Elhagyva rég az otthonom, messzi útra
Kelve idegen szó, idegen nép ölel.
De távoli tájon, Kárpátokba bújva
Egy pici Magyar haza rejtőzött el,
Hol furcsán, de érzem, otthon vagyok újra!

Rengeteg érzés viharzott bennem, mikor belegondoltam, hogy Erdélybe, azon belül is Székelyföldre fogok látogatni. Igazi valóra vált álom volt, hiszen régi vágyam ez. Azt gondolom, bárkinek is, aki kicsit a szívén viseli a magyarság sorsát, Erdély különleges érzelmi értéket képvisel. Eljutni oda nem egy "utazás külföldre". Nem, mert ezt a földet nem érzem külföldnek, mint mondjuk a "klasszikus" nyugati országokat. Erdélybe menni részben inkább zarándoklat, részben hazatérés. Különösen nekem, hiszen az őseim között is vannak erdélyi magyarok...

Ahogy a tájat néztem, a Királyhágót, a Kárpátokat, az ezer éves határt, a csíksomlyói nyerget tele emberrel, a falvakat, melyeken csak átsuhantunk, a nemzeti zászlókat, a székelykapukat, kézzel foghatóvá, valósággá vált számomra, hogy Erdély nem csak egy fejezet a történelemkönyvben, az itt élő magyarság pedig nem csak egy piros folt az etnikai térképeken, melyeken néha elmerengek... Mind-mind a létező jelen, a maga összes hagyományával, szépségével, és múltból hurcolt sebeivel együtt...

Az első nap gyakorlatilag buszozással telt. A korai indulás ellenére a sűrű megállások miatt meglehetősen lassan haladtunk. Eleinte, illetve ha alkalmam nyílt, végig az öt nap során sokat figyeltem az idősebbek beszélgetéseit, mert nagyon jó témáik voltak. Nekem is többet kellene olvasnom a történelemről, illetve többet kellene ismerkednem az élet igazi, hagyományos értékeivel. A mai világ eltereli az ember figyelmét... Máskor csak bámultam ki az ablakon, figyeltem a tájat és elmerültem a gondolataimban, mint szoktam. Gyönyörű vidékeket lehetett látni. A buszon lejátszott Trianon című film hangulati és zenei aláfestése mellett áthaladva a Királyhágón nehéz volt kibírni könnyek nélkül...

Mivel nem vagyok a sátorozáshoz szokva, az első éjszaka nem sikerült valami jól... Mindenesetre a másnapi túra kárpótolt :) Ennyi emelkedőben még nem volt részem, szinte végig meredeken fölfelé másztunk a Hagymás-hegységbe. Közben esett az eső... A menedékházhoz (1504 m) érve a gyönyörű tájakon kívül a jutalom lehetőség volt némi sziklamászásra (Egyeskő, 1608 m). Mint kiderült, itt én voltam egyedül kezdő, de szerencsére az óvatosságon kívül mást nem igényelt. Igazi élmény! Állítólag fentről a kilátás is szép, de ezt sajnos eltakarta a borongós idő... :(

Harmadnapra úgy tűnt, lesz már némi napsütés :) Ezúttal Csíkszeredába mentünk, majd ki Csíksomlyóba a pünkösdi búcsúra. Bár én nem vagyok hívő, de mégis csodálatos érzés volt egy olyan közösség részeként ott lenni, amely a világ minden részében élő magyarság összetartozását szimbolizálja. Továbbá mindezt meg is testesíti, hiszen többszázezer ember gyűlt össze... Az eső végül itt is eláztatott minket. Azt mondják, ez a szokás ilyenkor errefelé... :)

A negyedik napon a Gyimesi-szoros volt a célpont. A gyimesbükki vasútállomáson ismét összegyűlt a sok ünneplő magyar, várták a Székely gyorsot. Továbbhaladva a síneken elértünk a szoroshoz. Az itt álló kis házikó volt Magyarország legkeletibb vasúti őrháza. Igazi vasúttörténeti különlegesség az ínyenceknek :) Felmászva a Rákóczi-várba, az utunk a régi magyar határ mentén folytatódott. Néhány határkő még most is áll, újbóli használatra várva... Nem gondoltam volna, hogy errefelé ennyi magyar történelmi emlék maradt fenn még máig is. Páratlan érzés volt ezeken a helyeken járni, elnézni Erdély felé, majd Moldva felé, és igen, belegondolni nem egy térkép fölött, hanem a valós helyszínen állva, hogy ITT volt (és lélekben még mindig itt van) Magyarország keleti határa!

Utolsó nap a hazaúton végre megálltunk vásárolni némi emléket, melyekről az élmények felidézhetők, ha rájuk pillant az ember. Én a kis Székelyföld térképemet szemlélve úgy érzem, nagy lépést tettem abban az irányban, amely felé tavasszal elköteleztem magam. Megragadtam a lehetőséget, és belevágtam ebbe az útba. Igaz, hogy társasági szempontból lehetett volna még tartalmasabb is, de lesz is még. Úgy érzem, ez az öt napos kirándulás Erdélyben egy állomás volt az életemben. Egy jel, hogy nem csak elindultam, de a jó irányba is tartok. A fizikai kikapcsolódáson túl igazi lelki fejlődés volt, nemcsak az új emberek megismerése, vagy az életszemléletemre tett hatása miatt, de a hazaszeretet egy eddig meg nem élt formája miatt is, melyet éveken keresztül félresöpörtem magamban...

Szép Székelyföld, hegyek közé zárva,
Magyarságnak ékszerdobozkája!
Élj, küzdj, népesedj! Egyként kiállva
Lengesd zászlód, énekeld himnuszod!
Magyar szívnek sosem leszel árva!