék szélén a golyóimmal a
torkomban, egy rohadt drótba se tudok kapaszkodni, és hallom, hogy
akkor majd a létrán akasszak, mer csúszik. Ja, ha addig nem murdelek
meg akkor majd k*vára akasztok. Azt mikor remegve tépem fel magam a
vason, asse tudom, hova lépek mer nyálkás g*ci minden, azt ha nem
mondod mit csináljak, akkó nem nagyon érzem, hogy túravezetnek engem!


- Na most először is! Elég jól körül volt írva, hogy mire kel
vállalkoznod, és még fotók is voltak róla, úgyhogy ezt előre be is
lőhetted volna, hogy megy vagy sem. Másodszor azért voltunk ott mi is,
és Maty meg is kért minket, hogy segítsünk, mert így tudja vállalni.
Szerintem ez teljesen korrekt, és egy ilyen túrát amúgy sem lehet
egyedül végigvinni.



- Na de akkó most ki a vezér?
-
Van a túra szervezője, ő dönt a célokról és ő fogja össze a csapatot,
tartja a kapcsolatot a résztvevőkkel és koordinálja őket. Jó esetben
vannak segítői, akik a kirándulás közben felvállalhatnak
részfeladatokat, de alapvetően nem ők határozzák meg a program menetét.
Ez így ok?



- Felőlem... Hát azt a csajt mindenesetre elég sűrűn koordinálta, nálamnál biztosan többet :)
-
Ez elég övön aluli volt! Nekem is ott van Kati, én is törődöm vele a
túráink alatt. Amúgy szerintem nem kell feltétlenül pesztrálnia
mindenkit a vezetőnek, és mindig volt egy kis lelkesítő beszéde, amikor
kellett.



- Jó van nem azé mondom, csak húzom! Én azér még elbírtam volna egy kis törődést, ha má első bálozó vagyok.
- Na de most igazán! Nem érezted jól magad? Olyan nagyon szar volt az egész, hogy ennyire kell savazni?


- Nem, nem dehogy, csak tudod, én ilyen kis g*ci vagyok, aki mindenkibe
beleköt. Csak így kijött belőlem a szar, mer néha kicsit elveszett
voltam, de egyébként a srácok szuper jó arcok voltak, meg tényleg fasza
volt a dolog.


- Ugye, hogy!
- Ja, ja!, De azért ha a kis Zs. ott lett
volna, az mindenért beszót vóna, aztán azt nem lehet olyan egyszerűen
leállítani, az megfőzi még a lecsót, ha indulunk, ha nem. Tudod milyen
az!
- De nem volt ott, és ennyi mázlija lehet egy első szervezőnek. Mert, hogy ugye a vezetőnk is elsőbálozó volt a maga nemében.

- Ne bassz! Ezt mé nem mondtad az elején! Há bazzeg, akkor sztornó az
egész. Elősző csinált ilyet? Há én azt se tudnám a f*szom hol van,
nemhogy csapatot vezetni! Legalább volt már ott ahóva mentünk?
- Nem, csak leírásból és a mi elmondásunkból tudta. Ahhoz képest?

- Ahhoz képest faszán magabiztos volt! Bakker, én meg itt savazom! Te
meg itt húzod az agyam, azt csak ennyit kellett vóna mondanod, mekkora
egy állat vagy te!
- Bagoly mondja...



Maty
2011/06/19 21:09:29

Ja, és ami kimaradt: Bocs, hogy ilyen sokáig nem írtam, egyszerüen a szisztem benyelte a hozzászólásomat, és se kép, se hang. Dalos, remélem, még aktuális a dolog. Vagy inkább remélem, hogy már túl vagytok rajt', és minden csúcsszuperül sikerült.



Maty
2011/06/19 21:05:20

Tom: kezdjek rettegni a megkeresés végett? Egyébként nincs is időm, mert járok gyógytornára


Dalos:
ezen az útvonalon még nem mentem föl, de amikor a túra előkészítésén
dolgoztam, a zugmann.hu-n találkoztam ezzel az iránnyal. Amúgy térképen
ez a rész már nekem sincs meg, de abból kiindulva, hogy a Raxban is, a
Schneeberg másik oldalán is elég korrektül ki van táblázva, szerintem
megbírjátok Legfeljebb nyomtok egy Grüss Gott-ot, és megkérdezitek a szembe jövőktől, akikről a végén kiderül, hogy magyarok Hajrá!

Pisti: Oké-oké, jogos a két pont. Íme a link: https://picasaweb.google.com/jurikov/2011042325Rax



kallaipisti
2011/06/14 18:38:05

Képek??



dalos
2011/06/09 17:36:42

Nagyon jól szórakoztam, remek, és jó hosszú a két blog! Egy kis segítséget is kérnék. Ha Loseinheimből indulunk a Klosterwappen-re (ez tudomásom szerint a legkönnyebb, és leghosszabb út), végig jelölve van-e az útvonal, és ha igen milyen jelet kell követni? Nincs térképem... Nem tudom megtalálnám-e egyátalán a településről merre visz fel ösvény...



Maty
2011/06/07 18:03:30

...és a folytatás, mert lassacskán be tudtam gépelni, amit eddig csak ósdi, kéziratos, papíralapú cuccként birtokoltam.




*** Túratárs.com - Túra és Túratárs kereső közösségi oldal ***

Rendszerünkön keresztül a túrát és egyéb outdoor programokat kedvelő emberek megismerkedhetnek egymással, közös túrákat szervezhetnek melyet a túranaptárban helyezhetnek el vagy együtt csatlakozhatnak egyéb szervezett túrákhoz. Az oldalon lehetőség van saját profil kialakítására, melyen keresztül a tagok bemutatkozhatnak egymásnak, illetve feltölthetik kedvenc túrafotóikat. A kapcsolatfelvételről üzenőrendszer és chat gondoskodik.