Tavaly télen a fejembe vettem, hogy körbetekerek egy túrásított országúti kerékpárral Magyarország határán, kizárólag aszfalton, lehetőleg a legközelebb a határsávhoz. Feltételül szabtam azt is, hogy nem lépem át a határt semmilyen körülmények között. Agyament ötletemet szerelmem is támogatta, sőt vállalta, hogy velem tart az összesen 2030km-es túra alatt. Előre kell vetítenem, hogy sajnos nem áll rendelkezésemre egy hónap folyamatos szabadidő, így csupán részletekben tudom teljesíteni a körtúrát. Azt is a fejembe vettem, hogy nomád körülmények között, azaz sátorban fogok megszállni, de túratársamra való tekintettel, illetve kérésére nem vadkempingezve, hanem hivatalos kempingekben. 

Lássuk hát az első egy hét eseményeit. Szeretnék reális képet vetíteni a határszéli - feltehetően elhanyagolt - utakról valamint a szállásokról és a vendéglátó helyekről, hátha más is kedvet kap ehhez a nem mindennapi kalandhoz.

Legelőször a felszerelés ismertetésébe kezdenék bele, lévén a kerékpározás technikai sport.

A zászlóshajó egy 2003-as windsorgrün KTM Strada Tour. 7005-ös aluváz és villa, teljes Shimano Tiagra felszereltséggel és kizárólag PRO kiegészítőkkel. A kerékpár fel lett szerelve sárvédőkkel és csomagtartóval és egy Kelly's Trial 3 részes túratáskával. 

A másik kerékpár egy Conway 9200 cross. 7005-ös alu váz, Suntour telóval, teljes Shimano Acera felszereltséggel. Természetesen felsárvédőzve és ugyanolyan Blackburn XR-1-es csomagtartóval, mint az enyém. A csomagtartó nem kifejezetten túra felhasználásra készült, de mindeddig remekül teljesített és a súlya felháborítóan alacsony, nem beszélve arról, hogy országúti vázra is felszerelhető. A szintén 3 részes táskát pedig a Bikefun készítette és Hiker névre keresztelte. 

A sátor egy 15 éves 2 személyes Trekker, amit 1 perc felállítani. Még mindig üti a mai sátrakat a korát megelőző technológiájával. Hozzá Salewa önfelfújós matrac és light hálózsák dukál, melyek szintén 15 évesek.

2011.június 20. hétfő

Reggel korai ébredés után 25km tekerés a kelenföldi pályaudvarra, ahol már ,,várt ránk" a Borostyánkő IC, mellyel Győrig utaztunk kimagasló kényelemben. Az IC-n egy teljes összkomfortos vagont szenteltek a kerékpárok szállítására. Egyetlen megjegyzésem, hogy nincs kialakítva vagonban a kerékpárosok számára ülőhely, így egy másik vagonban kellett helyet keresnünk. Ezzel nem is lenne probléma, viszont elkövettük azt a hibát, hogy a felmálházott kerékpárokat őrizetlenül hagytuk. Rendszeres vonatozók vagyunk mindketten, de eddig kizárólag olyan kerékpárszállító vagonban utaztunk, ahol a kerékpárokkal egy helyen lehetett tartózkodni. Sajnos a győri átszálláskor vettük észre, hogy egy kedves idegen ellopta a kerékpár computeremet, így sajnos a megtett távolságok adatait csak a térképek alapján tudom prezentálni.

Kedves utastársamnak ezúton kívánom, hogy ez a számára használhatatlan szerkezet legyen az egyetlen értéktárgya, hátralévő életében. Máskor a jeladót és a konzolt is el kell lopni, hogy használni is lehessen...idióta.

Amúgy áttúrta a csomagjainkat is, de szerencsére semmi értékeset nem talált, így megúsztam egy computerrel az akcióját, ami egyben a mi felelőtlenségük is volt. Az értékek számára érdemes egy ,,hasitasit” vinni, amit mindig magunknál tudunk tartani, még akkor is, amikor a bicajokat magukra kell hagyni.

Tanulság: Soha ne hagyd őrizetlenül a kerékpárodat a vonaton!

Győrben egy gyors átszállás után egy piros, modern, egybevonattal folytattuk utunkat Hegyeshalomig, ami egyben a kiindulási pontja volt túránknak.

Ezeken a vonatokon van kerékpár szállítási lehetőség, a szerelvény közepén, a WC előterében. Állandó probléma azonban, hogy a tisztelt utazóközönség követeli a lehajtható ülőhelyeket a kerékpárok mögött. Ezen talán érdemes lenne elgondolkodni a MÁV illetékeseinek. Ezzel kapcsolatos az a tapasztalatom is, hogy a nem kerékpáros utasok legszívesebben a lehajtható priccseken szeretnek utazni a párnázott plüss ülések helyett, és rendkívül zabosak lesznek, ha át kell adni a helyet a kerékpároknak, vagy kerékpárosoknak. Bár a helyjegyük valószínűleg nem a kerékpár szállító vagonba szól.

11:30-ra értünk Hegyeshalomra, ahol kis keresgélés és kérdezősködés után rábukkantunk a Csemeztanya felé vezető útra. Aszfalton indultunk, de 1-2km után rászaladtunk egy murvás gyenge minőségű makadámútra (a kerékpáros térkép szerint aszfaltnak kellene lennie). Kevéssel azután, hogy elhagytuk Csemeztanyát majd Irénmajort és a veseköveinket, kiértünk újra a műútra, ahol Várbalog felé vettük az irányt. Albert-Kázmér tanyáig gyenge minőségű aszfalton haladtunk és félúton el is fogyasztottuk szendvicseinket. Sajnos a térkép szerint Albert-Kázmér tanyától Várbalogig szintén aszfaltnak kellett volna lenni, de csak rendkívül rossz makadámutat találtunk. Várbalogtól haladós úton tudtunk tekerni Jánossomorjáig, ahol a központban lévő közértben vacsorát vásároltunk. Az út mellett hatalmas táblákban valami kék virágú növényt termesztenek, ami fantasztikus kontrasztban állt a szőke búzamezőkkel. Ha valaki tudja mi az, tájékoztasson. Jánossomorját elhagyva a 86-os számú főúton kellett továbbhaladnunk Bősárkányig. Szerencsére nagyon gyér volt a forgalom és még a teherautók is jelentős oldaltávolságot tartva előztek bennünket. Bősárkányt Acsalag felé hagytuk el és Földszigeten át eljutottunk Osliba, ahonnan viharos erejű pofaszélben Öntésmajoron, Kistölgyfamajoron és Tőzeggyármajoron keresztül jutottunk el a pomogyi határátkelőhelyig. Itt természetesen nem keltünk át, hanem balra fordulva Nyárliget mellett elhaladva Fertődre értünk. Mivel már 18:00 óra felé járt az idő, kérdezősködtünk, hogy hol találjuk a fertődi kempinget. Sajnos kiderült, hogy a településen már nem működik kemping, viszont megtudtuk, hogy Hegykőn (kb. 10km) van. Az Eszterházy-kastélyt sajnos csak kívülről tudtuk megnézni az idő szűkössége miatt. Fertőszéplakon áthajtva elérkeztünk első szállásunkra, a hegykői kempingbe. A kemping valójában német ajkú, lakóbusszal érkező nyugdíjasoknak van fenntartva, sátrazót nem is láttam, viszont a 2.100,-Ft-os ár (2 fő+sátorhely) nem nevezhető drágának. A vizesblokk középszerű volt, és nem volt még egy asztal sem, amit vacsorához igénybe vehettünk volna. Szerencsére az egyik szomszédos NDK-s nyugger felajánlotta a két kempingszékét használatra, mert nem bírta nézni az összkomfortból a csóróságot (valójában nagyon is önzetlen volt, ismeretlenül is köszönöm neki). A hegykői termálfürdőt sajnos már nem találtuk nyitva, de mivel az idő is elromlott, nem is éreztük annyira a hiányát. Inkább vacsora után elmentünk egy hangulatos (giccsparádé a köbön az idős német vendégeknek) Nyereg Csárdába egy jó palacsintát enni. Az árak átlagosak voltak, így akár ajánlhatom is, főleg ha valaki el tudja viselni a falakon az összes ,,magyaros” díszítést (karikás, matyó tányérok, fokos, lószerszámok), bár a palacsintájuk szerintem nem volt kimagasló. Igaz ebben nálam magas a mérce. A desszert után nyugovóra tértünk, de sokat nem sikerült aludnom, mert éjszaka többször is eleredt az eső.

Összesen 95km-t mentünk ezen a napon (természetesen nem számoltam bele a reggeli 25km-t).

2011.június 21. kedd

Reggel korán ébredtünk. Szerencsére már jó ideje nem esett, így a sátor külső huzata megszáradt. Így azért jobb elcsomagolni, mint vizesen. Gyors tisztálkodás után kerestünk egy kis közértet, és nagyon finom péksütiket vásároltunk reggelire. Utána sátrat bontottunk és nekivágtunk a következő 100km-nek.

Fertőhomokon, Hidegségen, Fertőbozon keresztül jutottunk el Balfra. Fertőszéplaktól Fertőbozig minden település központjában találunk nagyon szép állapotban megőrzött vagy felújított skanzenekbe illő parasztházakat.

Balf település szélén található a Balfi ásványvíz palackozó, amely előtt van egy ízléses park, fajansz kúttal, ahonnan mindenki tölthet magának a gyógyhatású vízből. Mi is ezt tettük, és szerencsénkre egy helybeli építész is épp akkor jött vízért, így megtudhattuk, hogy sajnos nem a legjobb választás a mázas porcelán az ásványvizet adó kút burkolatára, mivel az ásványi anyagok elszínezik, valamint nem fagyálló, ezért van szétrepedezve. Amúgy nem csúnya a kút, nekem a Gellért téri kútra hajaz egy kicsit. Azt is megtudhattuk, hogy a határsávon végig van aszfaltút, mivel a technikai határzárat rendszeresen karban kellett tartani, de mára annyira rossz állapotba került, hogy lebeszéltek bennünket róla.

Ivás után továbbálltunk és tizenegy néhány km után befutottunk Fertőrákosra. A falu elején jobbra kanyarodva el lehet jutni a valódi Fertő-tóhoz. Csak azok kedvéért, akik még nem jártak itt, elmondom, hogy a tó (ezalatt a valódi vízfelületet értem) valójában Ausztriához tartozik, csupán itt található kikötő és strand. A többi települést 5-10km-nyi nádas mocsár választja el a tótól. Sajnos az idő nem volt túl jó, így a fürdés megint elmaradt, helyette a kőfejtőt látogattuk meg. Mindenkinek ajánlom a megtekintését, mivel fantasztikus kilátás van a tóra, és monumentális látvány. Engem nagyon érdekelnek az állatok is, és itt megfigyelhettem, hogy a csarnokokban fészkelő sarlósfecskék hogyan kergetik az éppen kirepült fiókákra vadászó karvalyt. Idáig a Kisalföldön kerekeztünk, gyakorlatilag 0m szintkülönbséggel.

Itt búcsút intettünk a Fertő-tónak és Sopronkőhidán át feltekertünk Sopronba (a bevezető út igen hosszú meredek). Egy rövidke városnézés után (sajnos a Tűztorony és környéke éppen felújítás alatt áll, gyakorlatilag bombatölcséreken keresztül jutottunk csak közel) régi szokásom szerint megkérdeztünk egy helybelit, hogy hol találtunk jó vendéglőt, mivel már kora délután volt. A városközpontban a Fortuna pizzériát ajánlották, amit könnyedén meg is találtunk, de sajnos a menü már elfogyott, így a felszolgáló ajánlása alapján penne arabiata-t rendeltünk. Az étel finom volt, és nem volt túl drága (italokkal együtt 2500,-Ft volt a számla). Ebéd után egy kicsit még csavarogtunk a belvárosi utcákon, Anikó/fényképfelelős készített néhány felvételt, majd mivel már majdnem eleredt az eső, útra keltünk Kőszeg felé. Sopronkőhidától már elkezdődtek az enyhe emelkedők, de ezek nem igazán komolyak, nem kellett hozzá különleges erőnlét. Anikó térde elkezdett fájni, az egyik emelkedőn megerőltette. Kénytelen volt fájdalomcsillapítót bevenni, mert a jó ideje szedett Béres porcerő nem nagyon segített a térdporcainak.

Sopronból kifelé a 84-es főúton indultunk Kópházán át Nagycenkre. Iszonyú forgalom volt (főként kamionok), de Nagycenktől a 85-ös főút elvitte a teherautókat, ráadásul a településen volt egy traffipax ami jelentősen lehiggasztotta a siető autósokat is. Nagycenken természetesen megálltunk a Széchenyi-kastélynál. Már a kastély parkjában elszomorodtam egy kicsit, mert siralmas állapotban volt. Remélem csak felújítják, és nem csak simán elhanyagolt. Az épület bejáratához érve következett a második csalódás. A figyelmeztető tábla szerint csak a hely nagyságához mért ruházatban lehet látogatni a kiállítást. A múzeum személyzete rólunk tudomást sem véve egymással beszélgetett, gondoltuk megszólítjuk őket és kérünk friss vizet a kulacsainkba, mert kerékpáros ruhában úgysem mehetünk be. Kegyesen megengedték, hogy a csapból vizet vehessünk, és nem szégyelltek 30-Ft-ot kérni érte (Nem az összeg, hanem az elv háborít fel még most is. Tapasztalt túrázók tudják, hogy bárholt, bárkitől kérhetünk csapvizet ellenszolgáltatás nélkül, még sosem fordult elő az ellenkezője). Bosszúból körbejártuk az épület együttest és az ablakokon keresztül azért is megcsodáltuk a korabeli berendezéseket, és magunkban elképzeltük, hogy kb. 150 éve maga Széchenyi István is ugyanott sétált, ahol mi. A kastély hátsó traktusa luxus szálló- és vendéglőként üzemel, ott a park is gondozott és csodálatos. Hiába a pénz nagy úr... Mindenki vonja le a tanulságot.

Sajnos az eső elkezdett szemerkélni, a szél megint viharosra fordult így folytattuk az utunkat Sopronkövesden át Lövőig, majd elhagytuk a 84-est. Völcsej után Sopronhorpács következett, de onnan Und felé kerültünk, mivel a cél a határ menti utak bejárása. Und különlegessége, hogy délszlávok lakta település az osztrák határon, és a falu neve is német. Und után Zsira, majd kitérőnk végén Répcevis, Peresznye és Horvátzsidány következett. Itt már erősebb lejtők is vártak ránk, de végre a gyönyörű erdős részek után befutottunk Kőszegre. A város széle lehangoló volt, és a Gyöngyvirág kemping táblája ott virított, de a megkérdezettek nem tudták, hol is van valójában. Szerencsére egy koros úr azt állította, hogy légvonalban 2km, de ismer egy rövidebb utat a patakparton, majd beszaladt a kerékpárjáért és a kemping kapujához vezetett bennünket olyan utakon, amit csak a tősgyökeres Kőszegiek ismerhetnek. Mint kiderült, a Gyöngyvirág kemping valójában egy családi panzió udvarán volt, gyönyörű környezetben, és mindössze 2.000,-Ft-ot fizettünk. Mindenkinek ajánlom, mert: a panzióban lévő konyhát, mosdókat és WC-ket lehetett használni (patyolat tisztaság, a mosdóban törülköző és centrifuga), a parkszerű kertben fedett étkező asztalokkal, padokkal, valamint nem utolsó sorban a kőszegi várkörtől 500m-re található.

A sátor rutinos felállítása után ragyogó napsütésben eltekertünk a Spar-ba és bevásároltunk vacsorára, illetve reggelire. Ám amikor a pénztárhoz értünk megdöbbenve láttuk, hogy odakint szakad az eső. Szerencsénkre csak egy nyári zápor volt, így szárazon értünk vissza. Kis főzés és vacsora, majd tisztálkodás - és kihasználva a centrifuga nyújtotta lehetőséget - mosás után nyugovóra tértünk.

Második szakaszunkon 81km-t tettünk meg és az útminőség nem hagyott kivetnivalót.

2011.június 22. szerda

Éjszaka megint esett az eső, de rutinosan megint egy diófa alá ütöttük fel a sátrunkat, úgyhogy reggelre ismét megszáradt csakúgy mint a mosott ruháink, amit a fedett külső étkezőben akasztottunk ki a szárítókötelekre. A kempingben rajtunk kívül egy magyar pár volt tipp-topp 126-os Polskival, illetve egy német pár egy ,,lakóNissanB2500”-al. A reggelinél megjelent egy potyaleső macska is, aki a felvágottat nagy duzzogva megette, de a tejet meg sem kóstolta.

Összepakolás után betekertünk a belvárosba (500m), és megcsodáltuk ezt a gyönyörű és emberközeli kisvárost. Sajnos itt is felújítások folynak, és még korán volt, így a Jurisics-várat zárva találtuk, és sajnos indulnunk kellett, nem várhattuk meg a 10:00 órás nyitást. A műemlékek belső részeiről beszámolni ezek alapján nem áll módomban.

Kárpótlásul álljon itt néhány mondat a kőszegi hősről, mert – beleértve magamat is – valójában semmit sem tudunk róla a nevén kívül. A legszomorúbb, hogy Nikola Jurisic valójában nem is magyar, hanem horvát (egészen pontosan dalmát) származású főnemes volt. I. Ferinánd híve és kegyeltje, Szapolyai ellenfele és vetélytársa, korának kiváló külügyi diplomatája volt. Hőstette hasonló jelentőséggel bírt, mint a Dobó István diadala Egerben. Ugyanis 1532 nyarán Szulejmán török szultán Bécs ellen indult, és augusztus 5-én kb. 200.000 fős sereggel körbevette Kőszeget. Jurisics (maradjunk a magyaros változatnál) mindössze 700 főnyi várvédővel feltartóztatta az ellenséget, időt hagyva a császárnak a felkészülésre, illetve Bécs védelmének megerősítésére. Többször felszólították a vár feladására, de ő ezt semmi áron sem tette meg, így a török sereg augusztus 31-én a vár bevétele nélkül vonult el, miután ezt Szulejmán személyesen közölte Jurisiccsal.

Közbe kell szúrnom egy megjegyzést, miszerint túraleírásomban minden érintett települést megemlítek, de kitérni csak azokra a helyekre fogok külön, ahol valamit megnéztünk, vagy szerettünk volna.

Kőszegről Cák felé vettük az irányt, áthajtottunk Kőszegszerdahelyen, Bozsokon, Bucsun, Nardán, Felsőcsatáron, Vaskeresztesen, Horvátlövőn és befutottunk Pornóapátiba. A felsorolt települések általában délszláv nemzetiségűek, pedig az osztrák határ mellett vannak. Anikó gyerekkorában már járt Pornóapátiban horgásznyaraláson, mivel a Pinka patak nagy hírű pecás paradicsom, így nagyon várta a megérkezést. Ám keservesen csalódott, mert vendéglátó helynek nyoma sem volt a településen. A helyiek szerint a következő faluban Náraiban viszont találhatunk éttermet. Fel is kerekedtünk, de sajnos ott sem találtunk vendéglőt, hát továbbmentünk és végre Jákon találtunk egy lepukkant szövetkezei restaurantot a fő téren. Ezt a helyet minden utazónak tiszta szívből ajánlom, mert rendkívül udvarias a kiszolgálás és finom, bőséges és nem utolsósorban olcsó menüvel állnak rendelkezésre. Italokkal együtt sem haladta meg a számla a 2.000,-Ft-ot, s mindezért levesestálban felszolgált zöldséglevest (kb. 4 személynek való adagot), jóféle sertéshúsból készült tarhonyás húst (amolyan kondérosat) és vágott savanyúságot kaptunk. Az árak mindig 2 felnőttre értendőek ezen írásomban, az ettől eltérőket külön jelzem.

A finom ebéd után mi sem volt természetesebb, mint a jáki román stílusú bazilika megtekintése. 300,-Ft/fő a belépő, amit a szomszéd trafikos árul, és mindezért a kerékpárokra is vigyáz. A templom csodálatos, az emberi akarat és tudás remek példája. A fővároshoz közel lakóknak jelezném csupán, hogy egy korban és kivitelezésében hasonló református (!!!) templom található Ócsán, melynek megtekintését mindenkinek kötelezően ajánlom.

Anikó térdei még mindig rendetlenkedtek a tegnapi lejtőzések után, így nyugodt tempóban haladtunk tovább az egyébként erre a napra kirótt végig szint nélküli utunkon. Jákról Nagykölked, Harasztifalu és Felsőberkifalun át jutottunk Körmend határába, de elkerültük a számunkra érdektelen kisvárost és inkább Horvátnádalja felé vettük az irányt. Ezt követően áthajtottunk még Magyarnádalján, Kemenestaródfán, Csákánydoroszlón és innentől a 8 számú főút mellett haladtunk Szentgotthárdig (napi végállomásunkig) Gasztonyon, Rátóton, Rábagyarmaton, Csörötneken, Magyarlakon és Máriaújfalun át.

Ezen a szakaszon kulturált minőségű utakon haladhattunk, gyér forgalom mellett, sokszor kiépített kerékpárutakon. Apropó kerékpárutak. A Magyarországi kerékpárutak minősége kritikán aluli, beleértve a jelen túránkon használtakat is. Miért van az, hogy a nagy dérrel-durral beharangozott kerékpárutakat újrafeldolgozott aszfaltból készítik alapozás nélkül, s így 1-2 éven belül az egész szétesik, illetve nyáron a természetes növényzet télen a fagy szétnyomja az egészet. Minden említett kerékpárút 2 méteres darabokból áll, ami között ,,szakadék” vagy kiemelkedő ,,növénydudor” található. Nem tudom szakmaibban megnevezni, de biztosan mindenki tudja miről beszélek. Összteleszkóp nélküli kerékpárral gyakorlatilag használhatatlanok. És még egy apróság. A házak, illetve kerítések tövében futó járdára felrajzolt sárga csík és kerékpár piktogram csupán statisztikai kerékpárút (véleményem szerint a nyomtalanul eltűnt közpénzek fedezésére). Számtalanszor kerültem már balesetveszélyes helyzetekbe, a kapuból jogosan (!) kilépő állampolgárok miatt, de nem az ő hibájukból. Számomra ez olyan, mintha az autópályák egyes szakaszaira bárki bárhol becsatlakozhatna a száguldó autók közé.

Szentgotthárd egy álmos kisváros, amit már számtalanszor érintettem, de sajnos nem tudott elvarázsolni. Rövid kérdezősködés után megtaláltuk az Alpokalja hotel és kempinget. Sajnos a helyet nem tudom jó szívvel ajánlani, mert a 2.700,-Ft-os ár nem túl olcsó ahhoz képest, hogy elhanyagolt a terület (egy lepusztult, de szintén drága hotel kertjében, ami egy valamikori talán tsz udvaron található a gépműhely szomszédságában) és a vizesblokk is, és 2m-re megy a főút a sátraktól. Más lehetőség híján felütöttük a sátrat és elmentünk a nyugati régiót uraló COOP áruházba, ami a kaputól 20 méterre volt. Visszaérkezés után döbbenten tapasztaltam, hogy megállt egy fehér Ford Transit a kapuban, de olyan sötét volt benne, hogy nem hatolt át rajta a fény. Szóltam is Anikónak, aki kiment megnézni, de nem látott már ott senkit. Korai volt azonban az öröm, mert 2 percen belül megjelent a classic biker recepciós néni (robogóval közlekedett a WC-re is, és a szája sarkában beszéd közben is lógót a bláz), és közölte, hogy hamarosan többen leszünk, mert a helyi aszfaltozó brigád érkezik egy kis szabad tűzi, szabad égi jamborira, csak még elugrottak piáért. A sátrat azonnal áttettük a lehető legmesszebbre a retkes fedett étkező és tűzrakóhely mellől, hogy ne füstölődjünk meg, a vizesblokk mellé. Ez sem bizonyult jó ötletnek, mert az időközben megérkezett dolgozók, már italosan percenként estek át rajtunk WC-re menet. A Transitból fullon szólt az ,,aranyeső” meg az ,,acalari bomba” és rögtön sötét lett, pedig sütött a nap. Anikónak támadt egy remek ötlete, felhívta a helyi gimnázium kollégiumát (mire jó az okostelefon) és 4.000,-Ft-ért szerzett szobát. Gyorsan visszaszereztük a pénzünket, lebontottuk a házunkat, és uzsgyi. A kollégium gazdája megengedte, hogy a szobába vigyük a bicajokat, felmarkolta a zsét és elrohant érettségi bankettre. Szerencse, hogy ennyire sietett, mert mi egy kicsit jól jártunk.

Döbbenetes, milyen állapotok között laknak a diákok, miközben egy állattenyésztőnél szigorúan ellenőrzik, hogyan tartja az állatokat, úgy tűnik, a jövő reménységeinek csupán ennyi jár jár. A falakra bőven ráfért volna egy tatarozás és festés. A szobában kb. 10 ágy volt, tömegszállás. A szekrények összefirkálva. Valaha tanterem lehetett, magas mennyezettel és neonlámpákkal, kétszárnyú ajtóval, aminek a zárját javítani kellett, mert különben nem lehetett belülről bezárni. A „fürdő” az alagsorban volt. A lépcső alá építési törmelék, szemét és valami bűzlő dög volt dobálva, valamint lepotyogott csempék, egy kád, tisztára, mint a Bárányok hallgatnak c. filmben. A tusolóhelység is borzalmas volt, az ajtót nem lehetett zárni, egy nagy helységben volt kb. 10 zuhanyzóhely. Zuhanyrózsa elvétve volt, de az elválasztó falakból is a többség hiányzott, csak 1-2 helyen volt. Ezen kívül pár faszék, ahová a cuccokat lehetett tenni. Az előtérben szutykos WC-k és mosdókagylók.

Ekkor 94km-t tekertünk összesen jó minőségű és sík utakon, a már megszokott szembeszélben.   

2011.június 23. csütörtök

Ezen a reggelen kiderült, hogy remek döntés volt a kollégiumi szállás, mert az ablakon kinézve szakadó esőt láthattunk. Szerencsénkre azonban mire megreggeliztünk az eső elállt. Elhagytuk a kollégiumot, és Apátistvánfalva felé vettük az irányt. Anikó szerint az Őrség szinte sík, dimbes-dombos terület, mivel már rengetegszer túrázott arra például az Országos Kéktúrán, igaz csak gyalogosan. Nos ezt én fenntartásokkal fogadtam, mivel a térképem mást mutatott. És már megint nekem lett igazam (Hát nem? Hát de. Már megint igazam van...). Alig értünk ki Szentgotthárdról, máris egy könnyed 17%-os lejtőt kellett leküzdeni. Ezt Anikó nem is merte bevállalni a térde miatt, inkább tolta a bringát. Ezt Apátistvánfalváig még vagy 3 hasonló követte. Szinte megállás nélkül követték egymást a durva emelkedők, majd a durva zuhanások, aztán könnyítésül könnyebb emelkedők lejtő nélkül, hogy aztán egy még durvább emelkedő következhessen.

Az őrséget csak gyakorlott kerékpárosoknak ajánlanám a fent leírtak miatt, hacsak valaki nem kifejezetten a kerékpártolásban látja a kihívást. Nekem egyik lejtő megmászása sem jelentett gondot, pedig hegyen nem vagyok valami jó, lévén lakókörnyezetemben nincs egy csipetnyi sem, csak sivatag. Anikó 2. éve kerékpározik napi rendszerességgel, de a 3 legkeményebb emelkedőt nem tudta legyőzni. Másrészről a környezet mindenért kárpótol. Eddigi utunk legszebb vidékét ismerhettem meg. Az utak elfogadható minőségűek voltak, az idő végre nem rendetlenkedett, és azt hittük, hogy végre a pofaszél is a múltba vész. Mekkorát tévedtünk...

Apátistvánfalva egy dombtetőre épült, s már felismerhetőek az Őrség hagyományos építészeti stílusai. Innen lezuhantunk a völgyben megbúvó Orfaluba, ahol már kifejezetten szétszórt házakat láthattunk. Az őrségi hagyományos településforma a szer, ami szerintem a falu és az alföldi tanyavilág között rangsorolható. Tehát nem egy tanyaházból és gazdasági épületeiből áll, hanem több tanyaházból és a melléképületeikből áll, de nem olyan rendezetten, mint amilyen egy szokványos falu. A rendezetlenséget úgy értem, hogy nincsenek derékszögű vagy sugárirányú utcák és a kerítések sem érnek össze, ha egyáltalán vannak. Orfalu nevezetessége a felújított szoknyás harangláb, amit fényképfelelősünk meg is örökített. Farkasfa után Szalafőn megnéztük a Felsőszert és a Pityerszert, ami egy olyan skanzen, amit jelenleg is laknak. Megtudhattam, hogy a gazdák módosságát tükrözte a ház mérete, de leginkább a kódisállás oszlopainak száma. A házakat az úri kúriák mintájára építették, de természetesen arányosan kisebbre. A bejárat előtti fedett részt nevezték kódisállásnak, ami lehetett 2, 3 vagy négy oszlopos (naná, hogy a 4 oszlopos a menő). A kódisállás arra volt hivatott, hogy a vándorok ott megpihenjenek, megaludjanak, vagy az eső elől beálljanak, de a házba sohasem mehettek be. A másik jellegzetesség a lábaspajta, ami téglaoszlopokból áll, és az oszlopok közötti részt deszkával falazták be.

Szalafő után Őriszentpéter következett, ami számomra nem volt különleges, de biztosan azért volt, mert a környék elkápráztatott. Igazi kerékpáros paradicsom. Őriszentpéter után Bajánsenyére hajtottunk, mert Anikó szerint isteni tökös-mákos rétest készítenek a faluban. Már erősen elmúlt dél, így a Kerka étteremben megebédeltünk. Menü sajnos itt nem volt, így Anikó Vasipecsenyét rendelt dödöllével (helyi specialitás), de nem akartunk ugyanazt enni, így nekem egy méretes Holstein szelet jutott burgonyával. A hely nem volt nagyon magas színvonalú, és az árak sem voltak alacsonyak (3.500,-Ft az italokkal együtt), de az étel nagyon finom volt és kiadós, ezért a tökös-mákos rétes sajnos kimaradt a végéről.

Ahogy kiértünk az Őrségből az emelkedők is szelídülni kezdtek, majd lassan elfogtak. Kercaszomort épp csak érintve értük el Magyarszombatfát, majd Velemér következett, az Árpád kori templomával. Utána Szentgyörgyvölgy és Márokföld jött a soron. Ezután a kerékpártérkép útmutatása ellenére Nemesép előtt elfordultunk Lendvajakabfa felé. Ezt azoknak ajánlom, akik szeretnének megnézni egy igazán elszigetelt, de nagyszerű falut és nem akarnak találkozni egyetlen autóval sem.

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmondjam, mennyire borzalmasan rossz a települések és az útirányok kitáblázása. Ez tapasztalataim alapján országos probléma. Például Lendvajakabfa egyáltalán nem volt kitáblázva, de a kereszteződésben 3 semmitmondó (általános) figyelmeztető tábla volt kihelyezve. Eddigi utunk során több kerékpárútvonalon is haladtunk, amit sok helyen a szokásos zöld alapon sárga jelzéssel ellátott táblákkal jeleznek, de legtöbbször nem a kereszteződésekben, hanem a több km-es szakaszokon valahol középtájon, hogy mindenki tudja, még nem tévedt el. Nem tudom kit kellene megkeresnem azzal az igényemmel, hogy a kerékpáros útvonaljelző táblákat lehetőleg közvetlenül kereszteződések előtt helyezzék ki? Ellenpéldaként említeném a Csákánydoroszló és Szentgotthárd közötti kerékpárbarát útvonalat, ahol minden esetben ki volt táblázva a következő település és a célirány is (jelen esetben Szentgotthárd), sőt esetenként az útvonalon található összes település km megjelöléssel.

Utunk ezután érintette Resznek, Belsősásd, Külsősásd településeket, de Rédicsre nem mentünk be, csak elkerültük, mert már nagyon hiányzott egy jó kis pancsolás. Erre mi sem volt megfelelőbb, mint a Lentiben lévő termálfürdő. 16:00 órára beértünk lentibe, és szinte azonnal megtaláltuk a Termál kempinget, ami a fürdő mellett helyezkedik el.

Ettől a kempingtől óva intek mindenkit. Máris kifejtem, miért. A kemping ára horribilis volt, több mint 3.000,-Ft-ot kellett fizetnünk, mivel felszámoltak pld. áramhasználatot (meg ki tudja mit) is, ami azzal magyarázott az egyébként kedves személyzet, hogy az igazából a vizesblokk használatának a díja, csak itt így nevezik. Kicsit nehezen, de kifizettük az összeget, mert már nagyon hívogatott a fürdő bennünket. Felállítottuk gyorsan a kecót, majd elmentünk vacsorát venni a drága de választék nélküli lepattant COOP áruházban, ami a város központjában volt. Lenti egyébként hasonlít az említett COOP áruházhoz. Látnivaló=0, mégis az egyik legdrágább település az országban. Mire visszatértünk, találtunk a sátor alatt egy levelet a recepcióstól, miszerint még tartozunk 1.400,-Ft helypénzzel (ami amúgy a legolcsóbb 42m2-es területi kategória). A sátrunk és a két bicaj összesen talán 3m2-t foglalhatott el a területből. De nagyon nem izgultunk, mert a levelet a számla hátoldalára írták, amin a fizetve pecsét már rajta volt. Most már nem gatyáztunk tovább, átmentünk a fürdőbe, ahol a pénztáros nagyon kedvesen közölte, hogy amennyiben várunk még 4 percet 4.000,-Ft helyett 2.000,-Ft-ért juthatunk be. Ez nagyon jól esett, mert a plusz kempingköltséget így visszaspórolhattuk. Nagyon jól esett a másfél órás lazítás a kellemes vízben. A fürdőt utolsó látogatásom óta fejlesztették is, nagyon meg voltunk elégedve az ár/érték aránnyal. Amikor azonban visszaértünk a sátorhoz egy újabb rejtélyes levelet találtunk, melyben kérték, hogy az 1.400,-Ft-ot valami villanyszekrényben helyezzük el még az este folyamán. No erre felment bennem a pumpa. Elő az okostelefonnal, 2 perc keresés után találtunk egy kiadó szobát a városban 2.500,-Ft-ért. Gyorsan felhívtuk a tulajdonos nénit, aki egy kicsit szabadkozott, hogy most mentek el a vendégei és még nem húzott ágyat, meg ki is akart takarítani. Mi mondtuk, hogy nekünk nem kell ágynemű sem, és csak aludni szeretnénk, így még alkudhattunk is az árból. Gyorsan elsétáltunk a recepcióra, ahol már csak a tulajdonos volt. Közöltül vele, hogy kérjük vissza a pénzünket, és elmegyünk, mert a most már közel 5.000,-Ft-ra rúgó kempingdíj harmadáért szobát kapunk. A tulaj megnézte a levelet, elvörösödött, majd szabadkozni kezdett. Közölte, hogy maradjunk, természetesen semmit sem kell már fizetnünk, és legközelebb csak őt keressük, ha jövünk (hát arra várhat). Valószínűleg a személyzet magánakciója volt a lehúzás. De ne csak rosszat írjak, a vizesblokk osztályon felüli volt (bár a mosás 1.000,-Ft-ot kóstált) és csak nyugati vendégek voltak a már Hegykőről ismert lakóautós kivitelben. Mielőtt elaludhattunk volna szörnyű szélvihar jött, majd egy kis eső a változatosság kedvéért.

Ekkor 76km-t mentünk. A legrövidebb, de legkeményebb szakasz volt idáig.

A tárhely itt betelt. Folytatás a Körtúra a határon 2 alatt.

Címkék: Kerékpártúra