Az idei balatoni bringás túra lezárult. Tizenhetedik éve járok le rendszeresen a Cégünk üdülő házába Siófokra, minden év május végén, június elején. Ilyenkor szokott megtörténni a nagy "Balatoni kerülés" is, amelyet ha még jól emlékszem, eddig 12 alkalommal sikerült abszolválni. (Néha az időjárás is beleszólt, néha a badacsonyi bor is, az utóbbi években meg már kétfelé megosztva volt divat...) Az utóbbi években már egyre kevésbé ambicionált a gondolat, hogy még mindig meg tudom csinálni.... azért is döntöttem úgy, hogy inkább kétfelé osztom és a szokásos 199-200 km helyett 250-260 km-t csinálok belőle, két napra. Már az elmúlt évben is elhatároztam, hogy befejezem, de még mindig vitt a lendület, és ha már ott voltam a helyszínen, nehezen tudtam volna megállni, hogy ne induljak neki.

De idén megtörtént a "szakítás". Már tervbe se vettem a kerülést, még gondolatban sem járt a fejemben. Az annál inkább, hogy a déli part helyett valahol az északin keresek szálláshelyet, és inkább azt csatangolom össze. Persze ott is jártam már párszor, a Káli-medencében, de azt mégsem ismerem annyira, mint a déli oldalt. Aztán az élet persze megint közbeszólt, maradt a Siófok és maradtak a megszokott bejáratott utak: Töreki halastavak, Szabadi a csonka kerékpárúton, Szépkilátó Világoson, csatangolások a sínek bal oldalán (a víztől távolabbi oldalon...), Ezüst-part, Szántód....  Viszont egy régóta dédelgetett túrát végre megcsináltam!

Egy reggel elmentem a 6óra 25-ös kanizsai személyvonattal Nagykanizsára. Majdnem 9 óra volt, mikor megérkeztem. Aztán belőttem magam Kisrécse irányába, egy számozatlan úton. Némi hullámvasutazás után meg is érkeztem. Galambok felé vettem az irányt. Itt már jókora lejtőkkel is találkoztam, épp rám fért. Utána Zalakomár déli csücskét érintve Somogysimonyinak tartottam. Egy-két hupli kivételével elég jó iramban mentem, jókora lejtők segítettek ismét. Ahogy a térképen is látszott, szép erdei út vezetett sok helyen (csak sajna legtöbb helyen akácosok és nem tölgyesek...) és nagyon mérsékelt forgalom, sokszor hosszú percekig egyetlen autóval sem találkoztam. Sejtettem, hogy délre nem érek Marcaliba, de hogy fél 2 lesz, arra azért nem számítottam. Még nagyon hosszú út állt előttem. Ráadásul éhes is, szomjas is voltam. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a magam mögött hagyott községekben szinte minden zárva volt, pedig szombaton legalább délig-egyig minden nyitva szokott lenni. Kocsma, kis abc, vegyes bolt, presszó, büfé.... nemcsak hogy zárva voltak, sok helyen lerobbanva! Mintha már évek óta érintetlenül úgy állna! Egyik másik bolton pedig ott éktelenkedett egy erősen elkoszolódott tábla: ELADÓ! Így aztán a Marcali előtti nagy lajtő elején talált autós büfénél azonnal meg is álltam, nem kockáztattam tovább. A hatalmas tábla szerint ételek, frissensültek, szendvicsek is voltak valamikor kaphatóak, de ez sajnos már csak a múlt..... italon kívül mást nem tudtam venni. Felfrissülve gurultam le a városba, ahol az első kis abc-nél meg is álltam és valami péksüteményfélét betóltam az arcomba. Dög meleg volt, minimum 30 fok, így a másfeles ásványvizes flakonból nagyot húztam. Arra lettem figyelmes, hogy beesteledett, de aztán csak az történt, hogy beborult. Nagy zuhi volt készülöben. Így aztán gyorsan bringára kaptam magam és húztam, mint a vadliba, hogy a zuhét elkerüljem. A felhők nagyon egyoldalról jöttek és másfelé látszottak mennei, mint amerre az én utam vitt, ezért reménykedtem a sikerben. A dögmelegnek szerencsére innentől kezdve vége lett! A nap már nem sütött (ropogósra), egy szürkés fátyol takarta el az eget, mintha csak ernyőt tartott volna valaki a fejem fölé. Niklát ejtettem útba, Berzsenyi szülőhelyét, meg is álltam az emlékmúzeum előtt, de bemenni nem akartam. Addig nem éreztem magam nyugodtan és "biztonságban", míg a Balaton partra nem értem, hiszen lehetőleg sötétedés előtt vissza akartam érni Siófokra. Már Lengyeltótiban voltam, de még mindig nem menekültem meg teljesen az esőtől. Kétszer is csöpögött rám vagy 20 szem eső, de mindig én voltam a gyorsabb... 

Szőlösgyörök volt soros a pihenőben, amikor is kezdett újra kisütni a Nap. Bedobtam néhány kalóriát és tekertem tovább Boglár irányában. Hátulról még sosem láttam ezelőtt a Gömb-kilátót. Azt hallottam róla, évek óta életveszélyesnek minősítva zárva tart... ettől egész otthon éreztem magam Magyarországon....... ez mégiscsak az én hazám! Mikor már majdnem a parton éreztem magam, találtam egy közúti táblát, ami azt mutatta, merre mehetek Lellére. És én bevettem..... a kanyart. Úgy gondoltam, minél közelebb érek partot Siófokhoz, annál jobb, annál hamarabb hazaérek. Aztán a végén még majdnem emelkedő lett belőle..... de szerencsére nem lett. Az első adandó alkalomnál lementem a partra Lellén. Láttam a vizet, láttam a Balatont! Úgy éreztem, most már "hazaértem", biztonságban vagyok. 106 km-t mutatott a km órám. Üldögéltem egy keveset a vízparti sétányon, aztán rátértem a már nagyon-nagyon sokszor járt megszokott Balaton-kerülő kerékpárútra. Valahol Zamárdinál álltam meg egy tejfölös lángosra egy "faházas-osztályú" bodegánál. Így mindössze 380 Ft-ból megúsztam. Azon csak egy doboz tejfölt, fél liter olajat és fél kg lisztet tudtam volna venni egy csomag élesztővel, amin vagy 6 akkora lángost tudtam volna csinálni..... de örülnöm kellett ennek is, elvégre Siófokon a szállodasoron ÓRIÁSI SZENZÁCIÓS LEÉRTÉKELÉS volt, 800 Ft helyett már 500 Ft-ért vehettem volna egy SIMA LÁNGOST!!!!!  6 km-re lehettem az Aranyparttól, amikor elkezdett esni. Eleinte csak nyomtam, ahogy tőlem tellett, 25-30-al, de aztán láttam, hogy most nem lehetek gyorsabb a viharos szél sodorta zivatarnál. Gyorsan lekanyarodtam és beálltam egy bezárt kis abc széles eresze alá. Jól tettem. 2 perc múlva ömlött az eső, majd a jég is elkezdett szakadni és pattogni az úton. 1 perc múlva fehér volt a környék a jégtől, az úttesten hömpölygött a víz. Még az eresz alá is befújta a szél a permetet. Szerencsére csak 20 perc volt az egész, további 5 perc alatt a víz is lefolyt az úttestről és folytathattam az utam. Talán a balatoni nagy kerüléseknek köszönhetően a 130 km sem ártott meg nekem és az "otthon" közelsége annyira feldobott, hogy szinte repültem az úton. Mindig azt hittem, hogy a túra végén majd hullafáradtan, lassan cammogva, kifulladva fogok hazaérkezni, de szerencsére mindig tévedtem. A túra sikere mindig annyira feldobott, annyi adrenalint lökött az ereimbe, hogy az út vége szinte mindig "száguldásban" ért véget. A Nap még fent volt, 3/4 9 volt, mikor a kertkaput kinyitottam. Alig vártam, hogy elújságolhassam apámnak, sikerült. Megcsináltam. 141, 6 km. Újabb hosszú kék-csíkkal bővül Magyarország út térképe, a megtett túrák útvonalaival. Lassan olyan lesz, mint a pókháló. Több, mint 40 000 km-t tettem meg itthon az utakat róva. De még mindig sok a viszonylag fehér folt. Oda is el kell egyszer menni! De ehhez még az a 12 000 km-nél is több útszakasz is kevés lett volna, amit külföldön tettem meg... és persze sohasem fogom megbánni, hogy azt ott tettem meg és nem itthon. Nagyon nagyon sokan nem ismerik annyira a saját hazájukat, mint én, nincs szégyenkezni valóm. Sokszor, ha mondanak egy községnevet, én már mondom is a közelében levő városokat, falvakat. Talán még van annyi időm a hátralevő életemből, hogy teljessé, átszőtté tegyem azt a térképet.... 

Címkék: Balaton Kerékpártúra Bringatúra