Bedugult a forgalom. Lépésben döcögnek a kocsik.
– Na, hála Istennek, ez hiányzott még! – Egy teherautó állt be elém. Eddig legalább láttam előre. Sávot váltsak? Mindig a másik sor megy gyorsabban. Ha amoda állok, akkor meg ez fog megindulni. Reménytelen a dolog. Közel fél órája úton vagyok, és alig haladtam néhány száz métert.

Na már csak ez hiányzott! Most meg kitette az elakadásjelzőt, megállt, s a sofőr már mászik is kifelé a szállítólevéllel. Parkolóhely nincs, ezt a sávot fogja bedugítani, míg az árut behordja.

– Hogy a jóó Isten áldjon meg mind a két kezével!

Kár dühöngenem, azzal semmire sem megyek. Mindig az első gondolat az igaz, lám, az előbb már ráéreztem, hogy ki kellene kerülnöm.

A Lánchídnál is reménytelen a körforgalom. A budai rakpartra térek, de ott sem sokkal jobb. Na, talán mégis. Lassacskán araszolgatva, de haladok. Háromra otthon kell lennem, s én időben elindultam, hogy hazaérjek akkorra. Peregnek a percek, de a sor alig halad. A tiszteletes úr jön hozzám. Szívességet tesz nekem, nem lenne illendő, ha megvárakoztatnám. Az "ámítógépemet" fogja rendbe tenni, mert benyelt valami vírust. Ő is időre megy tovább.

Lassan elérem a Petőfi hidat. Feljövök a rakpartról. Lámpa. Innentől talán már gyorsabb!
Hiú remény.

Esik az eső. Ha május lenne, aranyat érne, de már június van. Mocsok egy idő! Sem dolgozni, sem kirándulni nem lehet.
Ilyenkor szoktam a kertépítő munkákhoz bevásárolni. A barkácsáruházakba mindenki akkor megy, amikor hét ágra süt a nap. Esős időben úgysem tudok dolgozni, s olyankor alig lézengenek a vevők.

Ha nem volnának ennyien az úton, akkor sem mehetnék sokkal gyorsabban – vígasztalom magamat –, mert a felázott úton jóval hosszabb a fékút. Majd talán a hídon. Na végre! Rövid az örömöm. A túloldal ide látszik már, ott is áll a sor. A kocsik kettős oszlopban türelmesen várakoznak.

A jobb szélső sáv üres. Aha, az a sáv el fog fogyni. Azért nem áll oda senki.
Előre húzzak ott? Én is utálom, amikor bevág elém valaki ilyen helyen. Az órára nézek, s már megyek is előre. A visszapillantóban látom, számos követőm akadt.
Ahol leérek a hídról, valóban elfogy a sáv. Még pár métert gurulhatok, mert a BMW-s nem állt rá annyira a teherautóra, aztán megállok.

A mellettem lévő kocsiban csinos szőke lány ül a volánnál, az ellenkező oldalra bámul. Biztos észrevett már, s most utálattal a hátát mutatja. Hátradőlök az ülésben, s várom, hogy felém forduljon. Amikor rám néz, hangtalanul kérdezem:
– Beengedsz?

Ő olvas az ajkamról, s int, hogy mehetek. Felemelt tenyérrel köszönöm meg a szívességét. Aztán valami mást gondolok. Tenyeremet az ajkamhoz emelem, majd nevetve átfújok hozzá egy puszit.
Cseppet sem örül neki. Már előre néz! Az arca merev, sebességet vált. Közben bizonyára továbbgondolta a dolgot, mert a szabaddá vált jobb keze ökölbe szorul, s karjával felém inti a jól ismert trágár kifejezés jelzését.

Mindez a másodperc tört része alatt játszódik le.
Még egy pillanat.
Most újra egymásra nézünk. Látom a szemén, hogy már nem haragszik. Mindketten elnevetjük magunkat. Ő boldog, hiszen meghódított egy férfiszívet. Én is örülök, mert egy apró semmiséggel boldoggá tettem egy lányt. Közben gázt adok, és már állok is be eléje.

Megindult a sor, pár pillanatig még látjuk egymást, aztán elnyeli a forgalom...

Szádeczky-K. Géza